Ország-Világ, 1881 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1881 / 1. szám
I. Füzet. Őseimnek árnyas fészke, Ifjú szemem hányszor nézte Vidám zöldelésedet! S most, hogy viszont látlak újra, Régi fáid koszorúja Borít most is tégedet! Húsz év, több is telt azolta, Mikor ajkam itt dalolta Könnyű kedvem víg dalát. Fecskéid a házereszben, Most is, amit akkor kezdtem, Azt a dalt zengik tovább. Kik megvagytok, jöttek össze! Koszorútok hadd födözze Annyi régi sebhelyünk’. Elhulltakra égi béke! Régi szebb napok emléke Játszadozzék most velünk! (1886. május.) Most is az a csillag kél itt, Most is az a szép ég kéklik, Az a patak csörgedez; Most is olyan felhők járnak, Zöld mezőkre vetve árnyok’ — A te régi képed ez ! Összejártam a lapost is ; A parlagi rózsa most is Százával nyit egyaránt, Itt nyit, itt hull szét virága, Míg engem a nagy világba Sorsom zivatarja hányt. Hogy e dombról szerte nézek : Körülöttem a természet Mindörökre ifjú, szép , Ide mind, kiket szerettem, Hadd, a mindig új keretben Lengjen föl a régi kép ! S amióta tova jártam, Küzdve, bukva , fényben, árnyban, Amint jó s rossz sors forog: Hű barátim kisded serge Szétszórva, megtizedelve, Megritkultak a sorok. Hány, a kikkel együtt éltem, Együtt küzdtem, egy harc-élben, Nyugszik most a föld alatt! Úgy váltunk el búcsú nélkül, Kézszorításnak, emlékűi Tőlök annyi sem maradt! SZÁSZ KÁROLY, 1881. év.Ő II SZG -VII, G. A „NORDSEE“ CYKLUSBÓL. HEINE. Koros asszonyok Barna, kopott öltözetekben S tipegő léptekkel A dómba siettek, hova őket Az orgona mély moraja És a harangszó hívogatta. Engem is megragadott A titokzatos rémület távoli hangja És szivemet, mely csak alig Gyógyult ki bajából, végtelen vágy S mély bú tüze ölte. Úgy rémlett, hogy egy édes alak Sebeim’ fölcsókolta újólag És azok vére most újra megindult. Szívemből forró, piros cseppek Hullottak lassan és hosszan alá A tengeri város Egy régi, nagy épületére, Mely magasan ívlő S ábrándosan elhagyatott volt, Csak az egyik ablakban Ült egy ifjú leányka, Egy elfeledett, szegény gyermek Fejét karjára lehajtva — S én ismerlek, te szegény, elfeledett lányi A hajó szélén heverésztem És álmodozó szemmel néztem alá a tükörsima vízbe, És mindjobban a mélybe merültem, Mindjobban alá, míg — Eleinte csak alkonyi ködként Majd éles körvonalakban — Egyszerre, ragyogó Tornyok és templomi kúpok. Később tisztán, egy egész Ókori, népes város tűnt fel előttem. Komoly emberek, mind feketében, Hószínű nyakbodrokkal, Díszlánccal, kardosan és feszes arccal .Lépdeltek a zajgó piacon át A tanácsház márványlépcsői felé, Hol kőből faragott császárok Álltának őrt karddal s császári botokkal. Az épületek sora közt, Fénylő ablakok S piramis-szerű hársak alatt, Selyemtől suhogó szüzek, Sugár termetű lánykák sétálgattak. Virágfejöket kicsi sapka S hullámos aranyhaj kerítette be szendén. Hetyke legénykék, cifra spanyol díszben Bókolva haladtak el arrébb. Könnyelmű szeszélyből Ily mélyre, a tenger ölébe Rejtőztél hát te, előlem S nem tudtál visszatalálni?! Századokon át Éltél idegen nép közt szomorún, Míg én, idefenn, teli gyászszal Értted a messze világot bebolyongtam S kerestelek egyre Te mindig szeretett, Rég elveszített, S most újra reám ragyogó képi De meglehelek! Végre meg ismét! S édes, szelíd arcodat, Hű szemed áldó párját, Kedves mosolyod’ láthatom újra ! Oh! nem hagylak el, nem, soha többé! Lemegyek a mélybe, le, hozzád! Kitárt karjaimmal Lerohanok a mélybe, — szivedre! — De még idejében Megragadta lábamat a kapitány S visszahúzott a hajó pereméről. Miközben, bosszúsan mosolyogva, kiáltás Doktor, az ördög bújt önbe? Mi lelte?, ENDRŐDI SÁNDOR.12