Ország-Világ, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-18 / 51. szám

Kimu\s} }n­y­ \i\vs nélkül KOLIK KI EMBEREK A SZABA1 )l l/)SZÓ KIÍRVA Négy boldog emberrel találkoztam egy börtönben. Boldogságuk egyelőre egyetlen dátumhoz kötődött: szabadu­lásuk napjához, amikor kilépnek a ,,szabad levegőre” és elindulnak­­ ha­za. És ezen a ponton már nagyon kü­lönbözött egymástól a négy férfi bol­dogsága, pontosabban az ahhoz fűzött remény. De erről már a velük folyta­tott beszélgetésben hallottam, amelyre a „szabaduló szobában” került sor. Dicsérendő nevelési módszer, hogy a büntetése végéhez közeledő elítéltnek a szabadabb életmódhoz szoktatás ér­dekében ebben a külön helyiségben adnak módot, hogy felkészüljön arra az időre, amikor már magának kell be­osztania erejét, anyagi lehetőségeit, röviden hozzászoknia az önállósághoz. A „szabaduló szobában” átöltözhet sa­ját ruhájába is, hogy még jobban érez­ze, már csak néhány nap, és kilép a börtön kapuján. Soha többé! T. János, a szinte gyerekképű harminc­éves férfi rögtön azzal kezdi: — Én, kérem, nem vagyok vissza­eső! Most először követtem el bűncse­lekményt és soha többé ide vissza nem kerülök! Nem mintha olyan borzalmas lett volna itt, nekem jó természetem van, könnyen alkalmazkodom. Itt sem volt bajom senkivel, és velem sem gyűlt meg a baja senkinek. — Akkor most, mint jó magavisele­tű elítélt, bizonyára kedvezménnyel szabadul? — Nem. Nem kaptam kedvezményt, de nem is bánom. Letöltöttem a nyolc hónapot, így legalább nincs mögöttem semmi, elfelejthetem, ami történt. . . Igen, el akarom felejteni, mert ez fél­relépés volt. Loptam a munkahelye­men, pedig nem volt rá szükségem, jól kerestem. — Családja van? Az eddig határozott hangú fiatalem­ber csak hosszú csend után, halkan válaszol: — Igen. Két fiam. De már elváltunk az asszonytól, nála maradtak a gyere­kek ... Ő tehet arról, hogy ide kerül­tem ... Nem sokkal az esküvő után ki­derült: csak azért jött hozzám, hogy eljöhessen otthonról.. . Amikor erre rájöttem, akkor kezdtem inni. .. — De közben a két gyerek azért megszületett! — Hát igen. Azt hittem, hogy majd az összetart bennünket. De csak rosz­­szabb lett. Aztán, hogy elváltunk, a ke­resetem felét elvitte a gyerektartás Ami maradt, annak nagy részét elit­tam. Akkor meg valahogy pénzt kellett szerezni... De soha többet! Jó szak­mám van: rádió-tévészerelő. Sok hely­re szívesen odavesznek. A keresetem felét persze most is levonják majd a gyerekeknek, de esténként „tusiban” is vállalok munkát, hogy egyedül talp­ra tudjak állni... A szüleim meghal­tak, egyedül maradtam. Karácsonykor is egyedül leszek. Pedig itt a börtönben a múlt heti karácsonyi vásáron a bör­­tön keresetemből vettem a gyerekeknek játékot. Elküldöm nekik. Talán ma­gam viszem el. .. Ha az anyjuk meg­engedi, hogy velük legyek ... „Nem ígérek semmit!" D. Bertalan 24 éves, de még nem volt katona. Amikor be kellett volna vo­nulnia, mindig éppen rács mögött volt. Állami gondozottként nőtt fel: anyja meghalt, apját nem ismerte. Eddig öt­ször volt büntetve — egyebek között —, több ízben garázdaságért. Legutóbb magánlaksértésért, mert behatolt a gimnázium kollégiumába, hogy 18 éves barátnőjét felköszöntse. Mint visszaeső már egy évet kapott, hogy „lehűljön”. — Megérte? ■ — Erre sohasem gondolok, amikor valamilyen balhéba belevágok. Na­gyon könnyen befolyásolnak a barátok, akik mindig rávesznek valamilyen marhaságra. Ezért nem ígérek sem­mit. Ha a banda otthon megint beszip­pant, akkor megint nem lesz belőlem katona ... Pedig elegem van ezekből a falakból. Csak akkor tudnék kilábalni ebből az egészből, ha elmennék dolgoz­ni idegenbe, ahol nem ismernek. Olyan szakmám van — nehézgépkezelő va­gyok —, amiből meg lehet élni, jó pénzt hoz. Majd meglátjuk . . . Talán. — Hol tölti a karácsonyt? — A nővéreméknél... öt gyereke van. Szeretek náluk lenni. Igazi nagy család .. . Most is azt írták, hogy szí­vesen fogadnak, ötezer forinttal sza­badulok ... A keresetemből először felöltözök, hogy mégiscsak rendesen jelenjek meg a lány előtt, aki miatt idekerültem. — A nyugtalan tekintetű fiatalember arcán torz grimasz. Érzi, hogy furcsán fejezte be a tervezgetést. — Hát ezt csak úgy viccből mond­tam . . . Igen, tudom, hogyha még sok ilyen viccet csinálok, akkor itt a rács mögött örökös tag leszek. Aztán egy­szer csak nem lesz helyem sehol a ka­rácsonyfa körül... Nem akar tudni rólam Sz. István negyvenéves, és — noha el­ső bűntényes, mégis — másodszor ke­rült börtönbe?! Első büntetéséből kedvezménnyel szabadult, aztán még a próbaidő alatt újra — ahogy ő mondja. — „elhagyott a józan eszem. Egy lab­darúgó-mérkőzésen, ahol a helyi csa­pat kikapott, annyira begorombultam, hogy két embert úgy szedtek ki a ke­zem közül”. A továbbiakból kiderül, hogy ez a verekedés a tettes férfi életét is ve­szélybe sodorta. — A feleségem az első büntetésem idején még kitartott mellettem. Sőt, örömmel fogadott, amikor hat hónap után kedvezménnyel hazatértem. Én nem kérdeztem semmit, hogy ő mit csinált a fél év alatt, amíg én itt vol­tam . . . Neki az volt a fontos, hogy megint jól kerestem, mondhatnám, so­kat kerestem. Mint építésvezető tízez­reket vittem haza havonta. Az asszony — gyerek nincs — örült minden cucc­nak. Nekem meg nem volt időm vele foglalkozni. Amióta újra „bukfencez­tem”, és megint elítéltek, tudni sem akar rólam. Igaz, a saját keresetéből is meg tud élni, és az ő beosztásában nem éppen kellemes, hogy a férje a börtön és az otthona között „ingázik”. De hogy a mostani hathónapos büntetésem alatt nem írt egy sort sem?! Karácsony előtt szabadulok ... Nem anyagi probléma, hogy hol legyek. . . Van otthon pén­zem. Persze tudom: pénzen nem lehet a becsületet visszavásárolni. De hát öt évig volt a feleségem... És egysze­rűen nem akar tudni rólam?! Ezt talán mégsem érdemeltem. Nem hiszem, hogy neki jó lesz egyedül ünnepelni... Vagy lehet, hogy már nincs is egyedül? „Úgy legyen!" D. András családos ember, egy tizen­három és egy tizenöt éves fia van. A két gyerek — a negyvenhét éves férfi szerint — tudja, hogy apjuk először és utoljára tévedt meg. — Én, kérem, egy öt fős bedolgozó műhely vezetője voltam és leszek — magyarázza magabiztosan. — Amíg másfél éves büntetésemet töltöttem lo­pásért, a feleségem vezette a műhelyt. Semmiben nem szenvedtek hiányt, de én a benti keresetemből is küldtem ne­kik egyszer kétezer forintot. Mert ne­kem fontos a becsület, még ha most rács mögött is vagyok. És ezt a csalá­dom is tudja. Boldogok, hogy már ve­lük leszek karácsonykor ... A múlt év­ben a Markóban voltam az ünnepek alatt. Borzalmas volt. No, nem az ot­tani élet, mert csináltunk mi egy „egész estét betöltő” nagyszerű műsort, és a börtönparancsnokság is mindent: megtett, hogy embernek érezzük ma­gunkat, hogy minden elítélt tudja: ün­nep van. De hát a magamfajta család-­ centrikus embernek pokoli volt, hogy nem lehetek együtt az asszonnyal meg a gyerekekkel. . — És akkor nem gondolt erre, ami­kor elkövette azt, amiért ide került? — állítom meg óvatosan a szózuhata­­got. De közben kissé szégyellem, hogy a rácson inneni bölcsességgel hozako­dom elő. A férfi azonban nem zavar­tatja magát, mint aki rendíthetetlenül bízik magában és a jövőben. — Már nem rágódom az ügyön. A fontos, hogy december 21-én, amikor kora reggel kilépek a börtön kapuján, bizonyos, hogy itt lesz a feleségem a két fiúval. Várnak. És segítenek elfe­lejteni, ami velem történt. .. Illetve segítenek, hogy a családban ilyen töb­bet ne történhessen meg. Újabb kérdés helyett csak halkan annyit mondok: „Ügy legyen!” És azt remélem, ezért a boldogan szabaduló elítélt is tesz majd valamit. (PÁLOS) EiEBalasi

Next