Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1883-02-10 / 7. szám

Előfizetési ár bérmentes postai szétküldéssel. Negyedévre................................ .... 2 frt 50 kr. Félévre........................................................b „ — „ Egész évre................................................................10 — „ Felelős szerkesztő:­­ Kiadó-tulajdonos: Ifj. Ábrányi Kornél ) Wilckens és Waidl BUDAPEST, Koronaherceg­ utca 3. szám, I. emelet, 1883. Február 10. Megjelenik minden szombaton, két ívnyi terjedelemben IV. Évfolyam. Egy szám ára 20 kr., megrendeléseket s előfizetéseket elfogad minden hazai és külföldi könyvkereskedés. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Koronaherceg­ utca) címzendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Noé bárkája. (Eredeti elbeszélés.) Irta ERDÉLYI GYULA. II. A szobor első napjai, a titok, legyen titok ... — Ezt határozta el magában Béla Titusz, határozatainak pedig nem volt fellebezhető természete. A Noé bárkája körül a történtek óta egy csinosan öltözött fiatal suhanc járkált, kit férfi ruhájában legalább három évvel idősebbnek lehetett tartani. Itt világot varázsolt az elzárt házba, melybe eddig az emberektől sokat követelő tulajdonos csak világfájdal­mát jött kipihenni. Ezután másként lesz minden, a világból, ismeretek­ből, emberekből csak annyit mutat meg, a­mennyi elke­rülhetetlen szükséges. Nem ismerte Mártha múltját, így lelke szabad volt attól a gyanútól, mely különben sűrű alkalommal terhelte, hogy „a leányban ismétlődik az anya története.“ Az ilyen koldusgyermekek születnek, de anyjuk nincsen, Mártha tökéletesen elfeledő múltját. Úgy volt, mint a bimbó festése, melynek tegnapja nincsen, története má­val nyit fejezetet. Természetesen Mártha annál mohóbban igyekezett átlapozni a világnak elő­tte ismeretlen könyvét; mámo­rossá tette az eddig nem élvezett levegő. Lrgy volt azzal, a­mit látott, mint az a gyermek, ki fejjel támasztja meg magát a földön, mindent lát, de megfordítva, minden nyugszik körülötte, mégis az egész láthatár egy nagy ör­dög-malomhoz hasonlít. Azelőtt is látott fát, tépett virágot, űzött pillangót, figyelt madárdalra. Ezek régiek, de ő változott. Új ruha, új ember. Ezen kérdésére ügygyel-bajjal tudott felelni a gár­dista. Majd sebesen lapozta az ismeretlen képeskönyvet: — a világot — majd pillanatokig vetette szemeit arra, a­mi elő­tte érdekesebb volt .. . Látott és látását mégis kötelék fedte, mit némely ízben nem óhajtott lerántani. Élvezte a tudatlanság mámorát. Napok teltével játszótársakra talált, barátságot kö­tött a Noé bárkája szabad szárnyasaival és rostély őrizte lakóival. Birodalmat alkotott, katonáknak sorozta a fákat, pénzt hullatott számára sárguló lomb aranyszínű falevelei képében, így telt el a nap. Estéje küszöbén más gyönyört te­remtettek gyorsan tova száguldó örömben nem fukar pil­lanatok. Béla Titusz, a mogorva hős, a szobor mesélt ilyen­kor, vagy játszott vele bohóbbnál bohóbb játékokat, me­lyekkel kihalt utcák csendjét zavarják vásott gyermekek. Majd könnyű vívókardot adott kezébe s megtanította támadni, védni. Ha szép szemet szebbé, kifejezést elraga­­dóbbá lehet tenni, úgy adjatok játékból fegyvert a nő­ ke­zébe, s meglátjátok, hogy mire képesít ez . .. Késő­bb olvasni tanította, kezébe adta a tollat. . . ekkor Mártha komoly lett az ő kedvéért, ő pedig lehajolt méltóságából a gyermekhez. Napok múltak el, mikor a gárdista újra fölkereste társaságát. Szokott körébe lépett és mindent idegenszerű­­nek érzett. Ez csak árnyék, más a fény . . . De azért megváltozását nem tudta elalakosodni, mo­solygott, homlokáról derültséget olvastak le. Nem kifogásolt semmit, nem tartott felolvasásokat a jellemről. Csodák csodája, elvei hirdetésével felhagyott. — Te kezdesz örülni az életnek, — mondák barátai. — Nem, csak közönyös lettem . . . Nőrokonai, ismerősei összecsapták kezüket. — Láttad? — Hallottad? — Igen. — Sarkából mozdult ki a föld. — Úgy van a Titusz, a­helyett, hogy oltárolna, egyházi szónoklatokat hallatna, ruháról, divatról beszél. Azt hinné az ember, komolyan udvarol. — Vesztét érzi . . . Ilyen megjegyezéseket lehetett hallani azokban a termekben, hova ellátogatott. Mondották szemébe, háta mögött.­­■ Higyjétek, higyjétek,— gondolá magában ő, most gyűjtöm igazán hibátokat, számon tartom fogyatkozásai­tokat . . . — Ha az én szavazatomtól függne, hogy száműzze­tek benneteket, hamar az urnába ejteném a fekete golyót — folytatta kesergéseit. Mindennap bámulni kellett Béla Tituszt, nevelésről beszélt, vagy egyes gyermekjátékokról kérdezősködött. Fölvette az így nyújtott tőkét, hogy kamatoztassa otthon. Otthon ... ha itt látták volna, a csodákban nem ké­telkedik többé a világ. Dajka, nevelő játszópajtás volt egy személyben . . . Márthát ingerelte a tudás. Rohamosan epedett újabb ismeretek után. Számtalanszor csodálta a kék szoba érté­kes festményét: . . . egy táncoló back­ánsnőt. Mikor magában maradt, meredt szemekkel nézte a a csapkodó lángot, a lejtő árnyékot és elkezdett táncolni. Sajátságos dallamot dúdolt a tánchoz, senkitől nem hallotta, szíve s a természet tanította rá . . . Ha költő hallja, szöveget szerez hozzá. Titusz úr nagy ideig nem fedezte föl ezt a ritka ta­nulmányt. El is ragadta rögtön és együtt táncolt a gyer­mekkel. Szédítő keringő, csárdás, andalító polka-mazur képezte a táncleckék tárgyait. Senki sem tanította a leányt és csengőhangja a leg­kitűnőbben kísérte lépteiket. Árnyék, szellő, lánglobogás tökéletesítette a tanul­mányt. — Engedj magamban, — mondá a bizalmas te hangján. — A­hogy akarod. —­ Béla Titusz leült és némán szemlélte bájos mozdulatait. — Jól érzed magad? — kérdé a leányt. — Nincsen semmi óhajtásod? — De van. — Micsoda? — Szeretnék tudni mindent, mint az igazi katonák, lőni, vágni. Ez a kívánság megdöbbentette a gárdistát. Eddig nem jött idegen ember a házba. Balázs a szolga, kipróbált hűségű régi cseléd, mely fajból ma már mutató példány is alig van, — a világ minden kincséért nem beszélt. Idegen emberek némának tartották, pedig csak a hűség igazi mintaképe volt, „nyelvben szegény, szívben gazdag. “ Gazdája is nagyon ritkán találkozik vele. — Nincsen ebben a házban senki? — kérdé egy­kor Mártha. — De igen van, Balázs, a huszárom. Nem igen fo­god látni. Parancsaimat katonásan adom ki, s ettől fogva magam sem látom. Én nagyon szeretek egyedül lenni. Valóban igazi Robinson-szigete volt Mártha beköltö­zéséig ez a ház, melynek Pénteké is néma. A lovagló-leckéken,vívó­órákon sem volt jelen senki. Egy kis pennyt hozott Titusz úr istállójából, melyet há­zán kívül bérelt. Lovaglást, nyergelést csakhamar megtanulta Martha. Most már mindenét megtalálta ide­haza — és nem vágyott ki a négy fal közül. Annál inkább vágytak ide az emberek. Sejtették, hogy Béla Titusz titkot őriz. Meg akar­ták tudni minden áron . . . Még ostromra is kész lett volna sok delnó. Soha nem járt az „Öt patkó“ utcában annyi fényes fogat, előkelő gyalogjáró. A ház előtt lassan mentek el. Kíváncsian néztek be az ablakon, de ezekben néhány cse­rép értékes virágon kívül nem láttak semmit. Meglepetve hallgatták a Noé bárkája népességének zsivaját, üvöltését. Némelyek türelme messze terjedt. Naphosszant ke­rülgették a házat, várták, míg valaki kijön. Egyik a kiváncsiak közül szerencsésen járt. Hosszas várakozását siker koronázta. Kulcs fordult a zárban, ajtó nyílt, Balázs kilépett. — Hé, hó barátom, — szólt a kíváncsi. Balázs vissza­nézett, de néma maradt és folytatta útját. — Megálljon . . . Balázs nem felelt. A kíváncsi utána iramodott, megfogta gallérját, gon­dolva, hogy nagyot hall. Megálljon. A szolga egy mozdulattal kiszabadította gallérját. Ostromlónk nem hagyott fel szándékával. Néhány aranyat adott Balázsnak. A vén huszár elfogadta a pénzt, büszkén végig nézte a tolakodó uracsot s az aranyakat egy koldus kalapjába dobta. Ez a tény elfojtotta még a remény füstjét is. — Jó sírbolt áll, — gondolá magában a gavallér és tova haladt. — Meg kell fizetnem az ezer forintot, — beszélt magában s lázas sietséggel ment a belváros felé, utcák­ból utcákba kanyarolt, végre befordult egy emeletes ház kapuján. A lépcsőház üvegajtaján kopogott. Valaki félrehúzta a zöld fü­ggönyt, ajtót nyitott s bevezette egy csinos női szobába. 13

Next