Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-05 / 10. szám

— Jevgenyij Alekszandrovics, Bo­risz Szluckij az ön költészetét egy alkalommal így jellemezte: „Íme, ez az a költészet, amely magán viseli a zsurnalisztika valamennyi vonásit, mindazonáltal meg tudta tartani költői jellegét.” Azzal a­­kérdéssel szeretném kezdeni be­szélgetésünket, hogy miért vállal­ja ilyen határozottan a publicisz­tikai költészetet? — A költő ma nem formálhat jogot arra, hogy elforduljon a mindennapoktól. A szeretet és a közéleti düh egy tőről fakadnak. A szépség szeretete gyámoltalan akkor, ha nem párosul a jó szán­dékú dühvel mindennel szemben, ami a szépség kibontakozását gá­tolja. Ugyanakkor a szeretet nél­küli keménység átalakulhat el­keseredettséggé. S az ember ész­re sem veszi, hogy a másokért vívott harc az önös érdekek vé­delmévé fajul. A történelemben számos pél­dát találunk arra, hogy a jó em­berek passzívvá váltak közéleti energia híján, s az energikus em­berek, akikből hiányzott a jóság, a gonoszság megtestesítőivé vál­tak még akkor is, ha magas célo­kat deklaráltak. A közéleti ener­gia, amely segíti a szépség tevé­keny szeretetét, és előhívja ben­nünk, hogy gyűlöljünk mindent, ami ellenkezik eszméinkkel — nos, pontosan erre van szüksé­günk az élet valamennyi terüle­tén, az irodalmat is beleértve. Nem sokat ér az a költő, aki szen­timentális dalra fakad, ha meg­lát egy nyírfát, aki a haza iránti végtelen szerelméről vall, dicsőíti az űrhajósokat és az építőmun­kásokat, ugyanakkor nincs benne annyi hazafias erő, hogy ne csu­pán a múlt győzelmeiről beszél­jen, hanem a keserű tapasztala­tokról és a hibákról is, hogy kompromisszumok nélkül fellép­jen a bürokraták, a szélhámosok ellen ... Ha ma egy költő elfor­dul a legszörnyűbb rossztól — a gyermekeinket veszélyeztető iszo­nyattól — s nem törődik azzal, hogy egy atomháborútól fenye­getett világban élünk, ez minde­nekelőtt azt mutatja, hogy köz­életi értelemben nem teljes ér­tékű. De hogyha szívesen ír hang­zatos, békeharcos költeményeket, ám nem mer foglalkozni az égető hazai problémákkal, akkor ez is csak a közéletiség imitálása. Csak a külföldi gazemberekre összpon­tosítani, és észre sem venni, hogy járkálnak még ilyenek — ahogy Majakovszkij mondta, „a mi vi­dékünkön” is —, ez megint csak az időszerűség látszata ... Ugyanakkor nem szabad a köl­tészetet csupán szónoki emel­vényként használni. Ha csak agi­tál a költő, elveszti azt a képes­ségét, hogy érzékeltesse a színek, hangok, a zene, a szerelem gaz­dagságát, s a határtalan emberi lélek pszichológiai vizsgálatát megkerülve elvész a puszta szó­noklásban. Természetesen csodá­latos szónokokat is ismerünk a költészetben, például Majakovsz­kijt. Bár nem lenne helyénvaló Majakovszkij minden agitációs módszerét ma megismételni, hi­szen az olvasó megváltozott. A ma égető problémáit nem lehet ROSZTA-plakátokkal megolda­ni... — Ön gyakran használja a köz­életiség kifejezést. Mit ért ezen? — Országunkban történelmileg úgy alakult, hogy a nagy költők a gondolatoknak nem „élvezői”, hanem uralkodói voltak. Nyekra­­szov versei a parasztságról sok­kal határozottabban „szüntetik meg” a jobbágyságot, mint a „fentről” jövő intézkedések. Ma­jakovszkij prófétaként megjósol­ta: „A forradalmak töviskoszorú­jában közeleg a tizenhatos esz­tendő”. Csak egy évet tévedett. Oroszországban egyetlen olyan „hermetikus” költőóriást nem ta­lálunk, mint például Európában. Volt, amikor Paszternák költé­szetét is hermetikusnak titulál­ták. De az idő múlásával ez a költő egyre olvasottabbá vált. Több százezer példányban jelen­nek meg ma nemcsak Jeszenyin igazán népi versei, hanem Cveta­­jeva, Ahmatova, Martinov, Za­­bolockij kötetei is — ők mind közéleti költők . . . A közéletiség nemcsak az ilyen vagy olyan eseményeket követő formális válasz, hanem a hazához és a történelemhez fűződő meg­bonthatatlan kapcsolat. Ez állan­dó felelősség. Ez cselekvő er­kölcs. Úgy tűnik, nem szabad el­szakítani ettől még a legintimebb versek némelyikét sem. A pus­­kini „Ha már szerettem önt, sze­relem lehet még...” — sorban több a közéletiség, mint a „mo­dern” témákban írt didaktikus versecskék százaiban, hiszen itt az a nagyszerű közéleti gondolat jelenik meg lírai, légies köntös­ben, hogy a nőt nem szabad tu­lajdonként kezelni. A közéletiség a történelmi nyilvánosság, de ezen túl szemé­lyes és lelki nyilvánosság. Nehéz hinni a költő társadalmi nyilat­kozatainak, ha a költő mint sze­mélyiség érthetetlen, tisztázatlan. Néhány olvasóm szemrehányást tett nekem amiatt, hogy a Fuku! című poémában túlzott nyíltság­gal tártam fel családi sebeimet, amikor kisebbik fiam betegségé­ről beszéltem. De milyen jogon szólhatnék más emberek sebei­ről, ha a magaméról hallgatok? Akinek van bátorsága a gyónás­hoz, az jogot formálhat a prédi­­kálásra. Természetesen mindig lesz kárörvendő nevetés és plety­ka, amikor a költő „felhúzza a függönyt” magánélete előtt, de nem a kárörömhöz kell igazodni, hanem a megértéshez, az együtt­érzéshez. Ha Majakovszkij és Je­szenyin tekintettel lettek volna a kárörömre, akkor nem született volna meg A nadrágban járó fel­hő vagy A fekete ember. A köz­életiség tökéletes nyitottság a kor és önmagunk felé. — Az életünkben jelenleg vég­bemenő változásokkal, az új szemléletmóddal kapcsolatban mi az, ami önt legjobban izgatja? — A gazdasági gondolkodás fejlődése elképzelhetetlen az er­kölcsi tudat fejlődése nélkül. A jelen egyik legfontosabb erkölcsi folyamata — a széles körű nyil­vánosság elvének meghonosodása és fejlődése. Ez a folyamat nem olyan egyszerű, mivel egyes bü­rokraták agytekervényeiben, akárcsak valami futóárokban, el­­sáncolta magát a tehetetlenség — a súgás után gondolkodni. De a nyilvánosságot széles néptöme­gek támogatják, többek között az írók is. A VI. írókongresszuson felszólaló írók többségére az volt jellemző, hogy egy sor fontos problémához alkotó kritikával közeledtek. Többek között ilyen volt Raszputyin és Zaligin beszé­de, amelyben sokat szenvedett természeti környezetünk védel­mét szorgalmazták. Több író ak­tívabb harcra szólított a közéle­tiség jelmezében fellépő közép­­szerűség ellen. Az irodalom legfontosabb fel­adata a jövő előkészítése. Az atomfegyvermentes évezred pers­pektívája, amelyért harcolunk, valósággá válhat. De ennek érde­kében mindannyiunknak teljes odaadással kell dolgozni. Ha a fegyverkezésre fordított összeget az éhínség, a betegségek, a munka­­nélküliség megszüntetésére fordí­tanánk, a természetvédelemre és arra, hogy az emberek lelkét meg­óvjuk a szennytől s az eltorzulás­tól, akkor ez az atomfegyvermen­tes évezred egy új reneszánsszá válhat. Ha megkérdeznének, melyik emberi tulajdonságot tartom a KULTÚRA A KÖLTŐ ÉS HIVATÁSA A Trud munkatársának kérdéseire válaszol Jevgenyij Jevtusenko Jegyzet egy könyvről Vízválasztó „A magyar operatív csoportban különben rosszul indult a dol­gom. Mindjárt első nap elvittek egy raktárba, egyenruhát vételez­ni. Puha szárú, rogyasztott csiz­ma, feszesre húzható »gimnasz­­tyorka«, kackiásan félrecsapható »pilotka« — minden, ahogy du­kál. Csipkedem magam: ez nem lehet igaz, este már két szovjet tiszttel, a szemüveges, tudósarcú, törékeny Kassai Gézával és a mosolygó, teli kitüntetéses ka­masz hadnagy Oldner Vladimir­­rel megyek a tábori, étkezdébe, a »­sztalovájá”-ba. Az iskolán elég­gé esetleges és egysíkú volt az el­látás, túl sok »szuhari«-t, szárí­tott kenyeret ettem — itt hát most jól bepakoltam a finom fa­latokból. Másnapra utálatos her­pesz jött ki a számon. A legma­gasabb beosztású — ám rend­fokozat nélküli egyenruhában já­ró — magyar: Farkas Mihály (va­lami miatt félt tőle mindenki, Illés Béla például alig állt meg előtte a lábán), őhozzá kellett röplapszöveget vinnem, legköze­lebb már így említett Oldner hadnagynak: »­az a nyúlszájú ...« (Furcsa képzettársítással itt em­lítem meg a front törzsének — általam mindig magyarul beszél­ni hallott — tagját, a mokány, vágott arcú Luka László őrna­gyot, azaz a későbbi román po­litikust, Vaszile Lucát...)” A könyvből, melyből idézetünk származik, megtudhatjuk, hogy Lévai Béla — aki Erdélybe még honvédként vonult be, s 1942-ben muszosként, azaz munkaszolgála­tosként vitték a halálba, azaz Ukrajnába —, hogyan került 1944 kora nyarán szovjet hadifogság­ba, hogyan ismerkedett meg a sztanyiszlavi iskola kapujában egy magyarul beszélő, folyton pi­pázó szovjet őrnaggyal, Illés Bé­lával, s hogyan érkezett ahhoz az agitációs törzshöz, amely később kiadta a Magyar Újságot, majd az Új Szót. A dunavecsei szár­mazású fiatalember szüleit — ez a hír is áthatolt akkor a távol­ságokon, gátakon — akkoriban hurcolták el Németországba (a halálba), és Lévai Béla, akinek kisgyermek korából voltak emlé­kei 1919-ről is, az új körülmé­nyek között átkerült a „vízvá­lasztón”. A már régebben a Szov­jetunióban élő magyarokon kívül olyan, ugyancsak 1943-ban és 1944-ben antifasiszta iskolába került honfitársaival együtt „csi­nálta” a lapot, mint — például — Rosta Endre jogász vagy Mé­­rei Ferenc pszichológus. Lévai kis könyve, a Magyar Zsebkönyv Kiadó első kiadványa, egyszerre szól saját életének nagy fordulójáról és Illés Béla lapjának — lapjainak — kalan- 10 | ORSZÁG-VILÁG

Next