Ország-Világ, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-04 / 36. szám
szembetörve és két ablak közt madárfészek. Oldalt, hosszában keskeny tornác — átment az ereszből tornácba — s a bejárati faajtó eldőlve a földön. — Bemennének? — néz az embereire. A sofőr úgy nyel, mintha zuhanóugrás közben lenne. — Igenis, mit nézzünk meg? — Hogy be lehet- e lépni, mi van bent, ilyesmit. Nagy ugrásokkal terem bent a gazban. — Várjon! Előbb nézze meg, mehetett-e be valaki mostanában, friss nyomok ... A pilóta lenyomja az üvegezett ajtó kilincsét, az a kezében marad, az ajtó pedig nagy robajjal bedül. — Mennyi ilyen ház van még? — Komiszár, most járok itt először. — De nem utoljára. Lássanak hozzá, átkutatni, embert, nyomokat, ellopott valamiket keresni. Ne kérdezze, hogy mit. Fogalmam sincs. Talán ... majd kettesével. A pilóta után lép — talán kíváncsiságból, talán hivatástudatból, megtapogatja az oldalfegyverét. Fölnéz a tetőre, a ház végénél nagy darabon hiányoznak a cserepek, kilóg a padlás bele, egy gerenda kettétörve, plóg a semmiben. Apró állatokat riasztanak, egerek futnak szét a konyhában, madarak röpülnek. — Jöjjön vissza mint a pilótának. — Adunk egy kis munkát a községi tanácsnak : a tulajdonosok neve, jelenlegi lakcíme, foglalkozása érdekel. Hátha volt köztük haragosa a Tanítónőmnek. Miért üresek ezek a házak? — Biztosan öregek lakták, meghaltak... — Na, de miért üres? Ezek szerint nem érti a kérdésem és temetői címeket fog nekem adni. — De komiszár, ki jönne lakni ebbe a koszfészekbe, mit lehet itt csinálni, egy jó diszkó sincs ... — Hány éves maga? — fürkészi Farkas arcát. — Harminckettő. — Lassan máson is járhatna az esze, titkártól kérdezte meg, mikor szerelték fel a segélykérő telefont. A többiekben nem bízik, de az ő igazmondásában nem kételkedik. — Április negyedikén múlt három éve, hogy ezt a szép berendezést kaptuk — kezdte a titkár precízen. — Nagyon szép ünnepség keretében adták át, amikor a postától felszerelték az elvtársak. Küldöttség jött a járási elvtársakkal, még a megye is képviselve volt. Kivezényelték a nagyfalusi úttörőénekkart, díszbe öltözve, és egy takaros beszéd kíséretében az országgyűlési képviselőnk adta át ezt a nagyszerű vívmányt. Elsőnek is Besztercei elvtárs telefonált, lefényképezték az újságba, amint boldogan mosolyogva felemeli a kagylót és a mentőket hívja. Két fénykép készült, a másik Süket Mihály bácsiról ... — Miit nevet? — Mert Mihály bácsi már azt se hallja, amit a fülébe kiabálok. De ő volt kiöltözve a legünnepélyesebben, fekete ruhában, csizmában, fehér ingben, nyakkendő nélkül, azt sose kötött az öreg paraszt, piros arca, na és szép pödrött bajusza van, azt mondta a riporter, ez kell nekünk, ő az igazi falusi bácsika. Odament aztán mellé Bözsi néni, a felesége, a fülébe ordította mit csináljon: hívja a tűzoltókat! De csak nézett szét az öregember riadtan, hol a tűz ... miért nem mennek akkor oltani? Megmutatom az újságot a százados elvtársnak, eltettem, mert szép emlék, olyan vidám se előtte, se azóta nem volt a lakosság. — Meddig működött? — Egy hétig se. Hiába futott oda, aki bajba jutott, eltöltött félórát a várakozással, hogy búgjon vagy felvegyék, utána szaladhatott a téesz-telepre. — Lehetetlen, hogy ne próbálták volna javítani! — Töszögettek rajta a szerelők, de az a vége, hogy a vonalban a hiba. Valahol, ismeretlen helyen. — És ezt mindenki tudja? — Hogy a csudába ne tudnák. — Az idegenek is, az alkalmi munkások? — A napszámosok? Hát ha a boltban szóba hozzák, akárki tudhatja, nem titok. A boltban minden szóba kerül, amíg a kenyérre várnak. — Tehát nem gyanakodnak valakire, aki szándékosan megrongálta volna. — Az senkinek nem állott érdekében. — Rendkívüli esettel állunk szemben — mondja Róka. — Egyáltalán nem rendkívüli eset. A sógorom ide kétszáz kilométerre lakik, valahányszor náluk vagyok elmeséli az ő telefonjukat. Akkorákat röhögünk .. . — Azon, hogy nem működik? — Náluk is a képviselő szólt bele először, meg egy bajuszos öregember ... — Tekintsünk el attól, hogy miért hagyta abba a szelvények kitöltését — mondja Róka. — De komiszár, attól nem lehet eltekinteni! Vagy megzavarták, és akkor ott a megoldás, vagy elveszett a tolla, és annak is megvolt az oka, vagy ... — Ez az! Ki tudja, mikor veszett, gurult el a tolla. Ezért mondom, hogy tekintsünk el a gyilkos közbejöttétől. Én, most nem történeti megközelítésből indulok ki, hanem a tárgyi, dolgi oldaláról. — Annak is van történetisége! Ahogy az kialakult! — Ez így igaz. A feltételezett nézőpontunk most mégse ez legyen. Ez esetben két verzió lehetséges. Első: tollal kezdte kitölteni és ceruzával folytatta. Második: ceruzával kezdte és tollal folytatta. — Ez is történeti áttekintés ! — Persze. De a gondolatmenetben nem az dominál. Az évekre visszamenőleg átnézett lottókat kivétel nélkül tollal töltötte ki. A leveleit, a feljegyzéseit tollal írta. Tehát ez volt Kovács Jánosné íráshoz használt alapeszköze. Sőt, az egyetlen, tulajdonában lévő eszköz. Nagy valószínűsége, éppen ezért, hogy a tintaceruza nem az övé. Kié lehet? Lehet a feltételezett gyilkosé. Másé is, esetleg. Akárkié, az illető értékes információkkal szolgálhat nekünk. — Ez idáig gyönyörű, főnök. De ha az illetőnek bármi köze van a gyilkossághoz, nem fedi fel a tintaceruza titkát. — Nyíltan nem. Ezért cselhez folyamodunk. Mielőtt azonban a cselt valóra váltották volna, értékes nyomot találtak a kályha hamus tepsijében. A Tanítónéni időnként már befűtött a szobájába, ha nem is sokat. A kályha samottos öntöttvas, amiben fával, szénnel, mindenféle giz-gazzal lehet tüzelni. A nyomozók kiborították a tepsi tartalmát és előbb szabad szemmel alaposan átvizsgálták. A hamu és troszka közt apró, faragott faháncsot találtak, amiről megállapították, hogy ceruzahegyezésből eredhetnek. Ezután laborba küldték az egész tepsit, különös tekintettel bizonyos fémrészecskékre. A laborvizsgálat eredménye, az az apró, összeégett fémdarabka, sárgaréz-tartalommal egy bizonyos tollbetét vége lehetett. Vagyis kifogyhatott a tollból a tinta, ekkor bedobta a tűzbe és... Most már módszeresen kutattak tovább, mivel faragta a tanítónéni a ceruzát? Ő faragta? Vagy a gyilkos segített neki? Az illető — akitől kapta — nyilván tompán adta át, esetleg kitört heggyel. A zsilett előkerült az asztal fiókjából. Sok egyéb írószer, vonalzó, gemkapocs, s limlomok közt lapult néhány penge, az egyiken — ugyancsak laborvizsgálattal — kimutatták a tintaceruza belének nyomait. A penge Bolond márkájú volt, vagyis nagyon régi, legalább harminc-negyven éves. Minden bizonnyal a néni tulajdona. De ha a gyilkos segédkezett vagy jelen volt, miért nem azzal vágta el a torkát? Hisz teljes nyugalmat élvezhetett. És a keze ügyében volt az eszköz ... A gondolatmenet éppen itt kezdett sántítani. A rejtély újabb kulcsát ez a válasz adná meg. Következett tehát a csel. Farkas alhadnagy végigjárta összes gyanúsítottját és bőszen jegyzetelni kezdett egy rossz tollal (a hegyét előzőleg beleverte egy kőbe) s az illetőtől kölcsönkért egy írószerszámot. A falu majdnem minden lakójával végigjátszotta ezt a játékot az alhadnagy. A boltos benyúlt a pénztárgép mögötti kis dobozba, ahol öt-hat toll akadt, Farkas mind megcsodálta, színes is volt köztük, de ceruza egy se. A könyvtárban Ica fiókját már ötször átvizsgálták, ott sincs ceruza. Szelőczei holmiját, szobáját a padlórepedésig megnézték. Így jutott el a nyomozó Irma nénihez, ott is eljátszva a szerepét. Mire a néni azt mondta: — Nincs nekem, lelkem, csak ceruzám — és egy kis polcról máris nyújtotta a rendőrnek a tintaceruzát. Farkas alhadnagy testén átszaladt a hideg. Remegve vette át a tárgyat, úgy, hogy a néni kezével véletlenül se érintkezzen. Mert nagy a valószínűsége, hogy a gyilkos áll előtte, életnagyságban. — Ez a magáé? — kérdi, lassan visszanyerve a lélekjelenlétét. — Enyém hát, kié lenne. (Folytatás következik)