Ország-Világ, 1884 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1884-02-23 / 8. szám
122 uiiuiiuiiunuiiuiiuiiui'uiii' i 1:111: l iMjnuiiunui'n|-1 . . . ... . . * A modern Msükről. Mintha lápföld ingoványa volna Körülöttem ez a sik mező, Egyre úgy merül el, bukdácsolva, Egy-egy közelembe érkező. Azt gondolnád célja még mi messze, Oly nyugodtan lépdel ösvényén — Sim egyszerre eltűn, mélyre veszve, Ott fekszik az örvény fenekén. De csalódom, nem a föld nyélé el —• Oh, a föld nekünk jobb, hűbb anyánk; Mélyén, mint tengernek, nincs szirén, mely Minden úszót hablakába ránt; Rajta bizton áll, mely szült, a hajlék, Keble lépteinkre földobogh útunk, ha az árny völgyébe hajlék, Kinál néma, csöndes hajtékot. Síkja bársony, színes, bőrkalászos, Hegye lombos, dús érccel tele; Vize kristály s napja sugarához Gsillagfényt ragyogtat éjjele; Berke árnyas, tele zengő dallal, Benne minden vízcsöp, porszem él; Pezsgő versenyzésre készt a hajnali álmok országába hív az éj. Őket nem jó s hű földünk nyelé el — Önmagukban rogytak össze ők, Mint százakra épített törzsével, Mely egész föl, a felhőkbe nőtt, Még a büszke tölgy is összeroppan, Ha kicsiny szú őrli gyökerét És az édes nedű a tagokban Elet nem csörögtet szerteszét. Bennök is, előbb, mint az az ólom Elöli az éltet valami, Szivök, mint egy régi, korhadó rom, Hol csak kisértet-szót hallani —Puszta termek öblös üregében Csont ajkakról síró jajgatást, Láncot csörgető vár föl- s lemégyen, Vállán ling-leng hófehér palást . . . Egy isten volt csak, kit hőn imádtak: Önmaguknak önző istenét; S mert e templom agyag-bálványának Nem hajt térdet buzgón mind e nép: Üszköt vetnek templomuk fokára, Sardanapal példája szerint: Veszszen véle, mert ő víni gyáva, Száz rimája, vára, kincse, mind. Víni gyáva vah, pedig mi fenség küzdeni az élet harcait: Végzet, vágy, csel nyilaik csak öntsék, Ha remegni egyik sem tanít; Gyűjtni nem magunk, ha más fejére Jótevésnek eleven szenét; Lenni, bár kényekkel, hű testvére, Kit talán már még az ég se véd. Oh, mi bájos ifjú tűzben égni, Vágyban és reményben gazdagon, Amidőn mi szép, mi nagy, mi égi, Mint hold tengerét, magasba von; Hol oly rózsás mind, mibe csak kezde, Mint a hajnal égbolt peremén; Midőn minden gondolat egy eszme S minden sóhaj egy-egy költemény. Soh, mi szép, fürödni napfényedben Lét szülője, édes szerelem ! Álmodozni forró, puha keblen, Szebb jövővé, mint lesz a jelen . . . Verni láncát az örök időnek, Egy-egy láncszem benne mindenik, S a kicsinykék, amint sorra jőnek, Egy-egy gyűrű a végetlenig . . . És mi dicső hinni és — csalódni, Hogy erőnknek próbája legyen — Mint a fenyvek, a tetők lakói, Zöldek, bár hó ül a bérceken . . . Állni bizton részben, mint derűben, Ha előttünk sújt is le a láng, Hogy mondhassuk: hogyha minden hűtlen, Mi legalább hívek maradánk! Ők nem mondják — immár néma ajkuk , helyettök másnak ajka szól . . . Anyjuk, vérük, ki úgy csünge rajtuk, Ki fölásná, ah! a rög alól — Kínban szülte, virrasztott fölötte, Megtagadta érte önmagát S most merően néz a sűrű ködbe — Látja-e még! Oh, bár oda át? . . . És mindnyájunk drága édes anyja: Ez a vértől termő anyaföld, Mely mivélünk, ah! mindig vigadna S mely miértünk gyászos fátylat ölt — Vájjon ő most kitől kérje vissza Elpazarlott áldás-kincseit ? ! Nézi könyvét: mennyi lapja tiszta, S ki beírja, — hol van ? Nincsen itt. Nincs itt. Megszökött. S mi sírjunk érte ? Mért hullatnánk könyűt — semmiért? Amit olyan könnyen eltökél te: Magad mondtad meg, hogy mennyit ért . . . Azt a két anyát sirassuk inkább, Melynek ilyen volt csak gyermeke S melynek, midőn e mezőn tekint át, Gyásza olyan mélyen fekete . . . Szász Béla. ORSZÁG-VILAG. ------------------- Komédiás karcolatok a tanügy teréről. BARTALUS ISTVÁN-tól. (Vége.)imerítvén a közbenforgás különböző nemeit, melyekben Európa fővárosai közt valószínűleg leggazdagabb a mi Budapestünk, a szemléltető földrajz kedvelői érdekében megemlítem a panorámákat és diorámákat, melyek segítségével a gyermek jobb kezét abba a világrészbe nyújthatja, hol a csokoládé terem, balját pedig a muszkák közé, kik a cukrot és kecskebeát kunyhókban árulják. A fenebbi félreérthetés miatt újra meg kell jegyeznem, hogy az illető tankönyv harmadik bővített, javított és kötelezett kiadásában a téves fordítás helyre igazíttatván, a kecskéből (Ziege) lett tégla (Ziegel), vagyis tégla-thea, a kunyhóból (Hütte) cukorsüveg (Hut.) Hát hisz ez nem olyan nagy baj, mintha a regényíró valakit a lomnici csúcsról a Dunába ugrat. A zene általános zajából olykor hatalmas Csattanás vagy puffanás hangzik fel. Egyik a céllövők, másik a szegverők működéséből ered, kik arra rendelt díszített helyeken gyakorolják magukat. A szegverés egy nagy és nehéz bunkóval történik. Ha a szeget kellő erővel a tetején találod, úgy egy léchez kötött emberi alakocska magasra ugrik, s ha elérte a kiszabott magasságot, nyerhetsz egy pár krajcárt. Ha pedig, — ami a leggyakoribb — a bunkó nem talál, űzetsz egy pár krajcárt. Hasznos mulatság mészáros-legényeknek, s más olyan polgártársaknak, kik éjjel az ember fejét tekintvén szegnek, a lelkét szokták kiugrasztani, mire a törvényszék teendője meghatározni: váljon előre megfontolt szándék? hevenyészet? vagy — a védőügyvéd szerint — csak tévedés volt? mire aztán egy újabb halhatatlan érkezik Mosolygó Dávid paradicsomába. De igen hosszadalmas volna sorban foglalkozni az? élvezetek mindenik nemével, melyeknek megvan a ma? guk nagyszámú fizető s nem fizető közönsége. Ezért mel-.ilőzvén a gyűrű-dobást, a bábszínházat, röviden csak Pap- rika Jancsira vetek egy futó pillantást, hogy annál töb-bet időzhessünk Garibaldi színkörében. ? Paprika Jancsi kedvenc alakja a gyermekvilágnak," vásott iparosinasoknak, csirkefogóknak, szóval mindazok- nak, kiket a paedagogia vasárnapi iskolára kötelezett, hol egymás tehetségeit kicserélhetik. Az egész színház nem nagyobb egy faköpenynél. A cselekvény verekedés, vagy gyilkosság, melyben az alakok újra meg újra megölik egymást; a végkibontakozást az ördög intézi, több , nyíre a hatóság szeme láttára, s a nézőközönség nagy derültségére, magával vivén egy konstaklert. Eszerint a főváros népies intézményei közt kettőnek van legnagyobb népszerűsége: Mosolygó Dávidnak, ki menybe viszi a betyárokat, s Paprika Jancsinak, ki a konstablert pokol fenekére dobja. (Lehetne még több humánus szemforgatónak is, ha a 19-ik század szégyenére gorombáskodó, embertelen konstablerek üldözöttei, a zsebmetszők és csirkefogók újságokat olvasnának). De ím, Garibaldi — igazi nevén Barogáldi, — bohócnak öltözve, dobpergés és trombita-harsogás közt egy emelvényen hirdeti az előadás kezdetét: „ Urak ésúrilak! asszonyságok és kisasszonyságok! Egy pajtában a jászolhoz van kötve három szamár. Ha azt kérdeném önöktől: vájjon a három közül melyik a legnagyobb, s melyik a legkisebb? Önök kétségkívül így felelnének: legnagyobb a legidősebb, s legkisebb a legifjabb. De nem engedi a természet rendje, hogy így legyen; mert ha szamárról van szó, legnagyobb a legifjabb s legkisebb a legöregebb. Mi következik innen? Innen önkényt következik, hogy tiszteljed a te apádat és anyádat, hogy hosszú életet élhess e földön, hogy minél többször befizethess Garibaldi színházába. Első hely tíz, második hely öt krajcár, harmadik, a kerítésen kívül tetszés szerint.“ Hogyne siettünk volna belépni ily bevezetés után, mely némely iskola megnyitó-programmjául is szolgálhatott volna. Uli Garibaldi igaz ugyan, hogy a komédiások s ezek közt a tanügyi komédiások is rossz tanítók szoktak lenni, de te egyenesen paedagogusnak születtél; minden mozdulatod csupa tekintély, minden pillantásod olyan komoly, hogy beillenék a vásott gyermek legelső büntetésének; oh Garibaldi te nem tehetsz róla, ha paedagógusnak születvén, a sors komédiássá faragott. Garibaldi komédiájának két fő neme van; az egyik kutya, a másik ember-komédia. Nem említve a kötéltáncot, (melyet tudtomra a németek még nem vettek fel a paedagogia körébe), az előadást rendesen a kutyák kezdik, jelenleg öt pudli. Rám nézve nem annyira az előadás szabatossága mulattató, mint az élvező közönség. — Ilyen szép sort kántáram sem tud tartani az iskolában, — szól egy előttem ülő, jól elhízott kék nadrágos, dolmányos, vidéki, a bolhási ekklézsia kurátora. — Ha csak ezt akarják kurátoraimék — feleli a szomszédja, egy szintén jól elhízott, kegyesképű úriember, a bolhási felekezeti kántor-tanító, — ha csak ezt akarják, hát mihelyt hazamegyünk, az egész iskola ugat, s négykézláb fog járni. Megnyugszanak aztán abban, hogy a kutyát sokkal könnyebb tanítani, mint az embert; mert a kutyának kevés, de az embernek sok az esze; mert a sok mindég több, mint a kevés; s tehát több gondot ad, mint a kevés. Ami azonban kántáramot különösen meglepte, a Garibaldi ostorvesszője volt. Meglepte az ostor, mert Garibaldi nemhogy éreztette volna az udvariasan hajlékony eszköz csípős hatalmát, de azzal nem is csattantott, mi pedig az efféle alkalmakkor éppen úgy helyén van, mint mikor az ember az iskolában előre nagyot ordít, hogy aztán ne kelljen ordítni. „Bizony, bizony kántoram, — szerettem volna így szólni a bolhási podesztának, ha lett volna bátorságom, — a vessző, mint fegyelmi eszköz, némely kivételes esetekben szükséges és hasznos, de tanítás közben, midőn az oktalant okossá akarjuk tenni, saját oktalanságunkról ad szegénységi bizonyítványt.“ De ím, a kutyák második előadása. A kutyák a színpadon egymás mellé ülnek, a legnagyobbik legelői, s így tovább, a legkisebbik legvégül Garibaldi nyolc — székely pogácsa nagyságú — bábot fektet ebibek, s aztán felénk fordulva így kiált: „Nyilvános kutyadémiai vizsgálat és kutya-matiné.“ Következik a nyilvános vizsgálat e kérdésekben : melyik az alsó Ciháng? melyik a G-hang? lat. Minden kérdésre a kutyadémia valamelyik tagja feltartja az első lábát, aztán az illető bábhoz megy; rálép a mellére, s a kérdezett hang feljajdul éles visítással. 1884. ÉVFOLYAM. cm