Ország-Világ, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-03 / 18. szám
G§em emlék, sem Varázslat Eddig úgy ült szivemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptü szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör. Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újraépült, s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat —, baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs. 1944. április 30. Jett a tű. Mint Krisztus vonulok, kibontott inggel, vérző mellel. Bakancs- és kötszerkiosztás. Negyvennégyes bakancsot adnak, kihallgatáson kell kérnem, hogy a sajátomat viselhessem. Délután szemle. Az alezredes beszél: „Az önök fajtájában olyan erős a megvesztegetés szelleme, hogy az minden emberi képzeletet felülmúl. Óva intem magukat minden kísérlettől, Margit körútra kerülnek, stb___A keretaltisztek némán állnak körülöttünk. Újabb „faji tulajdonsággal” ékesítve, díszlépésben vonulok el. Júl. 7. Az altisztek berohannak a szállásra — Vigyázz! Senki a helyéről el nem mozdul, senki a zsebébe nem nyúl, nem érinti a holmiját! Értik?” Tíz percig állunk, majd „Leülhetnek, de senki sem moz dul!” Egy félóra múltán kihordatják a szerelvényünket az udvarra. „Mindenki a szerelvény mögé áll!” Mögé állunk. „Hátra arc!” — süvölt a vezényszó. Megfordulunk. Az altisztek megrohanják a sorokat, kibontják a hátizsákokat, takarókat és — motoznak. A zsákok tartalmát a földre öntik. Engem H. tizedes motoz, hallom, hogy halkan szitkozódik. „Hogy lehet valakinek ennyi kacatja!” „Forduljon meg!” Megfordulok. „Ez mi?” „Arany János költeményei, az a Toldi például!” „Minek?” „Olvasni.” A Toldi Szerelmének már leszakította kotorászás közben a címlapját, látom. Tűnődik, majd elviszi megmutatni. Csikorgatom a fogam. Visszahozza. Az egész „motozás” eredménye egy feltűnően nagy, több színben világító zseblámpa. Elkobozzák. Egy szerb nyelvtan. Elkobozzák. S egy biztosítási matematikus bajtársnál egy óriás paksaméta számítás. Elkobozzák, ebben az ügyben nyomoznak is, napokig tart, míg visszakapja. Okt. 15., csütörtök Tegnap este értünk Hatvanba. Éjszaka a vagonban. Hírek: répaszedés, munka a cukorgyárban. Koszosak vagyunk és letörtek. Tegnap negyed merőkanálnyi leves a vacsora. Éhezés, dührohamok. A leszerelés . . . elúszott. Okt.7., szombat Tegnap „fölvettük a melót”. 2-től este 10-ig. Összeesésig, szünet nélkül. Egykor indulunk futólépésben, leváltani a bentieket, négy km. Hatig az „öngyulladt” égő szenet rakjuk kutyákban, irtózatos füstben és széngázban, fejgörcs, hányinger, háttól a répaszeletelőben, az emeleten dől a gépből az őrölt répa, azt kell ledobálni a földszinti szörnyű helyiségbe. Ott forgatják, a friss őrlést elkeverik a régivel. Büdös van és nem látni a répaportól. Az igen t. beosztott „bajtársak” fele ellóg, négyen dolgozunk, mint az állatok, ujjnyi vastagon ül rajtunk a porral kevert verejték. Az anyag egyik alkalommal felgyűlik, nem bírtuk a tempót, a gép majdnem eltömődik, és pillanat és üzemzavar. Állítsa le a gépet, üvöltök a zajban a gépészre. Nem lehet, üvölt, hadiüzem! K. is visít a gyerünk, mert a Margit körútra visznek. A szememen kötőhártya-gyulladás, az orrunk állandóan folyik és gyulladt. A zuhanyozóban koromsötét, légvédelem, káromkodunk, a bakancsosok tapossák a mezítlábasokat, hajszolnak, vizesen öltözünk, és ki a hideg éjszakába. Mocskosabban, mint jöttünk. Vissza négy km. Vacsora: paradicsomleves. Lerogyunk a szalmára, fél egy. Reggel,29-kor ébresztenek, még a kávéért sem mehetünk, megjön a főhadnagy, fegyelmező. „Hogy el ne lustuljon a társaság.” Postát nem kapunk. Édes, egy, több mint egy hete nem tudok rólad. Nem bírom. 1943. márc. 8. Kállai Gyula ír, s küldi a Népszava kefelevonatát, három versemből kettőt törölt a cenzúra: a Száll a tavasz-t és a Téli napsütés-t. Az Egyszer csak. .. maradt. . . Nem volt szerencsénk. Két ízben is felküldtem a cenzúrára, mind a kétszer törölték. Kérlek, ez ne szegje kedved, küldj újabb írásaidból.” Újabb írásaimból? A Negyedik eklogát írom ... „Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kísértek végig az Ezt küldjem? úton...” v . ***> < . . w Y 4l 4* ^ ... L'U^***^ «****■ *°* IV# ‘ ’a . * ^ V* — ' >&■ :f JW vf. /; ’Ny. '■ Emmuzan