Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1986-12-17 / 51. szám

■ Van ennek a kis királyi történetnek nem egy népmesékre emlékeztető eleme. Először is: valaki már réges­­régen megjósolta, mi fog történni a főhőssel. Másodszor: a mostoha sors, ami hősünket sújtotta, a fényességes palotából való kiűzetés és a megtagadtatás. Harmad­szor: a hol volt, hol nem volt ország. Ez utóbbi esetünkben nem más, mint a Földközi­­tenger partján, Franciaország és Olaszország közé beékelődő, pirinyó állam, a Monacói Nagyhercegség, őfelsége, III. Rainier nagy­herceg birodalma. Mostoha sorsú hősünk pe­dig nem más, min Christian Louis de Massy, a király, akarom mondani, a nagyherceg test­­vérnénjének, Antoinette hercegnőnek a gyer­meke, akiről még babakorában megjósolták, hogy bizony egyszer olyat tesz, amit meg­emleget majd az egész udvar, így is lett. De Massy, az uralkodó nemzetség, a Gri­maldi dinasztia fekete báránya nemrég (37 éves korában, de az idő nem számít, a jós­latok előbb vagy utóbb be szoktak teljesedni) botrányos, ám roppant sikeres könyvet írt egy Charles High­am nevű szerzővel közösen „A Palota" címen, amely nem is szól egyéb­ről, mint a monacói nagyhercegi família hét­köznapi és szerelmi életének megannyi pi­káns titkáról, nem fukarkodva a nevek és időpontok precíz megjelölésével. De Massy ezzel a könyvvel állt bosszút a gonosz ural­kodón és még gonoszabb, híres-neves leá­nyán, Caroline hercegnőn, akik őt kerek pe­rec kiutasították a címadó palotából. Minden baj jó harminc évvel ezelőtt kezdődött-1955 nyarán a Monacói Nagyhercegség pénzügyi válságba került. Antoinette herceg­nő ekkor palotaforradalmat szított testvér­­öccse, Rainier herceg ellen, mert azt szerette volna, ha ő kerül trónra, és nem a gyermek­telen Rainier, aki nem volt komoly ember, valami francia színésznővel járt jegyben, de annak a kapcsolatnak senki sem jósolt volt hosszú jövendőt. Milyen jó is volna, ha ő, Antoinette lenne az államügyek legmagasabb irányítója, míg fiacskája, Christian Louis bele nem nő az uralkodói korba, és el nem foglalja az őt mint férfit kizárólagosan meg­illető, trónust. De elszámította magát, Rainier - nek volt több barátja, és így — fájdalom — megfosztotta nénjét minden rangjától és közfunkciójától. Teljesen csak azért nem sza­kított vele, mert bölcs uralkodó lévén jól tudta, Antoinette népszerű a monacóiak kö­rében. A félresikerült palotaforradalomból Rainier levonta az egyetlen helyes következtetést: nősülni kell, valakinek vállalnia kell egy leendő monacói trónörökös anyjának szere­pét. Nem kisebb személyiséget küldött el menyasszonyt keresni, mint a legendás mul­timilliomost, Arisztotelész Onassziszt, a gö­rög hajómágnást, aki igazán lelkiismeretesen teljesítette volna a rábízott feladatot, ha hagyják. Kinézte a monacói nagyhercegné rangjára Marilyn Monroe-t. Ha hihetünk De Massynak, a gyönyörű sztár nem tudta ugyan, hol van Monaco, és kicsoda Rainier, de azért megkérdezte: „Jóképű? Gazdag?” Miután e két kérdésre igenlő választ kapott, a maga részéről elintézettnek vette a dolgot, csak azt kérte, adjanak neki két nyugodt napot, amit Rainier herceggel eltölthet, s utána nem is lehet kétséges, hogy azonnal el fogja venni feleségül. Biztosan nem sikerült egyeztetni a nap­tárban, melyik volna a két ominózus nap, mert nem Marilyn lett a monacói alattvalók úrnője. Hanem egy másik színésznő, a gyö­nyörű Grace Kelly, akibe Rainier első látásra fülig beleszeretett, aki azonban őt — ha hi­hetünk De Massynak — csak „kedvesnek” tartotta. A sztár érzelmeit lángra lobbantani és a házasságot végül is tető alá hozni bizo­nyos Tukker páter feladata volt, aki ameri­kai pap, a Vatikán egyik munkatársa volt, „másodállásban” pedig a Grimaldi família gyóntatóatyja, amolyan Raszputyin a mona­cói udvarban. Nos, a derék páter jó amerikai kapcsolatait felhasználva összehozta azt az önfeledt együttlétet, amit Onasszisznak Mari­­lynnel nem sikerült, a Kelly család philadel­phiai rezidenciáján, karácsonyra. Már szil­veszterkor megtartották az eljegyzést, bár az após, a saját erejéből milliomos építési vál­lalkozó, nemigen bízott az egész nagyhercegi hókuszpókuszban. 1956. április 19-én volt Monacóban a csillogó-villogó, pompázatos esküvő, amikor is Kelly papa majdnem fel­robbant a dühtől, elolvasván a házasságról szóló okmányt. Eszerint a Palota költségve­tésének felét neki kell állnia. Két napig vál­tott ügyvédekkel magyarázták neki, hogy üres formaság az egész, valójában mindent, az utolsó fillérig a hercegség fizet. Azután az anyós se tudta, hogyan kell viselkedni nagy­­hercegeknél, mert Charlotte hercegnő, Rainier anyja előtt nem hajolt meg, hanem — De Massy leírása szerint — vállon veregette és ízes amerikai dialektusban így üdvözölte: „Hello, én vagyok a Kelly mama!” A nagy esküvői forgatagban aztán — milyen kelle­metlen! — eltűnt a menyasszony mamájának gyémántos nyakéke, a gyanú sötét árnyéka pedig Charlotte sofőrjére terelődött. FENSÉG­ES TÖRTE Philippe Junot és neje, Caroline hercegnő a váláskor 1956. április: a mesés esküvő HA NEM GONDOSKODIK A KUTYÁRÓL... Ki lesz az örökös? K L. Mirtin látogatta idős, beteges, egyedül­álló ba atját, aki szépen berendezett, kétszo­bás örö­klakásában tacskó kutyájával éldegélt. Ez utóbbi fontos szerepet játszott a gazda mindennapjaiban. Aki ismeri és szereti az állatot, tudja, mit jelent az egy magányos ember sz­ámára. K. L. is tudomásul vette ba­rátja állatszeretetét, s látogatásai alkalmával a kutyával is játszadozott, meg-megsimogatta. Az idős barát aztán egy napon csendesen meghalt. A temetésére tartogatott pénzt még idejekorán K. L. kezébe adta, aki tisztesség­gel eltemettette. A kutyát azonban esze ágá­ban sem volt magához venni. Állatorvossal „elaltatta”. S mint, aki jól végezte dolgát, nyugodt lelkiismerettel várta az értesítést a végrendeletről, miszerint barátja ő rá hagy­ta lakását — hiszen erre annak idején céloz­gatott is. Annál is inkább várta az értesítést, mert ő bizony csak albérletben töltötte nap­jait. Hetek múlva aztán hívatták a közjegy­zőhöz, elhunyt barátja végrendelete ügyében. Kiöltözött és fütyörészve elindult. De a köz­jegyzőnél egyszer csak elsötétedett előtte a világ . . . Az idős barát valóban K. L.-re hagyta min­den ingó és ingatlan vagyonát — azzal a fel­­t­étellel, hogy kedvenc állatát vegye magához, gondoskodjék róla élete végéig. Mivel azonban K. L. nem teljesítette az örökhagyó feltételhez kötött végakaratát, bi­zony elesett a nem is csekély örökségtől. Azon már csak utólag lehet meditálni, hogy az idős barát miért nem szólt e feltételről K. L.-nek? Talán, mert biztosra vette, hogy gondoskodik a kutyáról? Vagy éppen azért, mert álságos­nak, színlelésnek ítélte K. L. állatszeretetét? * — Hát, bizony van ez így ... — csak össze egy dossziét dr. Bókas Judit, aki a Budapesti Állami Közjegyzők Irodájában vezetőhelyet­tes közjegyző. — Sőt, ennél különösebb ese­tek is vannak tucatjával — teszi hozzá. — Lehet egyáltalán a végrendeleten vitat­kozni? — De még mennyire! A végrendeletnek ugyanis vannak formái és tartalma kellékei, körülményei, olyan szabályai, melyek hiá­nyában máris támadható. És támadják is! Csak egyet mondok: gyakran előfordul, hogy a végrendeleten nincs dátum. Egyszerűen lefelejtik. De bármilyen lényegtelennek tűnik is, ez komoly hiányosság. Aztán nagyon fon­tos az örökös határozott, névszerinti megne­vezése is. Például, volt itt nálunk olyan vég­rendelet, amelyben csupán annyi szerepelt: „aki betegségemben ápol, az legyen az örö­kösöm . ..” Hát, ez — jogászi nyelven szólva — nem kivitelezhető. — Ilyenkor mi történik az örökhagyó va­gyonával? — Mivel az említett példa érvénytelen végrendelet, ezért az öröklés rendjét a törvény határozza meg. Ennek értelmében az első számú örökös a gyermek, utána következik a házastárs. Ha nincs gyermek, illetve házas­társ sem, akkor a távolabbi rokonok örököl­nek. Ha pedig senki sincs, aki jogot formál­hatna a javakra, akkor az állam lesz az örö­kös. Ez tehát egyértelmű. Éppen ezért mond­tam beszélgetésünk elején, hogy bármennyire furcsa, sokat lehet a végrendeleten vitatkoz­ni. Hozzáteszem: különösen akkor, ha nem szakember készíti. Ha viszont nincs végren­delet, akkor kevesebb a vitalehetőség. — Mit tanácsol tehát a szakember? — Ha bárki végrendeletet készít, tegye azt még egészséges állapotában, és forduljon jog­ban járatos szakemberhez, vagyis közjegyző­höz, jogsegélyszolgálathoz, ügyvédhez. Sokan nem tudják, hogy vannak olyan személyek, akik kizárólag közjegyzői okiratban végren­delkezhetnek. Például a vakok, az írástudat­lanok, és azok is, akik a végrendelkezés idő­pontjában írásra vagy olvasásra képtelen ál­lapotban vannak, valamint a korlátozott cse­lekvőképességű személyek. — Van, aki csupán szóbeli végrendeletet tesz. Ezt a jog elfogadja? — Ez kivételes végrendelkezési lehetőség, és több problémája is adódhat. Ezért, aki igazán körültekintő, ne bízza javai elosztását csupán szóbeli végrendelkezésre. Általában a közvetlen halál által fenyegetett személy tehet 22! ORSZÁG-VILÁG

Next