Ország-Világ, 1884 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1884-11-08 / 45. szám

720 kötni. Egy férfi a maga helyén, a kiért rajong a honvédség s a ki rajongva csügg a honvéd­ségen. Férfi, a ki egyedül saját tehetségéből, saját érdeméből emelkedett föl a legalacsonyabb­­ró­l a legmagasabb fokra azon a pályán, melyen — azt hittük eddig — a magyar embernek olyan magasra emelkedni nem is lehet. A ko­ronás fejedelem bizalmához megszerezte immár nemzete bizalmát, fényes tehetségének az utat, férfias erélyének a módot, melyen mindezeket ér­tékesítheti, s minisztériumában hűséges munka­társakra talál. Egyenes, férfias jelleme, határo­zottsága, kiapadhatatlan, majdnem ideges munka­ereje egyfelől, s másfelől szeretetreméltó szemé­lyisége, udvarias bánásmódja s kimeríthetetlen jó szíve rég az övévé tették a minisztériumot. Az az atyai jó indulat, melylyel minden tisztviselője iránt viseltetik, az igazi szívnemesség, melylyel az állam e szegény napszámosainak segélyére siet, az özvegyek és árvák könyei, melyeket jóltevő kezekkel letörölt, — mindezek nagyon elégségesek voltak arra, hogy a személye iránti tisztelethez az igazi szeretetet is megszerezzék számára. Való igaz volt a lapok híre, mely azt mondotta, hogy Bejérváry kineveztetése első­sorban minisztériumá­nak szerez nagy örömet. E minisztérium és a honvédség megérdemelte, hogy Bejérváry legyen a vezetője, s Bejérváry megérdemelte, hogy ennek a minisztériumnak, ennek a honvédségnek legyen a vezetője. Őszintén kívánunk szerencsét mind a kettőnek. Bejérváryt nagggyá tette a honvédség, s a honvédséget nagggyá tette Bejérváry. Az ő kezeibe a legjobb helyre van letéve az ügy, melyért egy nemzet lelkesedik; egyedül az ő kezeiben fej­lődhetik az oda, a­hova fejlődnie kell. -------------------­ Maria Terézia. (Mutatvány egy nagyobb essay-ből.) via TÓTH HOHINCZ, nagylelkű fejedelemasszony, az örökösö­­­dési háború egész lefolyása alatt, sőt már atyja idejéből, a sanctio pragmatica kész­séges elfogadása óta, annyi jelét s bizo­nyítékát látta a magyarok hű ragaszkodásának és áldozatkészségének, de annyira meg is győző­dött, hogy trónjának legszilárdabb alapja az erő­teljes, vitéz magyar nép s annak a természettől gazdagon megáldott hazája, hogy nemcsak hála­érzetét követte, hanem az uralkodói bölcseség világos útmutatását is, midőn a hűséget jutal­mazni s hatalmának e biztos és erős támaszát magának megtartani s lekötelezni igyekezett. Le­mondott házának a magyarok iránt idegenséget s bizalmatlanságot mutató politikájáról, melyet elődei 185 év óta, keményebb vagy enyhébb alak­ban, de következetesen, s igen kevés kivétellel, követni jónak láttak. Óhajtotta, hogy e bizalmas és kellemes viszony utódainál is fenmaradjon, s minthogy a folytonosan táplált bizalomhiány és ellenséges érzület főforrását igen helyesen a trón­örökösök hibás nevelésében is látta, miszerint eze­ket gyermekkoruk óta idegen, a magyarokat gyű­lölő s gyanúsító tanácsosok vették körül, trónörö­kös fiának, a háború bevégzése idején nyolcz éves Józsefnek, a jövő nemcsak osztrák császárnak, hanem magyar királynak is, magyar nevelőt s a fejedelmekre nézve annyira fontos és tanúságos történettudományban magyar oktatót rendelt. Ez volt egyik lépése, melylyel kedvelt magyarjait lekötelezte, de egyszersmind birodalma helyesen fölfogott javát is előmozdítani igyekezett. Barten­stein után a nagyreményű fiú főnevelőjévé a hadi tettei által kitűnt Batthyány Károly tábornagyot hívta meg, a­ki családjában első viselte a herczegi czímet; egyik oktatójává pedig, különösen a ma­gyar történettudományban, a magas műveltsége által európai hírre jutott, pest megyei születésű Bajtay Antal piaristát alkalmazta. A magyarok öröme s hálája igen nagy volt, hogy a jövendő uralkodót egy köztiszteletben álló magyar mág­nás vezetése alatt, s a híres tudós piarista szabad szellemű oktatásait élvezve, látták felnőni. Az udvari levéltárban őriztetik a Bajtay által kirá­lyi növendéke számára különösen készített magyar történetírás és statisztika. E történetírás beveze­tése mutatja a szellemet, mely Bajtayt előadásai­ban vezeté: «Azok, kiket a többi halandók fölébe helyezett a sors, fejedelmektől születtek ugyan, de nem születnek fejedelmeknek; szüleiktől nye­rők ugyan az élettel együtt az uralkodás jogát, de az uralkodás módját s művészetét tanulniok kell. Legyen tehát fejedelemmé, ki fejedelemtől eredett; tanulja meg az uralkodás mesterségét, ki uralkodásra született. Szükséges, hogy a ki jól akar uralkodni, engedelmeskedni is tanult legyen. E mesterséget pedig a fejedelmek csak azon népek történetéből tanulhatják, melyeken uralkodni fognak. Bármily kitűnő képességekkel bírjanak is, helyesen és dicséretesen uralkodni nem fognak, ha csak meg nem értik, milyen a nép természete, milyenek vágyai, hajlamai, mily törvények s kiváltságokkal, jogokkal s intézmé­nyekkel bír, mint kell rajta segíteni, mi által lehet megnyerni s kötelességeiben megőrizni stb.» A trónörökösnek még egy sereg oktatója volt, kik az élénk s heves természetű fiút folytonosan kí­nozták pedánsságaikkal, örökösen vádolták a csá­­szárnőnel engedetlensége, vallástalansága, gúnyo­lódó hajlamai miatt, s gyermekkorát valódi pokollá tették. Az árulkodó Franz jezsuita páter volt leggyűlöltebb kínzója, s utálatának és haragjának tárgya, ki őt hihetetlen csodákkal, unalmas legen­dákkal, természettúli lelki koszttal akarta üdvö­­zíteni, s ha ezt jó kedvvel nem­ fogadta, sietett őt a vallásos úrnőnél bevádolni. Porhammer, szinte jezsuita, volt oktatója a logikában s fiziká­ban ; Breguin mérnök a mathézisben; Leporini a történettanban, a politikában s a habsburgi ház történetében maga a hatalmas Bartenstein s Beck báró. Mindezek közt csak magyar nevelőjéhez érzett vonzalmat, s ez előtt nyitotta meg olykor szíve titkait. A nevelés azonban nem volt har­monikus ; a derék katona, herczeg Batthyány, nem mondható nagy eszű, magasb röptű,s mélyen belátó szellemű mentornak, ki Telemachjából, az általános emberboldogítás álmaiban rajongó kozmopolita he­lyett, ennek legfontosb állama, Magyarország szá­mára egy ennek jellemét, viszonyait és szükségeit felfogó fejedelmet akart vagy tudott volna képezni. A nemzet öröme a felett, hogy József nevelése magyar kézre bízatott, a következések által nem lett igazolva. Az általa nevelt fejedelem, sok ne­mes tulajdona, emberszeretete, szabadelvűsége, val­lásos türelmessége mellett, legkevésbbé se lett magyar, s a specziális magyar nemzetiségben emberboldogító kozmopolitái elveinek csak akadá­lyát látván, a magyar nemzetiségnek, fölébresz­­tett visszahatás útján, épen azon erőszakos é s törvénytelen rendszabályok által lett csak hasz­nára, melyekkel azt elnyomni akarta. A császárnő kegyének másik jelensége volt azon gondoskodása, hogy a budai királyi palota romjaiból újra fölépíttessék. A nemzet minden országgyűlésen sürgetve kérte, hogy több időt töltsön Magyarországon, s örömest látta volna, hogy ne csak a határszéli Pozsonyt s a Bécshez közel eső várkastélyokat, az Eszterházyak efényes lakhelyét a Fertő partján, hol ma is őriztetik az ágy, melyben nyugodni, a karszék, melyben ülni szokott, a féltoronyi vadászkastélyt stb. látogassa meg olykor-olykor, hanem az ország történelmi, ősi fővárosát, az elhanyagolt, elpusztult Budát is. Hogy a nemzet e reményét, melynek az 1741-iki országgyűlésen megígért teljesítésétől más elfog­laltságai s megszokott életmódja mindig vissza­tartották, valamivel mégis táplálja, gróf (frassa­n­­kovich Antal kamarai elnöknek megparancsolta, hogy a törökök által feldúlt budai királyi várlak felépítésére lépéseket tegyen; pénzt azonban e czélra nem adott. A kamara pénztára nem bízta meg e nagy költséget, ismét tehát csak a nem­zet maga volt az, mely zsebébe nyúlt. Az öreg nádor, Pálffy apa, körlevelet intézett az összes hatóságokhoz, hogy hazafias hozzájárulással léte­sítsék a vállalatot, s a szükséges összeg kevés idő alatt együtt volt. 1749 május 31-ikén, a ki­rályné születése napján, az ország rendeinek jelen­létében, Strassan­kovich tette le az új várpalota alapkövét, melynek a jövendő fejedelmek, ha nem is állandó, de gyakori és hosszabb tartamú lak­helyéül szolgálni volt rendeltetése. Ez alkalommal Bajtay, a trónörökös későbbi oktatója, tartotta az ünnepi beszédet, ez által is érdemesítve magát a kitüntetésre, hogy a német tanárok kezén unat­kozó lelkes gyermek kiképzésének egy része reá bízassák. A királynő az 1751-iki országgyűlés folyamán, augusztus 1-jén, csakugyan lerándult Pozsonyból az ország szívébe, Pestre, s onnét Váczra, szemlét tartani az ott összegyűlt magyar légiók felett, s megnézni a budai királyi palotá­nak befejezéshez közelgető építését. Igen tetszett neki Buda fekvése, s a palota terve. Meglátogatta ezúttal Gödöllőn, azon kastélyban, s azon fák árnyai alatt, hol most a királyi felségek évenként több hónapot töltenek kedélyes csöndéletben, s a vadászat nemes mulatságát űzve, s annak épí­tőjét Grassalkovich grófot, kitűnő példáját a gyors emelkedésnek, mely a királynő ügyes hí­veire s kedvenczeire várt; megdicsérte annak az építésben s rendezésben kifejtett nemes ízlését, s különösen szerénységét is, miszerint a gazdaggá s hatalmassá lett egykori kolduló diák, azon cserépfazekát, melyben Pécsett a kapuczinus atyák­tól sovány ebédjét elvinni szokta, oly nagy be­csületben tartotta, hogy aranyba foglaltatta, s minden vendégének felmutatta. A gonosznyelvű gvardián, a kastély asztalának rendes vendége, ki enni nem kapott, míg verset nem rögtönzött a jó tréfát szerető nagyúr mulattatására, ezt pat­togtatta egykor, éhes haragjában, a gödöllői fény s gazdagság jellemzésére, ékes diák nyelven: «Köh­almaz, számos rablásból emelve, ledőlsz majd, És leszen a rablott kincs ura más valaki.» A rövid életű herczegi ház, harmadik nemze­dékében csakugyan kihalt, s az uradalom idegen kézre került. Ma azonban, dícsértessék érte isten, s gr. Lónyay Menyhért akkori miniszter ügyes eszméje, a királyi család találja a gödöllői park­ban sokszor fölkeresett, kedves otthonát. Kétségkívül minden művelt magyar ember hálásan fog emlékezni a királynőnek a tudomá­nyok s egyszersmind Magyarország iránti szere­­tete azon fényes bizonyságára, hogy az azelőtt Nagy-Szombatban volt s egészen jezsuita szellemű Pázmán-féle egyetemet újjá alakította, gazdag for­rásokkal látta el, s az ország fővárosába áttette, s ez által egyik fő alapját rakta le a haza szel­lemi előhaladásának, s a nemzeti közművelődésnek. E nagy tett előzményeit s körülményeit Pauler Tivadar írta meg az egyetem története első részében, mely 1880-ban a százados ünnep alkalmára jelent meg. Az elpusztult régi egyetemek (az árpádkorbeli veszprémi, Nagy Lajos-féle pécsi, Zsigmond király által alapított budai, Vitéz-féle pozsonyi és végre a Mátyás király nevét dicsőített ismét budai) romjai, s részint csak homályos emlékezete felett még a romboló török uralom Félholdja ragyogott, midőn Pázmán Péter, az esztergomi nagy érsek, 1635-ben Nagy-Szombatban azon akadémiát ala­pította, mely a mostani pesti egyetem magvát s alapját képezte. Ez eleinte csak hittudományi s bölcsészeti karból állott, gimnáziummal össze­kötve; később (1667) Liptay György és Lósy Imre érsekek, Pázmán utódai, jogtudományi kar­ral toldották meg. Tagad­atlan, hogy a nagy­­szombati hézagos és jezsuita­ szellemű egyetem, a bölcsészeti, filológiai, klasszikui s humanisztikus tudományok, és későbben a jogtudomány műve­lése által nagy mértékben mozdította elő a pap­ságnak s a főnemes családok fiainak kiképzését, hitbuzgó theológusokat, tanárokat s használható hivatalnokokat és furfangos ügyvédeket nevelve, de igen távol állott a mai, sőt az akkori külföldi egyetemek színvonalától, mert alapítói által ki­zárólag a jezsuiták hatalma és vezetése alá lévén helyezve, kiknek generálisa nevezte ki a tanáro­kat , a szellem szabad fejlődésének tért nem en­gedett. Az egyetem az egyházzal legszorosb viszonyban állott; az exakt tudományok háttérbe szorultak, s nem a kutató, bíráló ész sejtése, ha­nem a vallásos irányú nevelés, s engedelmes hiva­talnokok képzése volt az intézet fő czélja. A régi kerékvágásból kilépni senki se merészkedett. — Mária Terézia elhatározta az egyetem lényeges átalakítását s a külföldi egyetemek színvonalára emelését. 1770-ben kiegészítette azt a hiányzó orvosi karral, s már 1774-ben tárgyaltatta a kér­dést : nem kellene-e Magyarország tudományos egyetemét az ország széléről annak közepére át­tenni? Fekete György gróf, a közoktatási ügy akkori igazgatójának ellenzése daczára, ki az egyetemnek Nagyszombatban maradása mellett küzdött, 1777 márczius 6-án kiadatott a királyi rendelet, mely azt Budára, a legközelebb föl- Ösi SZAG-VILÁG. 1884. évi folyai­i. T

Next