Ország-Világ, 1881 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1881 / 11. szám
XI. Füzet. A járvány által megtizedelt tábor mindinkább reménye vesztetté lett. A haza sorsáról ide éppen semmi hír nem hatott. Ezen időben a Lloyd gőzösei a Duna romániai partján úsztak le és felfelé, anélkül, hogy a widdini partot a város mentén érintették volna. Ez fájt a menekültek bánatos szivének. Hisz ezek a hajók a drága hazán mentek végig ; utasainak tudniok kellett, hogy mi történik áldott földjén, melynek felszabadításáért ők fegyvert ragadtak, annyiszor ontották véröket és most a hontalanság átkát viselik! Leskesődő szemök ott csüggött a Duna kéklő habjain, és ha gőzhajó közeledők, őrültekként lerontottak a Duna lapos partjaira, hogy ott hangos kiáltással a hazából úszott le hajót üdvözöljék. Október hó első felében ismét egy nagy személyszállító gőzhajó leúszott a szőke Dunán. A tábor utcáin heverő menekültek leselkedő szemei már messziről észrevették a román parton haladó járművet. Csoportonként lefutottak szokásukként a Duna partjára és hangos kiáltással üdvözölték a még távol haladó hajót. Egyszerre, mint egy adott jelre, a hajó nagy kanyarulatot tett a tábor felé. A hajó magas padján hirtelen felemelkedik a kapitány és sárga szócső villog a leáldozó nap sugaraiban és elég érthetően hangzik az innenső partra: „Am 6. October wurden in Arad 13 ungarische Generäle hingerichtet!“ — A hajó ismét megváltoztatta irányát és nemsokára eltűnt a Calafat és Viddin közt fekvő, sűrű fűzfanövényzettel elborított szigetek mögött. Ezen iszonyú gyászhír villámcsapásként sújtotta le a még némi jó reményt táplált menekülteket. Most már tudták, mit várhatnak az annyira magasztalt Palmerston hatalmától, mit az angol segédhadaktól, de azt is tudták, hogy otthon csakis baj érheti. Ami még csekély remény élt bánatos lelkekben, ezt is elfojtotta most végképpen a nemeslelkű hajóskapitánytól vett leverő hír. A drága haza siralmas sorsa, a szeretett vezérek gyászos vége és a saját reménytelen helyzetek súlya megtörte lelkekben még egy jobb jövő iránti hit végső sugarát is. Az öldöklő fájdalom hatalma eltompította bennök még a haldokló beteg egyedüli vigasztalását, a remény hatalmát is. Míg egyfelől a hazából ide szivárgott és útközben gyakran nagyított hírek lelkeket gyötrék, addig a táborban pusztító járvány mindinkább dicstelen halállal fenyegeti az egykor rettegett hősöket. Itt választani kellett és nem tétlenül tűrni a sors rettentő csapásait. A sereg kijelentette, hogy magyar légió címén kész török hadi szolgálatba lépni. Vigyék az ellenségre, vigyék, ha úgy kell, Ázsiába, Afrikába, akár a világ végéig, csak adjanak fegyvert és vigyék ki a járvány által megszállott táborból, mentsék meg egy tétlen, nyomorért élet keserveitől! De a töröknek akkor nem volt háborúja, azután nem is kellett neki keresztény vallású katona. És midőn a menekült sereg mindinkább nyugtalanabbá tön, kijelentették az általánossá vált mozgalom vezéreinek, hogy a török kormány csak a hitehagyott menekülteket veendi fel hadseregébe, ha előbb az izlámhoz áttértek. Elvesztették már mindenöket: jövőjüket, vagyonukat, övéiket, hazájukat; de vallásuktól megválni a lelkekben gyökerező hithűségök nem engedte. A lelki nyomor egyetlen jótevője a vallás vigasztalásában rejlik. Pedig ez gyötörte őket; a testi nyomort még elbírta edzett testök. És azért csak kevesen voltak hajlandók vallásuktól megválni, áttértek az izlámhoz és elhagyták a tábort. Az aradi vérnap híre megrendítette a sereg vezéreit is. Elmúlt ismét néhány derűtelen, szomorú nap, amelyekben mindenki olyan szerencsétlennek, elhagyatottnak érezte magát. A régi sivárság, gyötrő reménytelenség a visszatért egész súlyával a hontalanok már-már felvidult lelkébe. És mintha a táborban uralgó kétségbeejtő hangulat a nagyok kedélyét is megszállotta volna, úgy bejárták ők most a tábor sátrait, hogy szorosabban símulva hontalan bajtársaik fájdalomteli kebléhez, könnyebben bírják el a saját keblök dúló gyötrelmét. És ők, kik a veszély nagyságát teljes mérvében ismerték, kiknek fenkölt lelkét a honfiúi bánat és vitéz bajtársaik nyomára szakgatta: ők kisérték meg a nehéz munkát, hogy a kétségbeesetteket vigasztalják. Gróf Battyányi Kazimir indítványára az aradi mezőn elvérzett 13 martyr emlékére ünnepies istentisztelet tartatott a tábor legszebb helyén, a szabad, tiszta ég kék színe alatt. Néma, ünnepies csenddel fogadta a sereg vezéreit, midőn ezek a táborban megjelentek. Az egész természet mosolygott körülöttük, csak lelkekben dúlta a pusztító vihar, midőn az óriási alakú lengyel pap hatalmas hangja a vérnélküli szent áldozat kezdetét hirdeté. A díszes oltárt katonai jelvények valóban impozánssá tevék, az egyházi énekeket pedig a lengyel légió néhány tagja megható zenével kísérte. Az egész tábor talpon volt és roppant körben környezek a sereg egyes csapatai a díszes oltárt. Sőt még azon néhány hölgy is, kik önkényt vállalták magukra a hontalanság keserveit és honleányi áldozatkészséggel követték övéiket a számkivetésbe, hogy, valamint egykor az örömet, most a bánatot is velők megoszszák, körülállta az oltárt és könynyes szemmel, hangos zokogással fohászkodának az egek urához, hogy a már fenékig ürített poharát a keserűségnek vonja el a porba fetiprott magyar hazától, hontalan fiait pedig vezesse vissza áldott földjére. Ott voltak Battyányi grófnő körül Vogtner ezredes és ifjú Dembinsky ragyogó szépségű nejei, kiket a tábor távozásuk alkalmával lelkes éljenzéssel üdvözölt. Ezen vallásos ünnepélyen részt vettek Viddin várának török pasái is, valamint a város török lakosságának előkelői. A viddini osztrák ágens pedig még ugyanazon napon azt jelentette a már akkor Budapesten székelő Haynauhoz, hogy a magyar sereg Viddin alatt táborozó romjai ismét új életre ébredtek és Kossuth gyújtó szavaiból ismét bizalmat merítettek a jövő iránt. És midőn a tímnő nap az alkony beálltával csillogó, tüzes aranyát hinté az erdélyi bércek kéklő magaslataira, új reménynyel üdvözlé a viddini síkon táborozó hontalan sereg a magyar haza távoli bérceit. És ismét elmúlt néhány nap. Mély csend borult a Duna szőke, halkan tovább hömpölygő sima víz tükrére. Az esti jég csöndje olyan mély, mint a felhőtlen égboltozat színe. Egy sötétbe öltözött alak a folyam partja mellett ül. Lábai alatt a végtelen víztömeg, titok teljesen susogó hullámaival. Csönd van mindenütt. A férfiú felsóhajtozott. Szép arcát lecsüggesztő, kezét pedig szívére tette, mintha ott volna valami, ami nagyon fáj. A távolból evező csapások közelednek. Most az alak lassan felemelkedett. Halvány, búskomor arcán nagyon meglátszott a sok álmatlan éj fájdalma és a várakozás nehéz bánata. Szemei, melyek máskor oly gyönyörű ragyogásúak voltak mint a nap fénye, nyájasak, szelídek, mint egy ártatlan gyermeké, most villogóan meredtek. Az evező csapások egészen közel értek. A ladik kormányánál egy magas, erőteljes komoly férfiú állott, míg csúcsában egy rongyokba burkolt gyerkőc guggolt. — Hoztál-e valamit ? — kérdő lázas, reszkető hévvel a magányos várakozó, mialatt sebes léptekkel az éppen a parti homokon megülepedett ladik felé sietett. — Itt van! — volt az érkező halk válasza. „Nagyon csekély, nem volt érdemes, hogy megtegyem a veszedelmes utat.“ Pedig dehogy nem volt érdemes ! Egy szorgosan lepecsételt levélke volt. Reszkető kézzel bontotta fel, és erősen felélesztvén szivarja parázsát, halvány fényénél villogó szemével átfutotta tartalmát. Nem sok volt, de nagyon súlyos. Olvasója terhe alatt összerogyott és a parti porondra hanyatlott; keze görcsösen szorította össze a sárga paprikát. „ Itthon csak halál vár rátok! Haynau Batthyányi Lajost Pesten főbe lövette.“ Csak tántorogva hagyta el a folyam partját. Midőn a vár alig néhány lépésnyire fekvő vizi kapujához ért, két török tiszt és néhány magyar menekült csatlakozott hozzá. Lassan haladt fel a vizi kaputól a vár udvarára felvezető döcögős, gödrös kőzetén. Még a csekély lejtő is elbágyasztotta. Kossuth, rebesgeték az albán őrök, midőn a kapu boltivezete alatt elhaladt. Ezentúl nem járt többé a vizi kapu előtti parton. Végzetes hely! Egykor Hunyady sajkái is itt merültek el, Viddin utolsó ostroma alatt meg a román ostromló sereg egy csapatja itt találta vesztét. Sötét éjnek idején sajkákon átkelvén a Dunán, hirtelen a kapura tört. De a vár fokáról észrevették az átkelőket és készen várták. Sortűzzel fogadták a kiszálló merész csapatot, azután meg szuronynyal rontottak rá. Csak azok menekültek, kik még a part mellett himbálódzó járműveiket elérhették, a többieket az ozmánok az utolsó szálig felkoncolták. A calafati magaslatokról a Duna szigeteire előtölt román ágyutelep tüzérei, hogy övéik vesztét megbosszulják, iszonyú golyózáport szórtak a kapu melletti várbástyákra. Szinte halomra gyűltek ott a kapu előtt a különféle nagyságú golyók. Senki se szedi fel, még most is ott hevernek a roncsolt falak alatt. (Folytatás következik.) DR. LÖW IMMÁNUEL: Fénykép után. ORSZAG-VILAG 1253 - 1881. év.