Ország-Világ, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-05 / 27. szám
A WEKERLETELEP A századelő magyar miniszterelnöke, Wakerle Sándor nevéhez két olyan intézkedés fűződik, amely ma is meghatározója életünknek: az egyik a polgári házasság, ami az ő rendelkezése nyomán vált gyakorlattá Magyarországon, a másik a lakótelepi építkezés, ami akkoriban még ismeretlen fogalom volt világszerte. Wekerle Sándor kormánya a krónikus lakásínség enyhítése érdekében határozta el, hogy valahol a főváros peremvidékén egészséges, barátságos környezetben, olcsó munkás-lakótelepet építtet. Az építkezés terveit mindaddig titokban tartották, amíg a szükségesterületet meg nem vásárolták, így elkerülhették a vételár ilyenkor szokásos felverését. S hogy az építőanyag se legyen drága, ott helyben téglagyárat létesítettek, amely tízezrével ontotta az akkor legmodernebbnek számító — és a hagyományosnak a feléért előállítható homoktéglát. Az 1908-as XXIX. törvénycikk alapján tízezer lakás építését tervezték Kispest délkeleti területén. 1925-ig ötezer el is készült (a többit „elvitte” a háború). A tervező, Győri Ottmár, mintha már az utókorra is gondolt volna, csupa tágas, kéthárom- és négyszobás lakást építtetett. A kényelmet az angol WC és a városi gáz jelentette: összesen 48 féle épülettípus készült, mind más és más homlokzattal, így a 472 ezer négyszögöles lakótelep képe egységes lett, de nem monoton. S ahogy nőttek ki a földből a házak, úgy kerekedtek köréjük a parkok, a gondozott utcák és járdák. Minden lakáshoz kis kert is tartozott, és mire egy-egy utcasor elkészült, megvoltak hozzá a boltok, az óvodák, iskolák is. (Sajnos, parkolóra nem gondoltak, így aztán a mai wekerleieknek már az épületek előtti virágvágyások helyett be kell érniük az ott parkoló autókkal.) „A 30 ezer embernek otthont adó telepet a század elején szociálpolitikai kirakatnak szánták — írta szülőföldjéről Mesterházi Lajos író —, és nem titkolták, hogy büszkék is rá, hiszen ehhez foghatót Európában csak Essenben építettek, a Krupp Művek munkásainak .. Ezek után érthető, hogy a Wakerle-telepet sokáig Közép-Európa legszínvonalasabb munkás-lakótelepeként tartották számon. Ám ahogy múltak az évek, e hírnév is megkopott. Az egykori „minta-lakótelepet” körbekerítették a paneltornyok. S már-már az a veszély fenyegetett, hogy a mai lakótelep-szörnyek felfalják az egykori barátságos kis házacskákat. Volt egy idő, amikor az „illetékesek” íróasztal mellett úgy döntöttek: a toronyházaké a jövő, vesszenek a századeleji munkásházak. Szerencsére a hivatalnokok közt is akadt olyan, aki vette a fáradságot, felállt íróasztala mellől, és megnézte, mi felett mondja ki a halálos ítéletet. Végigsétált a telep jegenyesorral szegélyezett utcáin, átment a Kós Károly tervezte főtéri székelykapu alatt, végigballagott a zegzugos, hangulatos utcácskákon, és rájött: egy lakótelep, csak azért, mert a század elején épült, még nem feltétlenül nyomortanya, így végül is a beígért buldózerek helyett kőművesek jöttek és gondosan felújították a telep házait. Ma már új köntösben pompázik a legtöbb. A szakemberek ugyan még vitatkoznak azon, műemlék jellegű-e a telep, vagy sem, de abban már megegyeztek — az ott élők nagy örömére —, hogy építészeti egysége mindenképpen védelemre szorul. Szerencsére. Mert így talán unokáink is megláthatják, hogyan építettek olcsó, mégis emberi léptékű lakótelepjét a XX. század elején. —W— WHO IS THE BOSS? Nehéz manapság szavakat találni a fogalmakra. Ha azt imnám le, hogy „konszolidálódik a helyzet”, az újságolvasó azonnal a harminc év előtti konszolidációra gondolna, s az összehasonlítás sem hízelgő, sem igazságos nem lenne. S ha az MSZMP- nek a Lenin-kép alatt ülő négy vezetőjét „négyes fogat”-ként neveznénk meg, ismét hamis visszhangot keltene sokakban, lévén már egyszer ebben az országban négy rosszemlékű férfiú, akik együttesen szívesen nevezték így magukat. De azt sem jó már leírni, hogy „közmegegyezés”, mert évtizedünk első felében alaposan lejáratták e fogalmat. Tekintsünk hát el ezúttal a beskatulyázó meghatározásoktól és érjük be — egyelőre — annyival, hogy kétségtelenül valami teljesen új kezdetének tanúi és részvevői vagyunk, így, többes számban, mindnyájan. S ez — hogy ne a legfontosabbaknál kezdjük — megnyilvánult például olyan alkalmakban is, mint az a nemzetközi sajtótájékoztató, amelyen az itt látható felvétel készült. Ilyen teljesen nyitott, jó légkörű sajtótájékoztató talán nem is minden olyan fővárosban zajlik, ahol már régi, beidegződött gyakorlata van a demokráciának és a nyilvánosságnak. Gyors és lényegbevágó kérdések s éppolyan gyors és frappáns válaszok szálltak oda-vissza a teremben. Hol vannak már azok az idők (a négy-öt év előttiek), amikor előre leírt kérdésekre szó szerint leírt válaszokat adott a szóvivő! S ki hitte volna akkoriban, hogy az MSZMP sokszorosan őrzött székházába minden belépőcédula nélkül engedik be egy sor nagy nyugati sajtóorgánum mellett még — horribile dictu! — a Szabad Európa Rádió tudósítóját is! Hangsúlyozom: nem ez a legfontosabb. Inkább csupán tünetértékű tény. Az igazán fontos , ami mindezek mögött van, s nem konspirálva, mint egykor. Az, hogy végre, nem is kevés huzavona után rendeződni kezdenek a sorok. Nem holmi katonás-monolitikus egységbe, még kevésbé ennek látszatába. Jellemző volt — még egyszer visszatérve a nemzetközi tájékoztatóra — Nyers Rezső válasza a New York Times tudósítójának kérdésére: Who is the boss? azaz: Ki a főnök? Az MSZMP vadonatúj elnöke az angol nyelvű kérdésre válaszolt, mert a „boss” ott megfellebbezhetetlen akaratú, parancsoló főnököt jelent, többet, mint magyar megfelelője. „Én primus inter pares vagyok, első az egyenlők között, de nem boss.” Vajha „lejjebb” is hamar átvennék ezt a szellemet! Mert a mi tagadás sok még Magyarországon a „boss”, s ami még talán ennél is nagyobb gond: ők is, beosztottaik is átmenetinek tekintik a — még csak bontakozó, kezdeti lépéseit tevő — demokráciát. Nem túlzás megkockáztatni az állítást: megfélemlített beosztottaikból áll a „hallgató többség”, de legalábbis annak jelentős része. Rendeződnek a sorok. Az MSZMP-ben és más politikai erőknél is. S ez akkor is jó — sőt akkor igazán jó —, ha az ellenzéki programok és platformok nem esnek egybe az MSZMP elképzeléseivel. Csupán egyetlen azonosság kívánatos, de az a legnagyobb mértékben, hogy mindegyik Magyarország népének boldogulását, jobb jövőjét szolgál Ja Ki-ki a maga legjobb meggyőződése szerint, senkitől, csupán a tényektől és a reális lehetőségektől befolyásoltatva. Sürgető szükség van arra, hogy valóban tisztázódjanak a politikai viszonyok. S nemcsak azért, mert az országgyűlési választások közelednek. Joggal számítanak arra a régi és az újonnan szerveződött ellenzéki pártok soraiban, hogy a megválasztandó Országgyűlés összetétele más lesz, mint a mostanié. Ám lehetetlen észre nem venni, hogy mennyit változott ez, a jelenlegi parlament akár közvetlen elődjével, de még korábbi önmagával összehasonlítva is. Nem volt olyan régen, amikor a „hallgató többség”, vagy ha úgy tetszik — mint ellenzéki és reformkommunista körökben egyformán szokták mondani — a mamelukok segítségével számos olyan kormányjavaslat emelkedett törvényerőre, amelyet azóta már sokszorosan megbántunk. (Csupán példa e téren a nagymarosi vízlépcsőről első alkalommal elfogadott határozat.) Ma még valóban „egyszínű” az Országgyűlés, a lemondások, visszahívások, kilépések és új választások ellenére is abszolút többségben vannak az MSZMP tagjai. És mégis: fel lehet szólítani a miniszterelnököt, indokolja meg, miért vállalt tagságot a kormányzópárt elnökségében. Egyetlen képviselő indítványára határidőt szabnak a kormánynak — és nem utolsósorban az erről feltétlenül tárgyalni kívánó ellenzéknek — a köztársasági elnöki intézményről szóló javaslat beterjesztésére. A példákat pedig lehetne tovább sorolni. Minderről mindenkinek meglehet a saját, különvéleménye, s éppen a bontakozó demokrácia ellen vétene az, aki ezeket a véleményeket korlátozni, valamiféle mederbe terelni akarná. S ez igaz a határokon túliakra is. Változások idején mindig jólesik az egyetértés, a helyeslés, a biztatás a Sorsfordulóhoz érkező egyes embernek csakúgy, mint egy egész országnak. Kétszeresen jó, ha olyanoktől származik, akik maguk is ugyanabban a cipőben járnak, ezért figyeli és nyugtázza örömmel a magyar közönség a moszkvai és varsói visszhangokat. S jó az is, hogy egyetértő véleményeket hallunk-olvasunk olyan országokból, amelyek már régen a demokrácia útjára léptek, vannak tapasztalataik e téren. Ma már elmondhatjuk: a politizáló emberek korábban sem ültek fel annak az együgyű propagandának, miszerint az Amerikából vagy Nyugat-Európából érkező pozitív állásfoglalás „fellazítás” lenne Ugyan miért hinnénk ezt most, amikor — sajnos — burkoltabb-finomabb vagy egészen durva formában olyanok mondják, akik barátainknak nevezik magukat. Ám éppen a többször említett tájékoztatón mondta Nyers Rezső: a barátság kétoldalú dolog. Barát az, aki mellettünk áll jóban-rosszban. Várkonyi Endre