Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1986-08-06 / 32. szám

ódra se technikai, se pénzügyi nehézségek nincse­nek .. (Papírforma szeriint a tény igaz. De hogy milyen megoldásban és kivitelben, arról jobb nem is szólni!) Az 1863-ban szervezett, úgynevezett „ínség­akció” műveletet tekintették a befejezés utol­só nagy rohamának. A Bach-huszár Herrich Károly már 1865-ben nagy garral beharan­gozza: „Valamennyi töltésvonal a Tisza mentén az egy borsodi oldal kivételével... vagy vég­rehajtatott, vagy a végrehajtáshoz közel áll... Ma tehát ott állunk, hogy a szabályozási vál­lalat bevégzése felett nyilatkozhatunk, mi­vel az átvágásokat illetőleg azoknak tökéletes bevégzése egynéhány százalékát kívánja an­nak a tőkének, amely szükséges volt a befek­tetéshez. A töltéseket illetőleg pedig, azok­nak a fenntartása és erősbítése szintén csak töredékét kívánja azon költségeknek, amely a felépítéshez eddig szükséges volt.” A Herrich-féle kincstári optimizmuson az 1867-es kiegyezés sem tudott változtatni. Sőt, az „alkotmányos élet visszaállításának” pon­tosan az ellenkező következménye lett, mint amit vártak tőle, legalábbis a vízügyek te­rén. A munkák befejezettségének illúziójára pedig csattanósan cáfoltak rá az 1870-es évek második felében beköszöntő árvizek. (1876, 1877) Herrich ugyan mintha megérezné a köze­lítő katasztrófa előszelét, 1876-ban már egé­szen más hangot pendít meg a Tiszavölgyi Társulat újjászervezése alkalmából mondott beszédében: „A szabályozás, mint befejezett művelet egyszerűen nem is létezik. Az első stádium sincs befejezve, egész Borsod, egész Szatmár ártere tátongó seb. Belvizeket sehol sem eresztünk és eresztettünk, öntözni pedig csak egyetlen holdat sem öntözünk ...” A tervszerűtlen és felében-harmadában „befejezett” munka egész veszélye a Tisza alsó vidékére leselkedett. Szeged, Csongrád, Hódmezővásárhely és Szentes jutott a fenye­getettség első vonalába. „Szeged városa a kiegyezés — az alkot­mányosság visszaállítása — után hiába kér­te sérelmeinek orvoslását, s hiába kért segít­séget is a feladat megoldásához, a Közmun­ka- és Közlekedésügyi Minisztériumban meg­maradtak a Bach-rendszer emberei (élén Herrich Károllyal) és megmaradt a Pallavici­­niek befolyása is ...” Az évtizedek­ évszázadok óta egyre emelke­dő — a szabályozás előtti időkben is szinte törvényszerű jelenség — vízszintnövekedés, minden előző rekordját meghaladva tört rá 1876-ban Szegedre, „utolsó figyelmeztetésül”. Hiába! Három év múlva aztán bekövetkezett a katasztrófa: 1879. március 5-én a várostól északra fekvő Petresnél átszakadt a gát, és a Tisza átja feltartóztathatatlanul a város mö­gé került, majd az alföldi vasút vonalának áttörése után, március 12-ének éjszakáján — orkánszerű vihar kíséretében — hullámsír­ba temette a várost. Szerencsére a lakosság­nak volt még ideje a menekülésre, de még így is több, mint százötvenen lelték halálukat a pusztító árban. A város 6350 háza közül hat­ezer omlott össze, s 60 ezer ember — a kör­nyező települések lakosságával együtt száz­ezer! — lélek vált hajléktalanná. A kárt csaknem tizenegymillió forintra becsülték. A szegedi katasztrófa elsöpörte a hangadó Bach-huszárokat. Herrich Károly bukását el­ismerve nyugdíjazását kérte. (Az 1879-ben írt, A Tisza-szabályozás és a szegedi válság című könyvében véglegesen beismeri: „32 év óta az első stádiumot sem fejeztük be.”) Az évszázad kilencedik évtizedében ismét­lődő — újabb maximumokat hozó — árvizek erőteljesen tűzték napirendre a szabályozás folytatását. Az 1888-as árvíz tanulságai kény­szerítették ki a kötelező méretű töltésmetsze­teket. „Valójában ekkor vette kezdetét a Tisza­­szabályozás és ármentesítés korszerű tovább­fejlesztése, az új Tisza-meder kialakítása. A hatalmas munkát a Kvassay Jenő vezeté­sével újjászervezett vízügyi szolgálat 1891- ben, majd 1907-ben előterjesztett első víz­ügyi beruházási programok — mai termino­lógiával: távlati tervek — keretében haj­totta végre. A Tisza-szabályozás történetének ez a — Kvassay nevéhez fűződő — mintegy negyed­­százados szakasza nagyobb áldozatokat ho­zott a Tisza-szabályozás — folyószabályozás és ármentesítés — fejlesztése érdekében, mint a korábbi csaknem öt évtizedes időszak.” (Ká­rolyi Zsigmond) A két korszak ráfordításainak vizsgálatá­ból a számok nyelvére fordítva, ez annyit je­lent, hogy 1846—1890 között 135 millió koro­nát, 1891—1918 között pedig 296 millió koro­nát fordítottak ármentesítési munkálatokra. Ennek nagyjából egyharmada (145 millió ko­rona) állami, kétharmada (281 millió koro­na) társulati beruházás. Az óriási méretű munka hatékonyságát és hasznosságát igazolja, hogy 1895 óta nem for­dult elő számottevő gátszakadás a tiszai töl­téseken. A tiszai védvonalak kiállták az 1919- es és az 1932-es rendkívüli, és a hevessége, vízmagassága és víztömege alapján csak a Mississippi, az indiai, pakisztáni 30-as évek­ben pusztító árvízmonszunokkal összehason­lítható 1970-es árvizek szakítópróbáját is. „Ez egyaránt köszönhető az elődök munká­jának, s az újabb társadalmi-gazdasági fejlődés által biztosított eszközök és lehetőségek moz­gósításának, hogy a Tisza gátjai — a minden korábbi árvizet felülmúló — 1970. évi Tisza­völgyi árvíz kivédését is lehetővé tették.” Az 1846-bam megkezdett munkának azon­ban még ma sincs vége. Talán nem is lesz soha! Nem a második szakaszról — a lecsapolásról, belvízrendezésről —, s még kevésbé a harma­dikról — az eredeti helyzet magasabb szin­tű létrehozásáról, az öntözésről — van itt szó. Még mindig a szabályozásról, az ármentesí­­tésről, az árvízvédelemről. Az Országos Vízügyi Hivatal néhai elnöké­nek, Dégen Imrének Az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz tapasztalatai címet viselő tanulmányá­ból érdemes kiragadni néhány tanulságos passzust: „Hogy mitől menekült meg országunk, ami­kor végig a Tisza mentén, a Krasznán, a Kö­rösök völgyében, a Maroson sikerült meg­akadályozni a gátszakadást, azt a Szamos­­menti árvízi katasztrófa méretei is érzékelte­tik. A Szamos, ez a viszonylag nem nagy fo­lyó — igaz, példátlan méretű áradása — több, mint ötezer lakóházat, közel 30 ezer embe£ hajlékát pusztította el, és a helyreállítás költ­ségével együtt hárommilliárd forint kárt oko­zott. Bárhol szakadt volna át a gát a Tisza, a Körösök és a Maros mentén, a Szamos­­menti árvízkárokat messze meghaladó károk keletkeztek volna. A Tisza-völgyi árvíz mint­egy negyven helyen fenyegetett a közvetlen töltésszakadás veszélyével. Árvízvédelmi rendszerünk erőteljes, gyorsí­tott ütemű továbbfejlesztését meghatározó szempontok sorában figyelembe kell ven­nünk .. . mértékadó szempontként azt is, hogy a mentett ártéren él a lakosság fele, számos városunk és községünk terül el itt, és az itt levő, mintegy 300 milliárd forint értékű nép­­gazdasági vagyon rohamosan növekszik. Az árvíz elöntésétől védendő érték 15—20 év alatt előreláthatóan megkétszereződik. Ehhez viszo­nyítva a kellő biztonságra történő fejlesztés költsége a védett vagyon értékének mindössze két százaléka. Csupán egyetlen töltésszakadás nyomán azt jóval meghaladó károk keletkezné­nek.” KAPOSI KIS ISTVÁN (Következik: Ront és javít) Árvíz az 1870—1880-as években Kubikosok a Tiszán a múlt század második felében ORSZÁG-VILÁG­­ 9 I

Next