Ország-Világ, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-06 / 1. szám
Ami a Domjánkönyvből kimaradt 2. 1 Iítrik József, a Népszínház főrendezője — Egy új színház megnyitása, önálló társulat alakulása ritka, s éppen ezért mindig jelentős esemény. 1960-ban is nagy hullámokat kavart a Petőfi Színház létrejötte. A színészeket izgatta, foglalkoztatta, hogy egy új műfaj, a musical speciálisan magyar változatát akarta meghonosítani a Szinetár Miklós által vezetett színház, s ezért még az olyan jelentős művészegyéniségek is készek voltak búcsút mondani társulatuknak, s átszerződni a Petőfibe, mint Feleki Kamill, Sennyei Vera, Mezey Mária. Tagja lett a színháznak Agárdi Gábor, Harkányi Endre, Lórán Lenke, Horváth Tivadar, Pásztor Erzsi, Holl István és mások. Amikor Szinetár Miklós megkérdezett, volna-e kedvem átszerződni, én is örömmel mondtam igent. Az első bemutatónk — s ezt művészi és eszmei hitvallásnak szánták — Brecht—Weill Koldusoperája volt. Pollyt az akkor 18 éves — főiskolát még nem végzett — Almási Éva és a Szegedről „kölcsönkért” Demján Edit alakította. (Bicska Maxi Agárdi Gábor volt, Kocsma Jenny Sennyei Vera, Peacock Feleki Kamill, én egy kisebb szerepet, Tojásfejű Edét játszottam.) Demján Edit rendkívül vonzó teremtés volt, minden férfi — akár akarta, akár nem — a hatása alá került. A színház nőfalói — „friss hús vidékről” jelszóval — rögtön rástartoltak, s valami rendkívüli finomsággal „parírozta” a támadásukat. Senkit nem sértett meg, mégis érezhető volt az elutasítás. Rendkívül elegánsan csinálta. Egyébként ritka jó társulat verődött össze, mindenki egyért, egy mindenkiért alapon, mert támadásban volt részünk bőven. Én lettem a színház párttitkára, s az első feladataim közé tartozott a május elsejei felvonulás megszervezése. Az ünnep előtt felhívott a hatodik kerületi pártbizottság akkori instruktora, s érdeklődött, hányan leszünk jelen, milyen propagandát végeztem az ügy érdekében. Mondom, semmilyet, kiírtuk a faliújságra, mikor és hol találkozunk. És ez elég? — tamáskodott. Én bíztam a közösségben, s nem is csalódtam. Felekitől, Lórán Lenkéig, Sennyeitől Domjánig mindenki ott volt a Wesselényi utcában, a találkozó színhelyén. Mind az igazgató, Szinetár Miklós, mind én nagyon szerettük volna, ha a vezető színészek is belépnének a párt tagjai közé. Az agitációm nem volt ugyan magasröptű. Gyerekek, mondtam, én nem szeretem a vörös gibiceket, ne kívülről bíráljatok, ne csak beszéljetek, tegyetek is valamit. 1961-ben vagy 62-ben, pontosan nem emlékszem a dátumra, csak arra, hogy szinte egyszerre lettek párttagok Holl István, Pásztor Erzsi, Agárdi Gábor, Pagonyi János és Demján Edit. Az ő egyik ajánlója én voltam, a másik — ha emlékezetem nem csal — Szinetár Miklós. Edit 1963-ban elszerződött a társulattól: átment a Nemzetibe, én egy év múlva —, amikor megszűnt a rövid életű Petőfi Színház — a Dérynébe kerültem. Edittel néha találkoztam a rádióban, ahol egy-egy rendezésemben játszott, de különben csak nagy ritkán futottunk össze. A hetvenes évek legelején a hatos buszon utaztam, s ő is arra a buszra szállt fel. Rosszkedvű volt és fáradt, öregszem, panaszkodott, én pedig megpróbáltam viccel elütni a dolgot. Egyébként akkoriban már közel laktunk egymáshoz, neki a Sallai Imre, nekem a Fürst Sándor utcában volt az otthonom, de nagyon ritkán futottunk össze. Akkor már nem élt a kutyája, a Princ, nekem viszont volt egy vizslám, s amikor sétáltattam, öszszebarátkoztam egy másik kutyatulajdonossal. Az illetőnek a Szent István körúton volt látszerészüzlete, s az egyik nap — ez már közvetlenül Edit halála után történt — ismét összefutottunk. „Művész úr — mondta — mi történt ezzel a Demján Edittel?” öngyilkos lett, válaszoltam. „Igen, ezt én is tudom — hajolt közel hozzám —, de állítólag két hordágyat hoztak le a lakásból. Hát nem egyedül halt meg?” Ezt a kis epizódot — ami akkor engem nagyon megdöbbentett — most csak azért meséltem el, hogy éreztessem, mennyi pletyka terjedt el akkoriban Demján Edit halálával kapcsolatban. A bennfentesek tudni vélték, hogy Szécsi Pált — aki az NSZK-ban karambolozott, s ezután egy heg maradt az arcán — Edit rokonai késelték meg. Szegény, alig mert az utcára kilépni, egy öregasszony ocsmány szavak kíséretében leköpte, többen pedig életveszélyesen megfenyegették. A sok mendemonda persze nem volt igaz. De mindenki kereste a választ arra a kérdésre, hogy az ismert és oly sokak által kedvelt színésznő miért vált meg önként az életétől? Hogy miért lehetett milliók kedvence magányos, miért kellett egyedül töltenie a karácsony estéjét? Ezekre a kérdésekre tulajdonképpen még 15 évvel az események után, ma sem tudom a pontos választ... Balogh Erzsi, a Madách Színház művészeti titkára — Bennem villanásnyi emlékek élnek. Egy mosoly, egy nyári ruha, amelyben elém toppant, egy köszönés, egy „hogy vagy”. Nála ez nem rutinkérdés volt, őt valóban érdekelte a válasz. Úgy látom magam előtt, hogy egyedül, mindig egyedül ül, többnyire behúzódva egy sarokba, nincs körülötte senki. Ha szólnak hozzá, kedvesen mosolyogva válaszol, láthatóan örül az emberi szónak, a közeledésnek. Úgy tűnt, mintha igényelné a magányt, de ez csak látszat volt, szinte hálásan fogadta a közeledést. Sokszor bementem az öltözőjébe, beszélgettünk erről-arról, ilyenkor mindig érdeklődött a lányom iránt, aki akkoriban bakfiskorban volt. Elmeséltem neki Julcsi éppen esedékes szerelmi ügyeit, csalódásait, s láttam, hogy őszintén érdeklik ezek a buta kis históriák. Néha hozott a lányomnak egy-egy pulóvert, szoknyát. Nézd meg, hátha jó neki, mondta, s olyan kedvesen tette mindezt, hogy éreztem, örömet akar okozni vele. Sennyei Verával a Petőfi Színház előtt (egy 1961-es újság címlapképe) A Koldusoperában Agárdi Gáborral és Czigány Judittal 10 I ORSZÁG-VILÁG