Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-12-17 / 51. szám
■ Van ennek a kis királyi történetnek nem egy népmesékre emlékeztető eleme. Először is: valaki már régesrégen megjósolta, mi fog történni a főhőssel. Másodszor: a mostoha sors, ami hősünket sújtotta, a fényességes palotából való kiűzetés és a megtagadtatás. Harmadszor: a hol volt, hol nem volt ország. Ez utóbbi esetünkben nem más, mint a Földközitenger partján, Franciaország és Olaszország közé beékelődő, pirinyó állam, a Monacói Nagyhercegség, őfelsége, III. Rainier nagyherceg birodalma. Mostoha sorsú hősünk pedig nem más, min Christian Louis de Massy, a király, akarom mondani, a nagyherceg testvérnénjének, Antoinette hercegnőnek a gyermeke, akiről még babakorában megjósolták, hogy bizony egyszer olyat tesz, amit megemleget majd az egész udvar, így is lett. De Massy, az uralkodó nemzetség, a Grimaldi dinasztia fekete báránya nemrég (37 éves korában, de az idő nem számít, a jóslatok előbb vagy utóbb be szoktak teljesedni) botrányos, ám roppant sikeres könyvet írt egy Charles Higham nevű szerzővel közösen „A Palota" címen, amely nem is szól egyébről, mint a monacói nagyhercegi família hétköznapi és szerelmi életének megannyi pikáns titkáról, nem fukarkodva a nevek és időpontok precíz megjelölésével. De Massy ezzel a könyvvel állt bosszút a gonosz uralkodón és még gonoszabb, híres-neves leányán, Caroline hercegnőn, akik őt kerek perec kiutasították a címadó palotából. Minden baj jó harminc évvel ezelőtt kezdődött-1955 nyarán a Monacói Nagyhercegség pénzügyi válságba került. Antoinette hercegnő ekkor palotaforradalmat szított testvéröccse, Rainier herceg ellen, mert azt szerette volna, ha ő kerül trónra, és nem a gyermektelen Rainier, aki nem volt komoly ember, valami francia színésznővel járt jegyben, de annak a kapcsolatnak senki sem jósolt volt hosszú jövendőt. Milyen jó is volna, ha ő, Antoinette lenne az államügyek legmagasabb irányítója, míg fiacskája, Christian Louis bele nem nő az uralkodói korba, és el nem foglalja az őt mint férfit kizárólagosan megillető, trónust. De elszámította magát, Rainier - nek volt több barátja, és így — fájdalom — megfosztotta nénjét minden rangjától és közfunkciójától. Teljesen csak azért nem szakított vele, mert bölcs uralkodó lévén jól tudta, Antoinette népszerű a monacóiak körében. A félresikerült palotaforradalomból Rainier levonta az egyetlen helyes következtetést: nősülni kell, valakinek vállalnia kell egy leendő monacói trónörökös anyjának szerepét. Nem kisebb személyiséget küldött el menyasszonyt keresni, mint a legendás multimilliomost, Arisztotelész Onassziszt, a görög hajómágnást, aki igazán lelkiismeretesen teljesítette volna a rábízott feladatot, ha hagyják. Kinézte a monacói nagyhercegné rangjára Marilyn Monroe-t. Ha hihetünk De Massynak, a gyönyörű sztár nem tudta ugyan, hol van Monaco, és kicsoda Rainier, de azért megkérdezte: „Jóképű? Gazdag?” Miután e két kérdésre igenlő választ kapott, a maga részéről elintézettnek vette a dolgot, csak azt kérte, adjanak neki két nyugodt napot, amit Rainier herceggel eltölthet, s utána nem is lehet kétséges, hogy azonnal el fogja venni feleségül. Biztosan nem sikerült egyeztetni a naptárban, melyik volna a két ominózus nap, mert nem Marilyn lett a monacói alattvalók úrnője. Hanem egy másik színésznő, a gyönyörű Grace Kelly, akibe Rainier első látásra fülig beleszeretett, aki azonban őt — ha hihetünk De Massynak — csak „kedvesnek” tartotta. A sztár érzelmeit lángra lobbantani és a házasságot végül is tető alá hozni bizonyos Tukker páter feladata volt, aki amerikai pap, a Vatikán egyik munkatársa volt, „másodállásban” pedig a Grimaldi família gyóntatóatyja, amolyan Raszputyin a monacói udvarban. Nos, a derék páter jó amerikai kapcsolatait felhasználva összehozta azt az önfeledt együttlétet, amit Onasszisznak Marilynnel nem sikerült, a Kelly család philadelphiai rezidenciáján, karácsonyra. Már szilveszterkor megtartották az eljegyzést, bár az após, a saját erejéből milliomos építési vállalkozó, nemigen bízott az egész nagyhercegi hókuszpókuszban. 1956. április 19-én volt Monacóban a csillogó-villogó, pompázatos esküvő, amikor is Kelly papa majdnem felrobbant a dühtől, elolvasván a házasságról szóló okmányt. Eszerint a Palota költségvetésének felét neki kell állnia. Két napig váltott ügyvédekkel magyarázták neki, hogy üres formaság az egész, valójában mindent, az utolsó fillérig a hercegség fizet. Azután az anyós se tudta, hogyan kell viselkedni nagyhercegeknél, mert Charlotte hercegnő, Rainier anyja előtt nem hajolt meg, hanem — De Massy leírása szerint — vállon veregette és ízes amerikai dialektusban így üdvözölte: „Hello, én vagyok a Kelly mama!” A nagy esküvői forgatagban aztán — milyen kellemetlen! — eltűnt a menyasszony mamájának gyémántos nyakéke, a gyanú sötét árnyéka pedig Charlotte sofőrjére terelődött. FENSÉGES TÖRTE Philippe Junot és neje, Caroline hercegnő a váláskor 1956. április: a mesés esküvő HA NEM GONDOSKODIK A KUTYÁRÓL... Ki lesz az örökös? K L. Mirtin látogatta idős, beteges, egyedülálló ba atját, aki szépen berendezett, kétszobás öröklakásában tacskó kutyájával éldegélt. Ez utóbbi fontos szerepet játszott a gazda mindennapjaiban. Aki ismeri és szereti az állatot, tudja, mit jelent az egy magányos ember számára. K. L. is tudomásul vette barátja állatszeretetét, s látogatásai alkalmával a kutyával is játszadozott, meg-megsimogatta. Az idős barát aztán egy napon csendesen meghalt. A temetésére tartogatott pénzt még idejekorán K. L. kezébe adta, aki tisztességgel eltemettette. A kutyát azonban esze ágában sem volt magához venni. Állatorvossal „elaltatta”. S mint, aki jól végezte dolgát, nyugodt lelkiismerettel várta az értesítést a végrendeletről, miszerint barátja ő rá hagyta lakását — hiszen erre annak idején célozgatott is. Annál is inkább várta az értesítést, mert ő bizony csak albérletben töltötte napjait. Hetek múlva aztán hívatták a közjegyzőhöz, elhunyt barátja végrendelete ügyében. Kiöltözött és fütyörészve elindult. De a közjegyzőnél egyszer csak elsötétedett előtte a világ . . . Az idős barát valóban K. L.-re hagyta minden ingó és ingatlan vagyonát — azzal a feltétellel, hogy kedvenc állatát vegye magához, gondoskodjék róla élete végéig. Mivel azonban K. L. nem teljesítette az örökhagyó feltételhez kötött végakaratát, bizony elesett a nem is csekély örökségtől. Azon már csak utólag lehet meditálni, hogy az idős barát miért nem szólt e feltételről K. L.-nek? Talán, mert biztosra vette, hogy gondoskodik a kutyáról? Vagy éppen azért, mert álságosnak, színlelésnek ítélte K. L. állatszeretetét? * — Hát, bizony van ez így ... — csak össze egy dossziét dr. Bókas Judit, aki a Budapesti Állami Közjegyzők Irodájában vezetőhelyettes közjegyző. — Sőt, ennél különösebb esetek is vannak tucatjával — teszi hozzá. — Lehet egyáltalán a végrendeleten vitatkozni? — De még mennyire! A végrendeletnek ugyanis vannak formái és tartalma kellékei, körülményei, olyan szabályai, melyek hiányában máris támadható. És támadják is! Csak egyet mondok: gyakran előfordul, hogy a végrendeleten nincs dátum. Egyszerűen lefelejtik. De bármilyen lényegtelennek tűnik is, ez komoly hiányosság. Aztán nagyon fontos az örökös határozott, névszerinti megnevezése is. Például, volt itt nálunk olyan végrendelet, amelyben csupán annyi szerepelt: „aki betegségemben ápol, az legyen az örökösöm . ..” Hát, ez — jogászi nyelven szólva — nem kivitelezhető. — Ilyenkor mi történik az örökhagyó vagyonával? — Mivel az említett példa érvénytelen végrendelet, ezért az öröklés rendjét a törvény határozza meg. Ennek értelmében az első számú örökös a gyermek, utána következik a házastárs. Ha nincs gyermek, illetve házastárs sem, akkor a távolabbi rokonok örökölnek. Ha pedig senki sincs, aki jogot formálhatna a javakra, akkor az állam lesz az örökös. Ez tehát egyértelmű. Éppen ezért mondtam beszélgetésünk elején, hogy bármennyire furcsa, sokat lehet a végrendeleten vitatkozni. Hozzáteszem: különösen akkor, ha nem szakember készíti. Ha viszont nincs végrendelet, akkor kevesebb a vitalehetőség. — Mit tanácsol tehát a szakember? — Ha bárki végrendeletet készít, tegye azt még egészséges állapotában, és forduljon jogban járatos szakemberhez, vagyis közjegyzőhöz, jogsegélyszolgálathoz, ügyvédhez. Sokan nem tudják, hogy vannak olyan személyek, akik kizárólag közjegyzői okiratban végrendelkezhetnek. Például a vakok, az írástudatlanok, és azok is, akik a végrendelkezés időpontjában írásra vagy olvasásra képtelen állapotban vannak, valamint a korlátozott cselekvőképességű személyek. — Van, aki csupán szóbeli végrendeletet tesz. Ezt a jog elfogadja? — Ez kivételes végrendelkezési lehetőség, és több problémája is adódhat. Ezért, aki igazán körültekintő, ne bízza javai elosztását csupán szóbeli végrendelkezésre. Általában a közvetlen halál által fenyegetett személy tehet 22! ORSZÁG-VILÁG