Ország-Világ, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-18 / 51. szám
Kimu\s} }ny \i\vs nélkül KOLIK KI EMBEREK A SZABA1 )l l/)SZÓ KIÍRVA Négy boldog emberrel találkoztam egy börtönben. Boldogságuk egyelőre egyetlen dátumhoz kötődött: szabadulásuk napjához, amikor kilépnek a ,,szabad levegőre” és elindulnak haza. És ezen a ponton már nagyon különbözött egymástól a négy férfi boldogsága, pontosabban az ahhoz fűzött remény. De erről már a velük folytatott beszélgetésben hallottam, amelyre a „szabaduló szobában” került sor. Dicsérendő nevelési módszer, hogy a büntetése végéhez közeledő elítéltnek a szabadabb életmódhoz szoktatás érdekében ebben a külön helyiségben adnak módot, hogy felkészüljön arra az időre, amikor már magának kell beosztania erejét, anyagi lehetőségeit, röviden hozzászoknia az önállósághoz. A „szabaduló szobában” átöltözhet saját ruhájába is, hogy még jobban érezze, már csak néhány nap, és kilép a börtön kapuján. Soha többé! T. János, a szinte gyerekképű harmincéves férfi rögtön azzal kezdi: — Én, kérem, nem vagyok visszaeső! Most először követtem el bűncselekményt és soha többé ide vissza nem kerülök! Nem mintha olyan borzalmas lett volna itt, nekem jó természetem van, könnyen alkalmazkodom. Itt sem volt bajom senkivel, és velem sem gyűlt meg a baja senkinek. — Akkor most, mint jó magaviseletű elítélt, bizonyára kedvezménnyel szabadul? — Nem. Nem kaptam kedvezményt, de nem is bánom. Letöltöttem a nyolc hónapot, így legalább nincs mögöttem semmi, elfelejthetem, ami történt. . . Igen, el akarom felejteni, mert ez félrelépés volt. Loptam a munkahelyemen, pedig nem volt rá szükségem, jól kerestem. — Családja van? Az eddig határozott hangú fiatalember csak hosszú csend után, halkan válaszol: — Igen. Két fiam. De már elváltunk az asszonytól, nála maradtak a gyerekek ... Ő tehet arról, hogy ide kerültem ... Nem sokkal az esküvő után kiderült: csak azért jött hozzám, hogy eljöhessen otthonról.. . Amikor erre rájöttem, akkor kezdtem inni. .. — De közben a két gyerek azért megszületett! — Hát igen. Azt hittem, hogy majd az összetart bennünket. De csak roszszabb lett. Aztán, hogy elváltunk, a keresetem felét elvitte a gyerektartás Ami maradt, annak nagy részét elittam. Akkor meg valahogy pénzt kellett szerezni... De soha többet! Jó szakmám van: rádió-tévészerelő. Sok helyre szívesen odavesznek. A keresetem felét persze most is levonják majd a gyerekeknek, de esténként „tusiban” is vállalok munkát, hogy egyedül talpra tudjak állni... A szüleim meghaltak, egyedül maradtam. Karácsonykor is egyedül leszek. Pedig itt a börtönben a múlt heti karácsonyi vásáron a börtön keresetemből vettem a gyerekeknek játékot. Elküldöm nekik. Talán magam viszem el. .. Ha az anyjuk megengedi, hogy velük legyek ... „Nem ígérek semmit!" D. Bertalan 24 éves, de még nem volt katona. Amikor be kellett volna vonulnia, mindig éppen rács mögött volt. Állami gondozottként nőtt fel: anyja meghalt, apját nem ismerte. Eddig ötször volt büntetve — egyebek között —, több ízben garázdaságért. Legutóbb magánlaksértésért, mert behatolt a gimnázium kollégiumába, hogy 18 éves barátnőjét felköszöntse. Mint visszaeső már egy évet kapott, hogy „lehűljön”. — Megérte? ■ — Erre sohasem gondolok, amikor valamilyen balhéba belevágok. Nagyon könnyen befolyásolnak a barátok, akik mindig rávesznek valamilyen marhaságra. Ezért nem ígérek semmit. Ha a banda otthon megint beszippant, akkor megint nem lesz belőlem katona ... Pedig elegem van ezekből a falakból. Csak akkor tudnék kilábalni ebből az egészből, ha elmennék dolgozni idegenbe, ahol nem ismernek. Olyan szakmám van — nehézgépkezelő vagyok —, amiből meg lehet élni, jó pénzt hoz. Majd meglátjuk . . . Talán. — Hol tölti a karácsonyt? — A nővéreméknél... öt gyereke van. Szeretek náluk lenni. Igazi nagy család .. . Most is azt írták, hogy szívesen fogadnak, ötezer forinttal szabadulok ... A keresetemből először felöltözök, hogy mégiscsak rendesen jelenjek meg a lány előtt, aki miatt idekerültem. — A nyugtalan tekintetű fiatalember arcán torz grimasz. Érzi, hogy furcsán fejezte be a tervezgetést. — Hát ezt csak úgy viccből mondtam . . . Igen, tudom, hogyha még sok ilyen viccet csinálok, akkor itt a rács mögött örökös tag leszek. Aztán egyszer csak nem lesz helyem sehol a karácsonyfa körül... Nem akar tudni rólam Sz. István negyvenéves, és — noha első bűntényes, mégis — másodszor került börtönbe?! Első büntetéséből kedvezménnyel szabadult, aztán még a próbaidő alatt újra — ahogy ő mondja. — „elhagyott a józan eszem. Egy labdarúgó-mérkőzésen, ahol a helyi csapat kikapott, annyira begorombultam, hogy két embert úgy szedtek ki a kezem közül”. A továbbiakból kiderül, hogy ez a verekedés a tettes férfi életét is veszélybe sodorta. — A feleségem az első büntetésem idején még kitartott mellettem. Sőt, örömmel fogadott, amikor hat hónap után kedvezménnyel hazatértem. Én nem kérdeztem semmit, hogy ő mit csinált a fél év alatt, amíg én itt voltam . . . Neki az volt a fontos, hogy megint jól kerestem, mondhatnám, sokat kerestem. Mint építésvezető tízezreket vittem haza havonta. Az asszony — gyerek nincs — örült minden cuccnak. Nekem meg nem volt időm vele foglalkozni. Amióta újra „bukfenceztem”, és megint elítéltek, tudni sem akar rólam. Igaz, a saját keresetéből is meg tud élni, és az ő beosztásában nem éppen kellemes, hogy a férje a börtön és az otthona között „ingázik”. De hogy a mostani hathónapos büntetésem alatt nem írt egy sort sem?! Karácsony előtt szabadulok ... Nem anyagi probléma, hogy hol legyek. . . Van otthon pénzem. Persze tudom: pénzen nem lehet a becsületet visszavásárolni. De hát öt évig volt a feleségem... És egyszerűen nem akar tudni rólam?! Ezt talán mégsem érdemeltem. Nem hiszem, hogy neki jó lesz egyedül ünnepelni... Vagy lehet, hogy már nincs is egyedül? „Úgy legyen!" D. András családos ember, egy tizenhárom és egy tizenöt éves fia van. A két gyerek — a negyvenhét éves férfi szerint — tudja, hogy apjuk először és utoljára tévedt meg. — Én, kérem, egy öt fős bedolgozó műhely vezetője voltam és leszek — magyarázza magabiztosan. — Amíg másfél éves büntetésemet töltöttem lopásért, a feleségem vezette a műhelyt. Semmiben nem szenvedtek hiányt, de én a benti keresetemből is küldtem nekik egyszer kétezer forintot. Mert nekem fontos a becsület, még ha most rács mögött is vagyok. És ezt a családom is tudja. Boldogok, hogy már velük leszek karácsonykor ... A múlt évben a Markóban voltam az ünnepek alatt. Borzalmas volt. No, nem az ottani élet, mert csináltunk mi egy „egész estét betöltő” nagyszerű műsort, és a börtönparancsnokság is mindent: megtett, hogy embernek érezzük magunkat, hogy minden elítélt tudja: ünnep van. De hát a magamfajta család- centrikus embernek pokoli volt, hogy nem lehetek együtt az asszonnyal meg a gyerekekkel. . — És akkor nem gondolt erre, amikor elkövette azt, amiért ide került? — állítom meg óvatosan a szózuhatagot. De közben kissé szégyellem, hogy a rácson inneni bölcsességgel hozakodom elő. A férfi azonban nem zavartatja magát, mint aki rendíthetetlenül bízik magában és a jövőben. — Már nem rágódom az ügyön. A fontos, hogy december 21-én, amikor kora reggel kilépek a börtön kapuján, bizonyos, hogy itt lesz a feleségem a két fiúval. Várnak. És segítenek elfelejteni, ami velem történt. .. Illetve segítenek, hogy a családban ilyen többet ne történhessen meg. Újabb kérdés helyett csak halkan annyit mondok: „Ügy legyen!” És azt remélem, ezért a boldogan szabaduló elítélt is tesz majd valamit. (PÁLOS) EiEBalasi