Ország-Világ, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-24 / 4. szám

Mivel a Vénusz a Föld legközelebbi bolygó­szomszédja, felé indították az első űrkutató szondákat is. Az amerikai Mariner és Pioneer űrszondák mellett a legsikeresebbek a szov­jet Venyerák voltak ennek az égitestnek a felderítésében. Igaz, hogy már korábban is sejtették a kutatók, hogy a Vénuszon a vas­tag felhőtakaró alatt „üvegház-hatás” érvé­nyesül — vagyis a felszíni hőmérséklet igen magas lehet, mert a világűrbe való kisugár­zást a felhőzet akadályozza —, ám amilyen pokoli világot itt találtunk, azt gondolni sem merték. Több leszállási kudarc után 1970-ben a Venyera–7 űrszonda leszálló egységének si­került épségben elérnie a felszínt, ahol még 23 percig működőképes maradt. Ennek, vala­mint az utána következő űrszondáknak a mé­réseiből a következők derültek ki: a hőmér­séklet az egész felszínen, kis eltérésekkel 460—490 ° C, a légköri nyomás pedig több mint 90-szerese a földinek. Rendkívül sűrű atmoszférája 96 százalékban szén-dioxidból áll. A Venyera-szondák fényképein egyhangú, kopár, vulkanikus eredetű kövekkel teleszórt tájat látunk. Ilyen körülmények között víz­nek, de más folyadéknak sem találjuk nyo­mát. 20—30 km vastag felhőzete, amely a Nap fényének csupán 1—2%-át engedi át, nem vízből, hanem kénsav-cseppekből áll. Bár lehetne még sorolni meglepő dolgokat a Vénuszról, azt hiszem, ennyi bőven elegen­dő ahhoz, hogy megmosolyogjuk a nagy UFO- szakértőt, Adamskyt, aki éppen a Vénusz-la­­kókkal „vette fel a kapcsolatot”. Miután fan­tázia-űrhajónkkal csak elszáguldunk a Vé­nusz mellett — mert ezek után nem kívánunk leszállni rá —, tovább folytatjuk útunkat a legbelső bolygó, a Merkúr felé. Közeledve hozzá, szinte ismerős kép fogad: ez az égitest nagyon hasonlít a mi Holdunkhoz, csak na­gyobb nála. Ez már olyan közel van a Nap­hoz, hogy perzselő sugarai akár 3—400 ° C-ra is hevíthetik sziklás felszínét, míg az éjszakai oldalon —200 ° C-ig is lehűlhet. Se vize, se légköre nincs, az élet alapvető feltételei telje­sen hiányoznak ezen az égitesten. Űrhajónkat most éles szögben visszafordít­juk és a Naprendszer távolabbi térségei felé kormányozzuk, de közben veszélyesen meg­közelítjük a Napot, hiszen óriási gravitációs erejét nehéz leküzdeni. A Nap, központi égi­testünk, hatalmas, magas hőmérsékletű gáz­gömb. Központjában óriási hőmérsékleten hidrogén atommagok olvadnak egybe hélium­magokká, közben energia szabadul fel. Ez az energia fűti e gázgömböt. Látható felszínén 6000 fok a hőmérséklet. Fénnyel és meleggel sugározza be környezetét, a Naprendszert. Egyetlen másodperc alatt annyi energiát szór szét, amennyi mai szinten számítva több mint félmillió évre biztosítaná a Föld egész energiaszükségletét. A Naptól távolodva azonban rohamosan csökken az égitesteknek juttatott hőmennyi­ség. A Föld távolságában a legkedvezőbb a helyzet. Tudjuk, itt a felszíni hőmérsékleti ér­tékek a víz olvadáspontja közelében marad­nak, sem túl hideg, sem túl meleg nem veszé­lyezteti az életet. Ez a Nap által besugárzott kedvező övezet — a Nap ökoszférája — mind­össze három bolygópályát fog át: a Vénuszt, a Földet és a Marsot. Láttuk, hogy a Naphoz közelebb keringő Merkúr túl forró (a Vénusz is, de más miatt), az ennél távolabb keringő többi bolygó pedig már túl hideg az élet szá­mára. Fantázia-űrhajónk a Mars felé tart. A boly­gó korongja egyre nagyobbnak látszik. Fénye erős és narancsvörös színű. Közelebb érve zöldesszürke foltokat, pólusai környékén fe­hér hósapkákat látunk rajta. Észrevehetően forog tengelye körül, egy fordulatot 24 óra 37 és fél perc alatt végez. Forgástengelye hason­ló mértékben hajlik keringési síkjához, tehát az évszakok ugyanúgy váltakoznak raj­ta, mint a Földön. Már nagyon régóta és az idő múlásával egyre tökéletesebb távcsövekkel figyelik a Marsot a csillagászok. A legrész­letesebb térképeiket az 1870-es években az olasz Schiaparelli rajzolta róla. Ö a sötét fol­tok között vékony vonalakat, „Mars-csator­nákat” vélt felfedezni. A csatornák megket­tőződtek és egész hálózatot alkottak. Akko­riban úgy magyarázták, hogy a vízben sze­gény égitesten a szomjazó marslakók a jobb ellátás érdekében csatornahálózatot alakítot­tak ki. Mint később­­ kiderült, a csatorna­­rendszer csupán optikai csalódás eredménye volt, abban viszont nem tévedtek, hogy a Mars vízben valóban szegény. Ha például Földünkön az összes vizet egyenletes réteg­ben elterítenénk a felszínen (beleértve szárazföldeket is), 2600 méter vastagon borí­n­tana mindent az óceán. Ha ugyanezt elvégez­nénk a Marson az ott található vízmennyi­séggel, akkor a mindent beborító vízréteg az 1/10 millimétert sem érné el! Ezt a legújabb űrkutatási eredmények alapján állíthatjuk, korábban úgy gondolták, hogy a Marson az életfeltételek sokkal kedvezőbbek. Sok fan­tasztikus regény számos marslakója riogat­ta akkoriban az olvasókat. Hogy mennyire hittek létezésükben, mi sem bizonyítja job­ban, mint hogy H. G. Wells: Világok háborúja c. regényéből készült egy rádiójáték, amely a század közepén valóságos pánikot keltett New Yorkban; a hallgatók valóban elhitték, hogy a Mars-lakók megtámadták a Földet! Űrhajónk közben megérkezett, és egyelőre Mars körüli pályára állt. Alattunk a kráte­rekkel szabdalt felszín. A Mars kráterei nem olyanok, mint a Holdon: sokkal laposabbak, lekoptatottabba­k, hiszen ez a bolygó atmoszfé­rával rendelkezik. A kör alakú, becsapódá­­sos eredetű kráterek mindenhol sűrűn borít­ják a felszínt. Feltűnik néhány hatalmas, va­lódi tűzhányókráter is. Az Olympus Mons a legnagyobb: vulkáni kúpja az alapjánál 500 km átmérőjű és 25 km magasra emelkedik a térszín fölé! Most az északi fehér hósapka felett repülünk. Műszereink jelzik, hogy ez a fagyott anyag elsősorban nem vízjégből, ha­nem fagyott szén-dioxidból, azaz szárazjégből áll. Lassan leereszkedünk a felszínre. Csodálatos, de sivár táj fogad bennünket; amerre a szem ellát, mindenütt kődarabok hevernek a vöröses színű, porral borított ta­lajon. Az égbolt rózsaszínű, de a fejünk fe­lett már annyira elsötétedik, hogy feketének látszik. A rendkívül ritka légkörben — amely­nek nagy részét szén-dioxid alkotja — időn­ként 200-300 km,óra sebességű szélviharok tombolnak, amelyek felkavarják a finom vö­rös port. A légnyomás a Földön megszokott­nak csak 150-ed része. Nagyon hideg van, hő­mérőnk­­ 25 cC-ot mutat, de az évekig a Mar­son dolgozó Viking-szondák méréseiből tud­juk, hogy ez itt szinte melegnek számít. A körülmények, mint látjuk, elég mostohák az élőlények számára. Ám ismerünk a Földön olyan egyszerű organizmusokat, amelyek elég jól el tudnák viselni az itteni viszonyo­kat, ezért remélték azt a kutatók, hogy majd ’találnak itt valamilyen élő formát. A két Viking-szonda leszállóegysége, amelyek 1976-ban érték el a Mars felszínét, komoly biokémiai laboratóriumokkal voltak felsze­relve, feladatuk pedig éppen az volt, hogy ha létezik a Marson az élet bármilyen formája, azt kimutassák vizsgálataikkal. Nos, a kísér­letek sajnos negatív eredménnyel zárultak, meg kellett állapítani, hogy ez a bolygó is „ste­ril”. Mars-lakók tehát nincsenek! Haladjunk tovább, kifelé a Naprendszer­ben! Jó messze a Naptól, az óriásbolygók övezete következik. Leghatalmasabb a Jupi­ter. Ötször távolabb kering a Naptól, mint a Föld, ezért 25-ször kevesebb fényt és meleget kap tőle. Külső, látható részén a hőmérsék­let —140 ° C. Ez, a Földnél 10-szer nagyobb égitest gázokból áll, hidrogénből, héliumból, ammóniából. Nagyon gyorsan, i kb. 10 óra alatt megfordul tengelye körül, ezért felhői az egyenlítőjével párhuzamos sávokba rende­ződnek. Atmoszférájában hihetetlen méretű viharok tombolnak. Ha le akarnánk szállni a felszínére, ez aligha sikerülne, mert valószí­nűleg nincs is szilárd felszíne: a légkör egy­re sűrűsödve egyszer csak folyadékállapotba megy át. Itt élő szervezetek aligha létezhet­nek, az általunk ismert szén alapú élet pedig semmi esetre sem. Tovább folytatva utunkat, a Szaturnusz következik, ahol még mostohábbak a körül­mények, nem be­szélve arról, hogy ennek a bolygónak az átlagsűrűsége csak 0,7 g cm3, a víznél is kisebb! Az Uránusz és a Neptunusz sem kecsegtet semmi jóval minket. Bár csil­lagászati szempontból ezek rendkívül érdekes világok, az életlehetőségeket tekintve nem jö­hetnek szóba. A Pluto, a legkülső bolygó pe­dig csak egy kicsiny hólabda, fagyott gázok alkotják, mint viszonylag nagyméretű hold­ját, a Charont is. Az óriásbolygókat az amerikai Pioneer és Voyager űrszondák kutatták az elmúlt évek­ben. Most is folytatják útjukat, és néhány ezer év múlva majd elhagyják a Naprend­szert, örökre elrepülve a csillagközi térbe. Talán a nagyon távoli jövőben egy fejlett technikai civilizáció megtalálja valamelyi­küket. Erre az esetre földi üzenetet, rajzo­kat és hanglemezt visznek magukkal. A kö­vetkező folytatásban mi is elhagyjuk a Nap­rendszert és megvizsgáljuk, hogy más csil­lagok környezetében milyen az élet valószí­nűsége. A Naprendszer bolygóit megnéztük, igaz, a néhány tucat holdat nem tanulmányoztuk, de ezek olyan világok, amelyeken az élet, pláne a magasabb rendű életforma nem jöhetett létre. Civilizáció a Naprendszerben tehát csak egy, a mienk létezik. Ha úgy véljük, hogy az UFÓK idegen civilizációk űrhajói, akikor azok­nak sokkal távolabbról, más csillagok boly­góiról kellett érkezniük. (Folytatjuk) Gesztesi Albert A Hold élettelen világa. Az űrhajósok szkafanderben dolgoztak A Marson csatornáknak nyoma sincs. Látni vi­szont óriási vulkáni kúpokat és több becsapódá­­sos krátert is

Next