Ország-Világ, 1884 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1884-03-22 / 12. szám

190 mond előtt ismét megnyílt a politikai köz­pálya. Rév-Komárom az 1861-ki ország­­gyűlésre képviselőjéül választotta őt. Az or­szággyűlés eloszlása után, az országbírói érte­kezlet munkálatainak életbe léptetésével a magyar törvénykezés újra szervezése meg­kezdettén, Beöthy Zsigmond 1862-ben a pesti kir. elsőfolyamodású váltótörvényszék­hez hivatott meg ülnökül. Ettől fogva a birói hivatal fokozatain gyors léptekkel emelke­dett a szakképzett férfiú, már 1864-ben a királyi tábla rendes bírájává lett, s a királyi tábla az új bírósági törvény alapján 1869- ben újra szerveztetvén, rendes bírói tisztében újra megerősíttetett, s innen 1870-ben a ma­gyar királyi curia legfőbb itélőszéki osztálya bírájává léptetett elő. Most csak egy kedves kiváló vonást kell még a képhez illesztenünk, s jelentőségéhez képest kiemelnünk, hogy azt az eredetihez lehetőségig híven tüntethessük fel. Beöthy kora ifjúsága óta a költészet múzsájának ihle­tett kegyence volt. Már jurátus korában tet­széssel fogadott költeményeket írt az akkori szépirodalmi közlönyökben. Eredeti versein kívül, melyekben tiszta érzelem s nemes íz­lés nyilatkozik, német és francia költőkből is sikeresen s műízléssel fordított. Önálló munkái közül a gyermekek számára írt „Koszorú“ 1835-ben, a „Beszélytár“ 1839- ben, vígjátékai „Jurista és a kis leány“ „Kó­bor Istók“ és „Követválasztás“ 1840 — 44- ben adattak ki. Összes költeményei 1851-ben jelentek meg egy kötetben összegyűjtve. Az­óta is, a közpálya és bírói foglalkozás köze­pette, melyekkel kapcsolatban gyakrabban inkább publicistái dolgozatokkal, vezércikkek­kel s jogtudományi közleményekkel s fejte­getésekkel lépett föl a politikai lapokban és szakközlönyökben, talált olykor időt múzsá­jával enyelegni Szabad órái értékesítésének eredménye, hogy korán elhúnyt testvéröcs­­csének Beöthy Lászlónak szépirodalmi s hu­moros dolgozatait három kötetre terjedő válo­gatott gyűjteményben kiadta. 1850-ben jelentek meg költeményei, me­lyekből már egy példány sem kapható. 1876-ban irta meg s bocsátotta közre „A magyarországi prot. egyházra vonatkozó összes törvényeket“, melyek a két evang. egyházat illető közhasznúságuknál fogva 2000 példányban forognak közkézen. 1880-ban „Ifjabb költeményeit“ adta ki s csakhamar teljesen elfogytak. Legtöbbnyire bölcselmi s komoly irányban dolgozik, s költészetében Lamartine és Hugo Viktor irányadó eszmé­nyei. 1882-ben király ő felsége által a buda­pesti kir. tábla tanácselnökévé neveztetett ki, 11 évig működvén mint kúriai rendes biró. Különösen az utóbbi években nagy bizalom és rokonszenvvel fordult feléje a prot. egyetemes egyház figyelme, alig lévén magasabb egyházi közigazgatási testület vagy bizottság, melynek nagy befolyással biró tag­jává ne választatott volna, így az egyete­mes kon­vent rendes tagja és egyik bírája, közelebb pedig a Lónyay Menyhért gróf elnöklete alatt működő országos egyházi köz­alap elnökévé választatott meg. Midőn Mátrai Gábor az első magyar szép­­irodalmi lapot a Regélőt alapítá, többen sereglettek körülé, kik később irodalmunk terén kitűnő nevet vívtak maguknak ; itt lé­pett fel 1834. március 23-án fiatal költőnk is első zsengéjével „A intenek­vő“ című költeményével, ezt csakhamar több követte, s azóta szakadatlanul találkozunk nevével a költészet terén Vörösmarty, Bajza, Garay társaságában, míg legújabban a Fővárosi La­pokban; mindig hű maradt ő a magyar köl­tészethez, melyet ifjú hévvel ápolni ma sem szűnt meg. Adja Isten, hogy minél tovább ápolhassa. Mikor az apát ünnepeljük, el nem feled­kezhetünk a jeles fiúról, Beöthy Zsoltról, ki az irodalomban ifjú kora dacára nemcsak jelentékeny számot tesz, de az irodalmi ízlés nemesítésére is nagy hatása van. A kitűnő apának jeles fiát ebből az életrajzból ki nem hagyhatjuk, mert ez egészíti ki valójában sorainkat.­­­ A kitűnő bírót a király a Lipót-rend lovag keresztével díszítette fel. ORSZÁG -VILÁG. 1884. pFOLYAM. Hol a te istened? Tout am­ronce d’un Dieu l’éternell existence, La voix ete l’univers attest sa presence. Voltaire, a gúny kérkedik sok ajakon; c. Ne vedd, halandó, e kérdést zokon. Gúny s szidalom bizony nem újak itt, S nem új, ha ember istennel szakit. Irigység volt az első bűnnek anyja. Volt s lesz még a világnak több kamnja. Ősrégi e bűn s a gúny egykorú, Mint az első ég s rajt fény és ború. Hivalkodás s tévelygés nagy kevélyen Nyargalnak együtt gyarló szenvedélyen. Építni nem, de rontni, zúzni tudnak, Gúnyérzetével bősz diadaluknak. Hol a te istened, földön vagy égben, Közel vagy láthatlan messzeségben? Mutasd meg őt, ha látod valahol, S ha lelked oly nagy, hogy hozzá hatol, így gúnyolódnak a vakok s kevélyek, Hivői az erő­s anyag hitének. Hol a te istened? .... felelj nekik, Ha róla nem tudnának lelkeik, Feleld, hogy az, ki által itt mi lettünk, El s őrködik körültünk és felettünk; Hogy ott van mindenütt, nem látva bár, Mert nincs előtte gát, tér vagy határ, Hogy a midőn a zöld tavasz virágzik, S aranyszínével a nap rá sugárzik; Midőn reng a kalász s­ék­k gyümölcse, Hogy a munkás kezek csűrét betöltse, Ki mindezekben téged így megáldott, Isten, ki a munkát megőrzi, volt ott. S hogy a midőn a tenger elsötétül A csattogó ég sűrű fellegétü­l, S habok, hullámok tornya nő, dagad, Hogy a hajó, rajt’ széttörik, szakad, Szélvész üvölt, zúg és hajt felleget, Melyből halál villáma fenyeget; És mégis a mig tenger habja dúl, Az ember egy roncs deszkán szabadul: Itt a te istened, ki embert így megóvott. Láthatlanul az Urnák karja volt ott. Hogy a midőn árvák és özvegyek Éllen s ruhátlanul kesergettek; Hideg falak közt nyögnek és sóhajtnak, S tövisét érzik testi s lelki bajnak; S esdő kezekkel kérnek segedelmet Abból, mi jut mások bősége mellett; S midőn már csüggedten rimánkodának Fájdalmi közt a küzdő éhhalálnak; Megnyílik a szív áldozatra készen, Hogy özvegyet és árvákat segéljen, S az éhező halvány kék arculatra Pirul, amint a részvét simogatja; S az élet visszajö, a kar hátára tárva, Nincs éhező özvegy s ruhátlan árva. Itt a te istened, ki szivet o­ldott, Részvétében az ő részvéte volt ott. S hogy amidőn — mert emberek vagyunk, S bűnben születtünk s korlátolt agyunk — Parancsolunk haragnak s megbocsátunk, Hogy aki sírt, ismét legyen barátunk; Midőn a férfi és nő frigyre lépnek, S meleg fészkében a családi létnek Szív szivén ég, dobog, kar karba hull, S szeretet lángol oldhatatlanul, Szeretet, melyet hűség kapcsa tart, S nem ismer változást, nem zivatart, Oh, nem lehet mélyen nem értened, Hogy itt van, itt van a te istened; Ott, ahol a bocsánat nyújt vigaszt, És ott, hol a hű szeretet virraszt. Erzsébetsziget, aug. 11. 1883.­­BEŐTHY­­ZsiGMOND. A M E N E K V Q. túlparton egy sikoltás Szíveket ható; S innen csalnak a szelektől Tova hajtható. Honnan oh hang? „Lánykebelből“ így a hang felel. Merre csolnak? „Hol vihar dúl, Arra térek el.“ Lejtve hullámdombokon a Kis csolnak halad; S űzve harcfitól túl a lány Lelketlen szalad. „Végy öledbe! ad kis csolnak Végy fel engemet; Inkább a hab bírja, mint vad Harcfi szívemet.“ És beugrik s eltaszítja Parttól csolnakát. De űzője kényszeríti Habnak is lovát. „Zúgj te jó szél! hajts örvényre,“ A leány sóhajt, — Bukjék űzőm, nem lánynyal, ha Habbal viva hajt. — Kél a vész, s a csolnak útja kétes, — ah, de túl! Hű szemek kisérik, s a vad Harcfi habba fúl. Hallgat a vész, s a kis csalnak Béke-partot ért, Ott az ifjú, s mátka-csók ad Hű szerelmi bért! 1834. március 23. J­eöthy­­Zsigmond. Gyűlölettől szerelemig. Elbeszélés. — Irta KYASSAYNÉ KUN MELANIE. a STil zivatar kitörőben volt. Az égboltozaton egymást I H­a kergették a fekete vésztjósló fellegek. A nap,­­Át,, mely már bevégzendő volt, rendes napi pálya­futását, sötét, ólomszín felhő mögé rejté máskor oly fényes, aranyos arcát. Mindjobban elborult, a távol láthatár szé­lén egy-egy sebes villám cikázott át, s néha a közeledő mennydörgés moraja hangzott, összevegyülve a szél zúgá­sával, mely meg-megingatá a terebélyes fák lombkora-A kastélynak a tó felőli terrasseán egy ifjú hölgy ült, könyvvel kezében. Annyira el volt merülve olvasmá­nyába, hogy észre sem vette a zivatar közeledtét, míg egyszerre egy hatalmas mennydörgés és vakító villámlás ébresztő föl elmerültségéből. Ijedten szökött fel helyéről s pár percig néma bámulattal és rémület kifejezésével szemlélte a vihart, mely most teljes erővel kitört. A szélvész irtózatos zúgás között tombolva, földig hajtogatta a karcsú jegenyéket, a büszke fenséges töl­gyek önkénytelen hajlottak meg a szél királya előtt, s a nyárfák szomorú, bús susogással lengették ezüstös levél­kéiket. Merre a szem ellátott, az egész láthatár mintegy ködbe látszott burkolva lenni, az eső mintha tölcséren öntenék, ellenállhatlan erővel omlott a földre, villám villá­mot ért, s mennydörgés reszkettette meg a földet. Minden csendes volt, az elemek eme borzasztó har­cával szemben, mely előtt még az ember is némán hallgat el. A madárkák rettegve vonultak fészkeikre édescsicser­

Next