Ország-Világ, 1881 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1881 / 11. szám

XI. Füzet. A járvány által megtizedelt tábor mindinkább re­­ménye­ vesztetté lett. A haza sorsáról ide éppen semmi hír nem hatott. Ezen időben a Lloyd gőzösei a Duna romániai partján úsztak le­ és felfelé, anélkül, hogy a widdini par­tot a város mentén érintették volna. Ez fájt a menekül­tek bánatos szivének. Hisz ezek a hajók a drága hazán mentek végig ; utasainak tudniok kellett, hogy mi törté­nik áldott földjén, melynek felszabadításáért ők fegyvert ragadtak, annyiszor ontották véröket és most a hontalan­ság átkát viselik! Leskesődő szemök ott csüggött a Duna kéklő habjain, és ha gőzhajó közeledők, őrültekként le­rontottak a Duna lapos partjaira, hogy ott hangos kiál­tással a hazából úszott le hajót üdvözöljék. Október hó első felében ismét egy nagy személy­szállító gőzhajó leúszott a szőke Dunán. A tábor utcáin heverő menekültek leselkedő szemei már messziről észre­vették a román parton haladó járművet. Csoportonként lefutottak szokásukként a Duna partjára és hangos kiáltással üdvözölték a még távol haladó hajót. Egyszerre, mint egy adott jelre, a hajó nagy kanya­rulatot tett a tábor felé. A hajó magas padján hirtelen felemel­kedik a kapitány és sárga szócső villog a leáldozó nap sugaraiban és elég érthetően hangzik az innenső partra: „Am 6. October wurden in Arad 13 ungarische Ge­neräle hingerichtet!“ — A hajó ismét megváltoztatta irányát és nemsokára eltűnt a Calafat és Viddin közt fekvő, sűrű fűzfa­növényzettel elborított szigetek mögött. Ezen iszonyú gyászhír villám­csapásként sújtotta le a még némi jó reményt táplált mene­külteket. Most már tudták, mit várhatnak az annyira magasz­talt Palmerston hatalmától, mit az angol segédhadaktól, de azt is tudták, hogy otthon csakis baj érheti. A­mi még csekély remény élt bánatos lelkekben, ezt is elfojtotta most végképpen a nemeslelkű hajóskapitánytól vett leverő hír. A drága haza siralmas sorsa, a szeretett ve­zérek gyászos vége és a saját reménytelen helyzetek súlya megtörte lelkekben még egy jobb jövő iránti hit végső suga­rát is. Az öldöklő fájdalom ha­talma eltompította bennök még a haldokló beteg egyedüli vi­gasztalását, a remény hatalmát is. Míg egyfelől a hazából ide szivárgott és útközben gyakran nagyított hírek lelkeket gyötrék, addig a táborban pusztító jár­vány mindinkább dicstelen ha­lállal fenyegeti az egykor rette­gett hősöket. Itt választani kel­lett és nem tétlenül tűrni a sors rettentő csapásait. A sereg ki­jelentette, hogy magyar légió címén kész török hadi szolgá­latba lépni. Vigyék az ellen­ségre, vigyék, ha úgy kell, Ázsiába, Afrikába, akár a világ végéig, csak adjanak fegyvert és vigyék ki a jár­vány által megszállott táborból, mentsék meg egy tétlen, nyomorért élet keserveitől! De a töröknek akkor nem volt háborúja, azután nem is kellett neki keresztény vallású katona. És midőn a menekült sereg mindinkább nyugtalanabbá tön, kijelen­tették az általánossá vált mozgalom vezéreinek, hogy a török kormány csak a hitehagyott menekülteket veendi fel hadseregébe, ha előbb az izlámhoz áttértek. Elvesztet­ték már mindenöket: jövőjüket, vagyonukat, övéiket, hazá­jukat; de vallásuktól megválni a lelkekben gyökerező hithűségök nem engedte. A lelki nyomor egyetlen jótevője a vallás vigaszta­lásában rejlik. Pedig ez gyötörte őket; a testi nyomort még elbírta edzett testök. És azért csak kevesen voltak hajlandók vallásuktól megválni, áttértek az izlámhoz és elhagyták a tábort. Az aradi vérnap híre megrendítette a sereg vezéreit is. Elmúlt ismét néhány derűtelen, szomorú nap, a­me­lyekben mindenki olyan szerencsétlennek, elhagyatottnak érezte magát. A régi sivárság, gyötrő reménytelenség a visszatért egész súlyával a hontalanok már-már felvidult lelkébe. És mintha a táborban uralgó kétségbeejtő han­gulat a nagyok kedélyét is megszállotta volna, úgy bejár­ták ők most a tábor sátrait, hogy szorosabban símulva hontalan baj­társaik fájdalomteli kebléhez, könnyebben bír­ják el a saját keblök dúló gyötrelmét. És ők, kik a veszély nagyságát teljes mérvében ismerték, kiknek fenkölt lelkét a honfiúi bánat és vitéz bajtársaik nyomára szakgatta: ők kisérték meg a nehéz munkát, hogy a kétségbeesetteket vigasztalják. Gróf Battyányi Kazimir indítványára az aradi mezőn elvérzett 13 martyr emlékére ü­nnepies istentisztelet tartatott a tábor legszebb helyén, a szabad, tiszta ég kék színe alatt. Néma, ünnepies csenddel fogadta a sereg vezéreit, midőn ezek a táborban megjelentek. Az egész természet mosolygott körülöttük, csak lelkekben dúlt­a a pusztító vihar, midőn az óriási alakú lengyel pap hatalmas hangja a vérnélküli szent áldozat kezdetét hir­­deté. A díszes oltárt katonai jelvények valóban impo­zánssá tevék, az egyházi énekeket pedig a lengyel légió néhány tagja megható zenével kísérte. Az egész tábor talpon volt és roppant körben környezek a sereg egyes csapatai a díszes oltárt. Sőt még azon néhány hölgy is, kik önkényt vállalták magukra a hontalanság keserveit és honleányi áldozatkészséggel követték övéiket a szám­­kivetésbe, hogy, valamint egykor az örömet, most a bá­natot is velők megoszszák, körülállta az oltárt és köny­­nyes szemmel, hangos zokogással fohászkodának az egek urához, hogy a már fenékig ürített poharát a keserűség­nek vonja el a porba fetiprott magyar hazától, hontalan fiait pedig vezesse vissza áldott földjére. Ott voltak Battyányi grófnő körül Vogtner ezredes és ifjú Dembinsky ragyogó szépségű nejei, kiket a tábor távozásuk alkal­mával lelkes éljenzéssel üdvözölt. Ezen vallásos ünnepé­lyen részt vettek Viddin várának török pasái is, valamint a város török lakosságának előkelői. A viddini osztrák ágens pedig még ugyanazon napon azt jelentette a már akkor Budapesten székelő Haynauhoz, hogy a magyar sereg Viddin alatt táborozó romjai ismét új életre ébred­tek és Kossuth gyújtó szavaiból ismét bizalmat merítet­tek a jövő iránt. És midőn a tímnő nap az alkony beálltá­val csillogó, tüzes aranyát hinté az erdélyi bércek kéklő magaslataira, új reménynyel ü­dvözlé a viddini síkon tábo­rozó hontalan sereg a magyar haza távoli bérceit. És ismét elmúlt néhány nap. Mély csend borult a Duna szőke, halkan tovább höm­pölygő sima víz­ tükrére. Az esti jég csöndje olyan mély, mint a felhőtlen égboltozat színe. Egy sötétbe öltözött alak a folyam partja mellett ül. Lábai alatt a végtelen víztömeg, titok teljesen susogó hullámaival. Csönd van mindenütt. A férfiú felsóhajtozott. Szép arcát lecsü­ggesztő, kezét pedig szívére tette, mintha ott volna valami, a­mi nagyon fáj. A távolból evező csapások közelednek. Most az alak lassan felemelkedett. Hal­vány, búskomor arcán nagyon meglátszott a sok álmatlan éj fájdalma és a várakozás ne­héz bánata. Szemei, melyek máskor oly gyönyörű ragyogá­­súak voltak mint a nap fénye, nyájasak, szelídek, mint egy ártatlan gyermeké, most villo­­góan meredtek. Az evező csapá­sok egészen közel értek. A ladik kormányánál egy magas, erő­teljes komoly férfiú állott, míg csúcsában egy rongyokba bur­kolt gyerkőc guggolt. — Hoztál-e valamit ? — kérdő lázas, reszkető hévvel a magányos várakozó, mialatt sebes léptekkel az éppen a parti homokon megülepedett ladik felé sietett. — Itt van! — volt az ér­kező halk válasza. „Nagyon cse­kély, nem volt érdemes, hogy megtegyem a veszedelmes utat.“ Pedig dehogy nem volt ér­demes ! Egy szorgosan lepecsételt le­vélke volt. Reszkető kézzel bon­totta fel, és erősen felélesztvén szivarja parázsát, halvány fényé­nél villogó szemével átfutotta tartalmát. Nem sok volt, de na­gyon súlyos. Olvasója terhe alatt összerogyott és a parti porondra hanyatlott; keze görcsösen szo­rította össze a sárga paprikát. „ Itthon csak halál vár rátok! Haynau Batthyányi Lajost Pesten főbe lövette.“ Csak tántorogva hagyta el a folyam partját. Midőn a vár alig néhány lépésnyire fekvő vizi­ kapujához ért, két török tiszt és néhány magyar menekült csatlakozott hozzá. Lassan haladt fel a vizi­ kapu­­tól a vár udvarára felvezető dö­cögős, gödrös kőzetén. Még a csekély lejtő is elbágyasztotta. Kossuth, rebesgeték az albán őrök, midőn a kapu boltivezete alatt elhaladt. Ezentúl nem járt többé a vizi kapu előtti parton. Végzetes hely! Egykor Hunyady sajkái is itt merültek el, Viddin utolsó ostroma alatt meg a román ostromló sereg egy csapatja itt találta vesztét. Sötét éjnek idején sajkákon átkelvén a Dunán, hirtelen a kapura tört. De a vár fokáról észrevették az átkelőket és készen várták. Sortűzzel fogadták a kiszálló merész csapatot, azután meg szuronynyal rontottak rá. Csak azok menekültek, kik még a part mellett himbálódzó jár­műveiket elérhették, a többieket az ozmánok az utolsó szálig felkoncolták. A calafati magaslatokról a Duna szigeteire előtölt román ágyu­telep tüzérei, hogy övéik vesztét megbosszulják, iszonyú golyó­záport szórtak a kapu melletti várbástyákra. Szinte halomra gyűltek ott a kapu előtt a különféle nagyságú golyók. Senki se szedi fel, még most is ott hevernek a roncsolt falak alatt. (Folytatás következik.) DR. LÖW IMMÁNUEL: Fénykép után. ORSZAG-VILAG 1­253 - 1881. év.

Next