Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1883-06-09 / 24. szám

Előfizetési ár bérmentes postai szétküldéssel. Negyedévre................................................................2 frt 60 kr. Félévre............................. .... 6 Egész évre......................................................................10 1883. Junius 9. Felelős szerkesztő ! Kiadó-tulajdonos Ifj. Ábrányi Kornél ] Wilckens és Waidl BUDAPEST, Koronaherceg­ utca 3. szám, I. emelet. Egy szám ára 20 kr., megrendeléseket s előfizetéseket elfogad minden hazai és külföldi könyvkereskedés. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Koronaherceg­ utca) címzendők. Kéziratok nem adatnak vissza.­­ Megjelenik minden szombaton, két ívnyi terjedelemben. IV. Évfolyam. Pén­zházasság. --- REGÉNY. ---­Irta: ACSÁDY IGNÁC. (Folytatás.) XI. ikor Terczel a gyárba visszaérkezett, oda künn még javában folyt a dinom-dánom. Búcsú-lakoma volt, a vendégek holnap reggel akartak elutaz­n. Kieselstein cudarul jó kedvében találta magát, s mi­kor Terczelt meglátta, el sem akarta többé bocsátani. — Mulasson egyszer ön is urasan — kiáltá neki rekedt hangon,­­ tanuljon élni mitőlünk maga megcson­tosodott nyárspolgár. Terczel ezúttal nem mondott ellent; helyet foglalt az asztalnál s nagyokat nevetett az emancipált hölgyek dévajságain. Ő maga csak a bornál maradt, de ivogatott szorgalmatosan. Elek csakhamar rájött, hogy Terczel szivét nyomja, valami, a­mit most borban akarna eltemetni. Csak tetteti a nyugalmat, de valósággal föl van izgatva, különben pusztán lelke hamar megunná e mulatságnak gő­zkörét. Végre Kieselstein úr nagyokat ásítva megeléglé az asztali élvezeteket s tekintve, hogy holnap korán kell in­­dulniok, hálószobájába vonult. Elek azonban nem távozott Terczel mellő­l. — No mi baj ?­­— kérdé tőle. — Semmi - felelt Terczel egykedvűen. —Tarján­­nál voltam. Megsértett, meg akarom fenyíteni. Elek arcán a káröröm ujjongása ragyogott. „Ölje meg a kutyát“ akarta Terczelnek oda kiáltani. De meg­gondolta a dolgot. Nem jó lesz ő neki a játékba keve­redni, itt megintette Amanda. Végezze az egészet Terczel egymaga. — Megfenyíteni? — kérdé közönyt színlelve. Meg van az verve úgy is. — Fegyveres elégtételt veszek rajta — mondá Ter­czel s szeméből az engesztelhetetlenség heve csapott ki. Legyen segédem. Hívja ki nevemben. — Megbolondult ? felelt Elek nevetve. — Ne tegye magát nevetségessé. Maradjon ön gépeinél, üzleteinél. Kika­cagják, ha a lovagiasság paripáján jelen meg a világ előtt. De Terczel ismerte erejét; biztosan tudta, hogy nem teszi magát nevetségessé. — Ha nem vállalja el a segédkezést — mondá — az sem baj. Azután szobájába vonult. Iratai rendelkezé­séhez látott, míg a szomszéd szobában Eleket szintén so­káig kerülte az álom. Meg volt elégedve a fordulattal. Hadd törje agyon az egyik a másikat. Vagy ha a másik lövi agyon az egyiket, az sem baj. Bármelyik pusztul, egy helyet hagy üresen s e helyet majd ő foglalja el. Hadd egyék meg egymást, nem sajnálta őket, de különö­sen nem azt az érzelgős, holdvilággal és költészettel élő, még a legravaszabb asszonyt is tőrbe ejtő orvost sem, a­ki szemfényvesztéseivel most egy Ladoméry bárónét is elbolondított. A méreg ette, midőn ez eszébe jutott. Ida, egy so­­konnai paraszt szeretője Az az Ida, kire ő mindig csak imádatos tisztelettel gondolt, egy nyegle ripő­ket tud sze­retni. Nos, ha így megfeledkezett magáról, ha át tudott ugrani a válaszfalon, mely a bárónét egy névtelen orvos­tól elválasztja, úgy ő is csak olyan közönséges lény, mint a többi, úgy nem érdemel más érzést, mint akármelyik más lény. A reggeli órákban a társaság a gyárból a felvégi indóházba hajtott, hol Kieselstein nagy meglepetésére hallotta, hogy hölgyeivel egyedül utazik vissza Budapestre. — Terczelnek valami baja van — mondá neki Elek — nem akarom egyedül hagyni. Még ostobaságot csinál. Kieselstein nem igen bánta az egyedül utazást. A mulatság kissé megviselte s a fővárosból úgy is még ma tovább megy Bécsbe. A mi az üzletet illeti, arról ugyan kedvezően nyilatkozott. Reális dolog, majd nyélbe ütjük — mondá Terczelnek, midőn a vonatra szállt. — Báró úr Beszkidre megy - mondá Terczel, mi­dőn a vonat elrobogott, Eleknek — ajánlom magam. — Még nem verte ki fejéből azt a bolondságot — kérdé­slek — önért maradtam itt. Nem megyek Ber­­kidre. Nem engedhetem, hogy nevetségessé tegye magát. — Kár volt itt maradnia — felelt Terczel hidegen. — Érvényesíteni fogom azon jogomat, hogy tetszésem szerint nevetségessé is tegyem magam. Eleket rendkívül érdekelték a további fejlemények. Izgatottan tért vissza a városba. Fúrta a fejét valami. Ha ő most megsürgönyözné Amandának, hogy férje minő gyilkos terveket kovácsol Tarján ellen, azzal olyan szol­gálatot tenne a szép asszo­nynak, melylyel örök hálára kötelezné. És az asszony hálája mégis hasznosabb, mint bosszúja. Ha táviratilag értesíti, a furfangos asszony majd kileli a módját, hogy a párbajt megakadályozza. Mert, hogy holnap reggel előtt az ügy el nem döntetik, azt Elek biztosra vette. A vendéglőben reggelizett s hányta­ vetette magá­ban ez eszmét. Nem tudta, mit tevő legyen. Nem bánta volna, ha azt a komor arcú orvost elteszik láb alól, de másrészt Amandának is szeretett volna szívességet, szol­gálatot tenni. E közben villámszerű sebességgel teltek a percek, iramlott tova az idő­s Elek nem tudott elhatározásra jutni. Végre is kocsiba ült s kihajtatott Ladoméria Idá­hoz. Minek avatkozzék ő a más ember dolgába. Hadd ját­szódjék le a Terczel szomorú- vagy vigjátéka nélküle. Va­lami erős vágy vonzotta unokahúgához. Neki most csak Idára kell gondolnia, őt kell megmenteni az örvényből. Ida mint rendesen egyedül volt. Gyászruhája még jobban kiemelte arcza vakító fehérségét, szűzies kifejezé­sét. Ma éppen jó kedvű is volt, mennyei derültség övezte homlokát. Úgy nézett ki, mint egy üde virág, melyet az éj nyugalma fölfrissített s melynek szirmain ott ragyog a hajnal gyöngyharmata. Az ablakhoz ült ki deszka emelvényre, melyen asz­talka állt, rajta különböző kézi munkával.­­ Mintha egy királyné ülne trónján — mondá Elek édes gyönyörrel feledve szemét a bájos jelenségen — olyanná varázsolja ön oda azt az egyszerű faalkotványt. — Királyné vagyok — felelt szelíden Ida. — Ez itt az én birodalmam. Csöndes, de nyugodalmas világ ez. És tudja-e, hogy egyszer kivágytam belőle, hogy egy bohó pillanatban magamról atyámról, kötelességemről megfe­ledkezve kirohantam innen és futottam valaki után, hogy mindent feláldozva megmentsem őt. — Nos miért nem mentette meg? — kérdő­zlek. — Most már beszélhetünk nyugodtan róla — folytatta Ida. —­ Miért nem? Arra feleljen ott az a korcsma, én nem tudom e rút jelenetet elmondani. Pedig láttam, lát­tam jól mindent és volt okom önnek esküvője napján ar­cába vágni, hogy hamisan esküdött az oltár előtt. — Igaz, — mondá Elek erős megindulással küsz­­ködve. — Hamisan esküdtem. De nem azért, a­mit ön lá­tott. Az nem volt semmi, semmi, legfölebb a kétségbeesés pillanatnyi kitörése. Önhöz fordultam,ön elutasított. A mit védangyalomnál nem találtam, azt kerestem az ördögnél. És az ördög résztvevőbb, izgalmasabb, mint az angyal, csak pillanatig tűzi magához áldozatát, míg az angyal nem bocsátja el soha. Elek fölhevülten kelt föl székéről. —Ida — mondá szenvedélyesen. — Hallgasson meg. Nem akarom, hogy köztünk félreértés legyen. Csak mi köztünk ne legyen az. Számot adok önnek és számot ké­rek öntől sok mindenről. — Ne bolygassuk a múltakat — mondá sóhajtva Ida. — Még közelebb állanak hozzánk, semhogy fájdalom nélkül idéznék őket vissza. — Édes nekem ez a fájdalom, —­ kiáltó Elek — több boldogságot ad, mint egész életem. Vagy azt hiszi tán, hogy boldog vagyok. Ne sértsen ilyen föltevéssel. Én nősültem, mert családom érdeke kívánta, mert három em­ber becsületét kelle megmentenem. Fel kellett , érették áldozni önmagam, eszményeim, érzelmeim. Vonakodtam, küzdöttem sorsom ellen. Önhöz fordultam s ön is csak az­zal bocsátott el, hogy mentsem meg családunkat. Megtet­tem és ön még azt sem akarja nekem elnézni, hogy má­sok érdekében hamis esküre vállalkoztam? Ezzel viszo­nozza ön áldozatomat? Ez jutalma boldogtalanságomnak? — És ön boldogtalan? — kérdé halkan Ida. — Ki hallotta, hogy pénzzel boldogságot is adnak? — felelt Elek oda lépve Idához. Fel volt h­evülve. Vére vadul pezsgett, minél tovább nézte e bájos leányt. Át akarta karolni. Ida ijedten húzódott el tőle. Elek is az ablakhoz lépett. A­mint kinézett a kastély udvarán, Tarján Bélát látta ott. Bosszankodva húzódott vissza. Ida is meglátta a vendéget. — Várjon mit akar az orvos .... mondá élénk kíván­csisággal — ilyen időben még nem volt itt. Bizonyosan fontos közlendői lehetnek.­­ Mindjárt megtudjuk — felelt Elek ridegen. De az orvos nem jött be. A cselédségtől valószínüleg megtudta, hogy Idának vendége van s ismét eltávozott. — Elmegy — mondá Ida. — Ön űzi el. Pedig tár­sasága mindig jól esik nekem. Elek szólani akart, de Ida kedvetlen lett. Egyszerre csöngetett s behivatta társalkodónőjét, hogy segítsen neki kézimunkájában. Elek báró izgatottan távozott a kastélyból. Bosszú­san ült kocsiján. Neheztelt Idára. Mégis csak jó lesz, ha Amandához tartja magát. A­mint Felvégre érkezett, távi­ratilag értesítette, hogy férje összekapott Tarjánnal s az ügy igen komoly fordulatot vett. A távirat elküldése után Terczelt kezdte keresni. 47

Next