Ország-Világ, 1884 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1884-08-02 / 31. szám

49- ban. Este 6 órakor az egyletek sorakozása a városház udvarán s felvonulás kibontott zászlókkal a színházhoz. 7 órakor az első csoportú dalverseny s a minta-dalárdák versenye. — Harmadik nap: Aug. 8. Közgyűlés. Második összpróba a színházban 6 órakor délután sorakozás és felvonulás a színházhoz. 7 órakor második csoportú dalverseny. — Negyedik nap: Aug. 9. Reggel a közgyűlés esetleges folytatása. 10 órakor utolsó összpróba, 6 órakor sorakozás és felvonulás. 7 órakor nagy összelőadás zenekarkísérettel, Huber K. országos karnagy vezénylete alatt. — Ötödik nap: Aug. 10. Reggel közgyűlés s az új tisztikar választási eredményének kihirdetése. Egy órakor díszebéd a „Koroná“-ban. Este a miskolci dalegylet által rendezett táncvigalom. — Hatodik nap : Aug. 11. Reggel zárülés a városház termében. A versenybírák ítéletének kihirdetése s a díjak kiosztása. Este díszhangverseny fővárosi művészek közreműködésével. Este búcsú-estély a „Koroná“-ban. Az ünnepélyen 43 dalegylet vesz részt 900 taggal. A versenyekre eddig 17 egylet jelentkezett: a debreceni, egri, jászberényi, kassai, kecskeméti, kolozsvári „Hilaria“, munkácsi, pesti nemzeti dalkör, pécsi, rimaszombati, s.a.-újhelyi, szatmári, szentesi, szegedi dalárda, szegedi polg. dalegylet, szegzárdi és ungvári. Az utolsó nap díszversenyén közreműködnek: Ábrányiné Wein Margit, Spányi Lenke úrhölgyek, Hajós Zs. és Ney D. urak a m. k. opera tagjai, továbbá Juhász Aladár zongoraművész, Zerdahelyi Olga hegedűművésznő és Rigó Ferenc hegedűművész. Ábrányi Emil prológját Hubay Aranka kisasszony szavalja. A hangversenyben a pécsi dalárda is közreműködik. Glagy István. -------*§©§■------A havasok királynője. Történeti regény. P. SZATHMÁRY KÁROLY"-tól. (Folytatás.)■ Katica felelni akart valamit, de a szó nem tudott kijönni ajkán; szerencsére a kínos jó jelenetet megszakítá az ajtón kilépő Gerberné asszony, ki Jánost felismerte s anyai szeretettel megölelve, könyüs szemmel kiáltott fel: — No, csakhogy itthon van rend, János, azt hittük, hogy már sohasem látjuk többé! Azután férjére is rákiáltott s a következő percben az egész család körül vette az úton érkezett vándort, vendégszeretőleg szedve le róla bátyúit, leporozva ruháit, mire azután Gerberné aszszony Jánost a benyílóba utasítá, hogy még vacsora előtt megmosdjék és tiszta öltönyt vegyen magára. E közben az ügyes asszony megadta neki a szükséges felvilágosításokat is Katica felől, habár lehető kímélettel. — Hát tudja, János lelkem, ezzel a leánynyal csúnyán kell bánni. .. Magában véve nem rossz leány ez, mert hát ami a szívén, az az ajkán, de hát tudja lelkem, minden fiatal leánynyal megtörténik, kivált ha csinos, hogy egy kissé elragadja a ló... No mondhatnám nem is a ló, hanem a lovas katona, mikor az ilyen cifra népet először látja meg. Mi tűrés-tagadás, mikor én fiatal leány voltam, éppen huszárság jött volt Kőhalomba; nyalka, szép legények voltak a lelkemadták, aranyos ruhában, cifra kakas-forgóval; az után a csinos leányra csak úgy félszemmel vágtak egyet-egyet, hogy az embernek a szíve majd meghasadt belé. Megvallom magának igazán, János, hogy két hétig még álmomban is csupa huszárt láttam s még a mi régi kakasunknak is kezdett respektusa lenni előttem, hogy hátul olyan szép tolla volt, mint a huszároknak. — Mondja meg már a nagyasszony az igazságot — mondja János türelmetlenül, amint a mosakodást elvégezte. — Amint megláttam, mindjárt észre vettem, hogy valami baja van a leánynak; úgy állott ott előttem, mint egy ekklézsia-követő. — Ne tudja kend, János, baj még semmi sincs, — mond az asszony önérzetes, sőt némileg sértett hangon — mert azt csak elhiheti kend, hogy a Gerberné házánál és az én felügyeletem alatt baja senkinek sem történhetik. Oh, az én szememet nem olyan könnyű megcsalni! — De hát a katonák? — kérdi János, a batyujából kivett sötétkék dolmányt kefélve. — No igen, hát a katonák... Ezelőtt 2—3 hónappal aféle vasas németeket tettek ide kvártélyba; velök jött sok csinos tiszt és ezek egyike, egy magyar báró úrfi, szemet vetett a leányra; mert hát láthatja kend, biz az helyre egy leány, nincsen olyan az egész környéken. Azután meg igen is szépen énekel és tudja kend, a harist is a hangján szokás megfogni. — És hát mi történt? Mondja az asszony hamar! — vág közbe a legény türelmetlenül. — Mi történt? Hát semmi sem történt! Már mondtam kendnek, hogy milyen a leány: én is bolondultam volt a huszárok után egy egész hónapig és ha az anyám ki nem bocsátott az ajtón, kibújtam volna még a kéményen is, csakhogy őket lássam. Volt közöttük kiváltképpen egy fiatal strázsamester; a szeme úgy égett, mint az égető tűz, s ha kis hegyes bajuszát a házunk előtt elmenve megpödörítette, a kardját megcsattogtatta a kövezeten és a fél szemivel felkacsintott hitemre mondom, úgy reszkettem bele, mint a kocsonya! — Ejh, ne beszéljen nekem magáról! — mondja boszúsan a legény, miközben maga is pödrött egyet fekete bajuszán — azt mondja meg : mi történt a Katicával? — Mi történt ? Hát az történt, ami velem: az anyám észrevette, midőn a strázsamesterrel az utcaajtóban szóba állottam; aztán felpofozott istenesen, mire én kigyógyultam betegségemből és egy hónap múlva pap elé állottam Gerberrel, épp olyan jegyesem volt, mint maga Katicának, így történt ez Katicával is szóról szóra; ő is szóba állott a hadnagygyal; anyja helyett én is jól felpofoztam és ha rend akarja, egy hónap múlva maguk is épp úgy a pap előtt állhatnak és tuba-tubáné, mint mi! Erre azután Varga János is megnyugodott. — Nos, — mond — ha egyéb nem történt és a leány megmarad szándékánál, amint kipihentem magam, bemegyek Háromszékre, eladom atyai örökségemet s egy hónap múlva ott állhatunk a templom földjén mi is. Az egyszerű és rövid vacsora alatt Katica János mellett ült és ezúttal már nem találta oly visszataszítónak, mint midőn megérkezett, mind a mellett szóváltásra nem került közöttük a dolog; a helyett a vándorlásából hazatért útiéleményei nevezetesebb részét beszélte el, melyek a Katica figyelmét nagy mértékben lekötötték. Katica természetes rokonszenvet érezett egykori megszabadítója és jótevője iránt, melyet ez utóbbinak iránta való szerelme még nevelt; e vonzalom igen meglazult Gerendy Béla fellépése és János távolléte által. János megérkezése alkalmával az összehasonlítás miatt határozott ellenszenvben tört ki, de a mióta így, szépen egymás mellett ültek és Katicának módjában állott, jegyesének rokonszenvet keltő vonásait, melyek most a férfiasság erélyét öltötték fel, közelebbről látni, megrendült lelkében kezdett helyreállani az egyensúly és úgy érezte, hogy habár Jánost nem szeretheti is, becsülése és vonzalma nem közönséges mértékű iránta. Midőn aztán az asztaltól felkeltek, gazda, gazdasszony és gyermekek visszavonultak, hogy a jegyeseknek időt és alkalmat adjanak ügyök megbeszélésére; János pedig alkalmasabbnak tarta e megbeszélést a nyílt tornácon tartani. A telihold barátságos fénynyel önte el a tornácot, melynek egyszerű padocskáján Katica és János helyet foglaltak. János megfogta Katica kezét és az önbecsületességet visszatükröző szemeivel tekintett reá, mely elől Katica szemei sem tértek ki. — Katica, — mond az ifjú székely komolyan — amint látod, haza érkeztem épen és egészségesen; odabenn Székelyországban van vagy 1000 forintnyi örökségem, melyet pénzzé akarok tenni és azzal a mesterséget megkezdeni: állasz-e szavadnak, akarsz-e feleségem lenni? Katica szemeit a szokottnál még nagyobbra tárva tekintett jegyesére; azután a legkisebb elfogadás nélkül mondá: — Már hogyne akarnék? Hiszen ennyi jót senki sem tett velem életemben, mint János bácsi; azonkívül amit én egyszer megmondtam, az meg van mondva; mióta a tisztelendő úr megtanított reá, hogy az vétek, nem mondok hazugságot soha. — Igaz, de hát a midőn megérkeztem, oly hidegen fogadtál, hogy azt hittem, nem szeretsz többé és mindennek vége van. — Nem fogadtam hidegen, és csak azt éreztem iránta, amit most és régen, csakhogy amikor megérkezett, meg voltam ijedve. . — De hát miért ijedtél meg? Én nem fenyegettelek semmivel. Talán amíg oda jártam, más valakibe lettél szerelmes ? — Én nem tudom mit mondjak a maga kérdésére; azt sem tudom, mit szoktak az emberek tulajdonképpen szerelemnek nevezni, hanem, ha nem haragszik meg érte, elmondom azt, ami a szívemben van szóról szóra, úgy ahogy jött és ahogy most érezem. Maga iránt attól kezdve, hogy a cigányok körme közül megszabadított, mindig ragaszkodást éreztem és érzek ma is; szeretném azt a sok jót, amit velem tett, bár egész életemmel meghálálni. De amíg maga oda járt, eljöttek ezek a lovas katonák, kiket először kíváncsian, azután bámulással néztem, mert én sohasem láttam ilyen aranyos öltözetű lóháton járó nagy urakat. Van ezek között egy fiatal úr — én biz a rangját nem is tudom — gondolom főhadnagynak és bárónak hívják — ki még aranyosabb és fényesebb, mint a többi és mindeniknél nyájasabb, kedvesebb arca van; olyan szép, mint amilyet egykor — már nem is tudom melyik templomban — angyalnak festve láttam. Tudja, János, — mond kezét az ifjú vállára téve — ha maga egyszer ezt az aranyos urat meg fogja látni, be kell hogy vallja, hogy nem lehet egy tekintetre hagyni az embernek; legalább nekem úgy tetszett, hogy boldog vagyok, amikor láthatom és mikor egy ízben a kert alatt megszólított, a szívem megszűnt dobogni ; azután meg egyszerre oly erősen vert, hogy azt hittem, mindjárt meghalok. — Egy szóval, bele szerelmesedtél — mondja János szomorúan. — Azt én nem tudom — felel Katica, nagy szemeit oly bizalmasan függesztve jegyesére, mintha legjobb barátnéjának tenne bizalmas vallomást — csak annyit tudok, hogy azon éjszakán a szemeimet nem tudtam behunyni; gondolataim is összezavarodtak és nagy ideig nem tudtam egyébről gondolkozni, csak arról a jelenetről ott a kert aljában. — És azután? — Azután eljött többször is, dicsérte a hangomat és kért, hogy énekeljek neki. Higgye el, hogyha maga és az egész város is a hátam illegett állott volna, még akkor sem mertem volna a kérését megtagadni. De én azt hiszem, hogyha maga ott lett volna, maga sem tiltotta volna, hogy énekeljek, sőt ennek a hatalmas úrnak a kívánságára talán maga is megtett volna mindent. — No azt már nem tudom — mondja Varga János elmosolyodva. Hát egyebet nem kért semmit ? — Oh kért bizony sok mindent; a többi közt azt is, hogy szeressem őt és menjek el a szállására. — És te? — Megmondtam neki, hogy szívesen engedelmeskedném parancsolatjának, de én a maga jegyese vagyok és kívánságát csak úgy teljesíthetem, ha azt maga megengedi. írni is akartam magának erről, de hogy azután a maiszterné közbe lépett és megmondotta, hogy maga ezért az ismeretségért igen megharagudnék, nem mertem róla szót tenni. — Hát azután az a tiszt úr megelégedett a te válaszoddal? Nem mondta, hogy szép vagy; nem ölelte meg darázs - derekadat és nem rabolt csókot ezekről a pici piros ajkakról? — Azt bizony igen, de hát János bácsi honnan tudja mindezt? Talán maga is így szokott tenni? T t-g*-----VI- ------rrr.'-'—rs'^r^TT'T 0 R 8 % A G - V I L A c. r_----------------------—-•—T------—- ——- 1884. évFOLYAlot.