Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-08-06 / 32. szám
ódra se technikai, se pénzügyi nehézségek nincsenek .. (Papírforma szeriint a tény igaz. De hogy milyen megoldásban és kivitelben, arról jobb nem is szólni!) Az 1863-ban szervezett, úgynevezett „ínségakció” műveletet tekintették a befejezés utolsó nagy rohamának. A Bach-huszár Herrich Károly már 1865-ben nagy garral beharangozza: „Valamennyi töltésvonal a Tisza mentén az egy borsodi oldal kivételével... vagy végrehajtatott, vagy a végrehajtáshoz közel áll... Ma tehát ott állunk, hogy a szabályozási vállalat bevégzése felett nyilatkozhatunk, mivel az átvágásokat illetőleg azoknak tökéletes bevégzése egynéhány százalékát kívánja annak a tőkének, amely szükséges volt a befektetéshez. A töltéseket illetőleg pedig, azoknak a fenntartása és erősbítése szintén csak töredékét kívánja azon költségeknek, amely a felépítéshez eddig szükséges volt.” A Herrich-féle kincstári optimizmuson az 1867-es kiegyezés sem tudott változtatni. Sőt, az „alkotmányos élet visszaállításának” pontosan az ellenkező következménye lett, mint amit vártak tőle, legalábbis a vízügyek terén. A munkák befejezettségének illúziójára pedig csattanósan cáfoltak rá az 1870-es évek második felében beköszöntő árvizek. (1876, 1877) Herrich ugyan mintha megérezné a közelítő katasztrófa előszelét, 1876-ban már egészen más hangot pendít meg a Tiszavölgyi Társulat újjászervezése alkalmából mondott beszédében: „A szabályozás, mint befejezett művelet egyszerűen nem is létezik. Az első stádium sincs befejezve, egész Borsod, egész Szatmár ártere tátongó seb. Belvizeket sehol sem eresztünk és eresztettünk, öntözni pedig csak egyetlen holdat sem öntözünk ...” A tervszerűtlen és felében-harmadában „befejezett” munka egész veszélye a Tisza alsó vidékére leselkedett. Szeged, Csongrád, Hódmezővásárhely és Szentes jutott a fenyegetettség első vonalába. „Szeged városa a kiegyezés — az alkotmányosság visszaállítása — után hiába kérte sérelmeinek orvoslását, s hiába kért segítséget is a feladat megoldásához, a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumban megmaradtak a Bach-rendszer emberei (élén Herrich Károllyal) és megmaradt a Pallaviciniek befolyása is ...” Az évtizedek évszázadok óta egyre emelkedő — a szabályozás előtti időkben is szinte törvényszerű jelenség — vízszintnövekedés, minden előző rekordját meghaladva tört rá 1876-ban Szegedre, „utolsó figyelmeztetésül”. Hiába! Három év múlva aztán bekövetkezett a katasztrófa: 1879. március 5-én a várostól északra fekvő Petresnél átszakadt a gát, és a Tisza átja feltartóztathatatlanul a város mögé került, majd az alföldi vasút vonalának áttörése után, március 12-ének éjszakáján — orkánszerű vihar kíséretében — hullámsírba temette a várost. Szerencsére a lakosságnak volt még ideje a menekülésre, de még így is több, mint százötvenen lelték halálukat a pusztító árban. A város 6350 háza közül hatezer omlott össze, s 60 ezer ember — a környező települések lakosságával együtt százezer! — lélek vált hajléktalanná. A kárt csaknem tizenegymillió forintra becsülték. A szegedi katasztrófa elsöpörte a hangadó Bach-huszárokat. Herrich Károly bukását elismerve nyugdíjazását kérte. (Az 1879-ben írt, A Tisza-szabályozás és a szegedi válság című könyvében véglegesen beismeri: „32 év óta az első stádiumot sem fejeztük be.”) Az évszázad kilencedik évtizedében ismétlődő — újabb maximumokat hozó — árvizek erőteljesen tűzték napirendre a szabályozás folytatását. Az 1888-as árvíz tanulságai kényszerítették ki a kötelező méretű töltésmetszeteket. „Valójában ekkor vette kezdetét a Tiszaszabályozás és ármentesítés korszerű továbbfejlesztése, az új Tisza-meder kialakítása. A hatalmas munkát a Kvassay Jenő vezetésével újjászervezett vízügyi szolgálat 1891- ben, majd 1907-ben előterjesztett első vízügyi beruházási programok — mai terminológiával: távlati tervek — keretében hajtotta végre. A Tisza-szabályozás történetének ez a — Kvassay nevéhez fűződő — mintegy negyedszázados szakasza nagyobb áldozatokat hozott a Tisza-szabályozás — folyószabályozás és ármentesítés — fejlesztése érdekében, mint a korábbi csaknem öt évtizedes időszak.” (Károlyi Zsigmond) A két korszak ráfordításainak vizsgálatából a számok nyelvére fordítva, ez annyit jelent, hogy 1846—1890 között 135 millió koronát, 1891—1918 között pedig 296 millió koronát fordítottak ármentesítési munkálatokra. Ennek nagyjából egyharmada (145 millió korona) állami, kétharmada (281 millió korona) társulati beruházás. Az óriási méretű munka hatékonyságát és hasznosságát igazolja, hogy 1895 óta nem fordult elő számottevő gátszakadás a tiszai töltéseken. A tiszai védvonalak kiállták az 1919- es és az 1932-es rendkívüli, és a hevessége, vízmagassága és víztömege alapján csak a Mississippi, az indiai, pakisztáni 30-as években pusztító árvízmonszunokkal összehasonlítható 1970-es árvizek szakítópróbáját is. „Ez egyaránt köszönhető az elődök munkájának, s az újabb társadalmi-gazdasági fejlődés által biztosított eszközök és lehetőségek mozgósításának, hogy a Tisza gátjai — a minden korábbi árvizet felülmúló — 1970. évi Tiszavölgyi árvíz kivédését is lehetővé tették.” Az 1846-bam megkezdett munkának azonban még ma sincs vége. Talán nem is lesz soha! Nem a második szakaszról — a lecsapolásról, belvízrendezésről —, s még kevésbé a harmadikról — az eredeti helyzet magasabb szintű létrehozásáról, az öntözésről — van itt szó. Még mindig a szabályozásról, az ármentesítésről, az árvízvédelemről. Az Országos Vízügyi Hivatal néhai elnökének, Dégen Imrének Az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz tapasztalatai címet viselő tanulmányából érdemes kiragadni néhány tanulságos passzust: „Hogy mitől menekült meg országunk, amikor végig a Tisza mentén, a Krasznán, a Körösök völgyében, a Maroson sikerült megakadályozni a gátszakadást, azt a Szamosmenti árvízi katasztrófa méretei is érzékeltetik. A Szamos, ez a viszonylag nem nagy folyó — igaz, példátlan méretű áradása — több, mint ötezer lakóházat, közel 30 ezer embe£ hajlékát pusztította el, és a helyreállítás költségével együtt hárommilliárd forint kárt okozott. Bárhol szakadt volna át a gát a Tisza, a Körösök és a Maros mentén, a Szamosmenti árvízkárokat messze meghaladó károk keletkeztek volna. A Tisza-völgyi árvíz mintegy negyven helyen fenyegetett a közvetlen töltésszakadás veszélyével. Árvízvédelmi rendszerünk erőteljes, gyorsított ütemű továbbfejlesztését meghatározó szempontok sorában figyelembe kell vennünk .. . mértékadó szempontként azt is, hogy a mentett ártéren él a lakosság fele, számos városunk és községünk terül el itt, és az itt levő, mintegy 300 milliárd forint értékű népgazdasági vagyon rohamosan növekszik. Az árvíz elöntésétől védendő érték 15—20 év alatt előreláthatóan megkétszereződik. Ehhez viszonyítva a kellő biztonságra történő fejlesztés költsége a védett vagyon értékének mindössze két százaléka. Csupán egyetlen töltésszakadás nyomán azt jóval meghaladó károk keletkeznének.” KAPOSI KIS ISTVÁN (Következik: Ront és javít) Árvíz az 1870—1880-as években Kubikosok a Tiszán a múlt század második felében ORSZÁG-VILÁG 9 I