Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1885-01-24 / 4. szám
62 VAS GEREBEN. (1823—1868.) Minek nevezzem, ha nem a sors iróniájának, midőn egy írót, a ki igaz, törülszakadt magyar vala nyelvében, eszejárásában, érzelmeiben, épen Bécsnek városában ér utat a véletlen halál s a szívnek, mely a magyar föld szeretetétől lángoló, idegen földben kell elporladnia? Tizenhét esztendeje, hogy Vas Gereben, ez a maga idejében méltán kedvelt író, hirtelen halállal meghalt Bécsben s eltemetteték a wäkringi temetőkertben. A test azzá lett, a mi volt: por. Összekeveredek idegen föld porával s békésen pihent. Csak egy nem pihent: a lélek. Szárnyat öltött, eljött mi hozzánk s számon kérte tőlünk a porhüvelyét. Üdv neked, lelkes nemzedék, ki szívedre veréd a haza röpült lélek intő szavát ! Valóban, szép vonása ennek a mai nemzedéknek a kegyeletesség. Ma egy élőnek fejét, holnap egy halottnak sírját koszorúzza meg. Halottak napján, midőn a kerepesi temető lángtengerben úszik s a legszerényebb síron is lobog egy mécses, ez a nemzedék kegyeletes szívvel zarándokol elhunyt jeleseink sírjáhozs a közpálya minden jelentékeny bajnoka, a kit sírhant fedez, kap egyegy szerény koszorút. Vas Gereben testét távol tőlünk fedé egy sírhant s már-már feledni látszánk azt is, hogy valóképen hol alussza örök álmát. Egyszerre aztán híre jön, hogy a währingi temetőt széthordják s eszünkbe jut, hogy nekünk is van ott egy halottunk. Egy halottunk, a ki míg élt, a magyar irodalomnak volt derék bajnoka, s a ki sokszorosan kiérdemelte, hogy legalább a porai magyar földben pihenjenek. Megpendült a kegyeletes eszme: haza kell szállítani Vas Gereben porait, s íme az eszme megtestesült. Lélekemelő ünnepélyességgel ásták ki a porrá lett testet sírjából s mire e sorok világot látnak, Vas Gereben a haza megszentelt földjében folytatja megszakított nyugodalmát. Álljunk meg sírjánál kegyeletes szívvel s elevenítsük fel emlékezetét a férfiúnak, ki nem közönséges tehetséggel és buzgósággal szolgálta irodalmunkat harmincz esztendőn át. Vas Gereben, családi néven Radákovics József, 1823-ban április 7-én született Pürgeden, ahol atyja Batthiány herczegnek előbb huszárja, később ispánja volt. Eleven eszű, a gúnyolódásra nagyon hajlandó gyermek volt s Vas Gereben nevét goromba tréfáiért kapta győri diák korában. Diákcsínyek elkövetésében kifogyhatatlan vola s ezeket ő maga mind meg is írta, olyat sem hallgatva el, a mi már több a közönséges diákcsínynél, írói tehetségét dr. Kovács Pál, veterán írónk fedezte fel s ezzel sorsa el volt döntve. Sokat hányódott, nagy nyomorúsággal küzködött, míg megkapta ügyvédi oklevelét (1847), de már ekkor egészen az irodalomnak élt s oklevelének nem sok hasznát vette. Vas Gereben, mint író, különösen a régi jó idők és emberek rajzolásában volt kitűnő. Ezek az apró, humoros, tősgyökeres magyarsággal írott rajzai tették a nevét népszerűvé. Nem mondjuk, hogy nyelvében ne volna sok pórias, ízetlen, de ezzel szemben van sok szép, tőrül szakasztott szólásmód, eredeti fordulat, sok olyan jó szava, melyeket ma nem ismerünk, s melyek nagyon is elkelnének a mai író nemzedéknél. Legsikerültebb dolgain, az apróbb rajzokon kívül írt több regényt és színművet is. Ha regényeit a mai mértékkel mérjük, különösen a kompozíczió fölött könnyen pálczát törhetünk, de regényeiben is megtaláljuk azt, amit rajzaiban: egészséges jó humorát, magyaros nyelvét, mulatságos adomáit s az a közönség, mely a regényben nem csupán az érdekfeszítőt, a borzalmast keresi, ma is élvezettel olvashatja azokat. A színműírásban egyáltalán nem volt szerencsés, még kevésbé a hírlap csinálásban. Mert Vas Gereben több ízben szerkesztett lapot is, így 1848-ban a kormány megbízásából szerkesztette a «Népbarát»-ot, mely roppant elterjedésnek örvendett, de a szabadságharcz leveretésével a lap is megszűnt. Ő maga sokáig bujdosott lapja miatt, sőt fogságot is szenvedett. Az ötvenes és a hatvanas években többször indít, hol folyóiratot, hol újságlapot, de vállalata mindannyiszor szerencsétlenül itt ki s egyetlen lapját sem tudja hosszabb ideig fentartani. 1868-ban is azért ment Bécsbe, hol épen akkor ült össze az első delegáczió, hogy egy újabb lap megindítását eszközölje ki, de tervének véget vetett a halál, mely őt oly váratlanul elragadta. Az utczán szívgörcsök lepték meg, bement egy gyógyszertárba s ott összerogyott. A bécsi «Concordia» hírlapíró egyesület temettette el, mely a magyar író hamvainak kiásásánál most is testületileg jelent meg, a ravatalra koszorút tett s a hamvakat érczkoporsóban helyeztette el. Jól esik a bécsi hírlapírók e szép tényét följegyeznünk. A magyar irodalmat tisztelték meg a koszorúval, melyet Vas Gereben ravatalára helyeztek. Ők Vas Gerebenről csak annyit tudnak, hogy író volt, nem ismerik műveit, mert ő csak nekünk írt. De «a szellemi köztársaságban nem léteznek korlátok» — mondá Weilen lovag, a «Concordia» elnöke, Vas Gereben sírja fölött, s idézé Lutter mondását: «A nyelv hüvely, a melyben az eszme pallosa rejlik». «A pallosról és nem a hüvelyről ismerjük meg a szellem lovagjait» — mondá tovább Weilen. «A Vas Gereben által teremtett alakok át vannak ültetve az önök lelkébe és azokat mintegy megtestesülve látom, midőn önök, t. uraim, itt megjelennek, hogy az elhúnyt író ravatalánál a kegyelet adóját lefújják. Nyugodjék békében Petőfi a halhatatlan költő édes szüleinek hamvai mellett és pótolja a sírban gyermeküket, akit nem helyezhettek melléjük örök nyugalomra». Szép szavak s annál szebbek ez esetben, mert egy idegen nyelvű író ajkáról hangzottak el, idegen földön. Most már a mienk Vas Gereben egészen. Mienk szellemének alkotása, mienk testének hamvai. Adjuk át e hamvakat a hazai földnek, s őrizzük meg a jó hazafi és író emlékét, igaz kegyelettel. b. e. ORSZÁG-VILÁG. TÉL BEK (Képpel.) Csend van, néma csend! Kihalt a határ. Más hazába ment A darú madár. Kihalt a határ, A tájon köd ül , A daru madár Messze elrepül. A tájon köd ül, Puszta völgy, halom, Messze elrepül Forró sóhajom. Puszta völgy, halom, Száll a tél szele, Forró sóhajom Oh, repülj vele! pár. A HÉT TÖRTÉNETE. Az «Ország-Világ» eredeti tárczája. Találkozom az orvosbál után egy doktor barátommal s kérdem tőle : — Ugyan miféle szerencsétlen gondolat volt, hogy mindjárt a jogászok után rendeztetek bált’? Az én doktor barátom fontoskodó arczczal nézett rám s azt mondá: — Hja, barátom, annak oka és foka van. Hány millió életet mentett meg már a gyors orvosi segély ! Remélem, érted, mit akarok mondani ? —• Azaz hogy nem értem. — Pedig nagyon egyszerű. Csak azért volt ez a nagy sietség, hogy a jogászbálon megsebzett szíveket még azon melegében meggyógyíthassuk. Ha jogász vagyok, mindenesetre tiltakozom e nagyfokú önbizalom ellen, de így csak azt a szerény kérdést kockáztattam meg, hogy hát ki gyógyítja meg azokat a szegény szíveket, melyeket az orvosok sebeztek meg? — Nincsen annak patikája! — felelt doktor barátom még nagyobb fokú önbizalommal. Jó szerencsére, patyikus sem vagyok, s így a doktori elbizakodottság nem fáj nekem. Ám, ha fáj a patyikusoknak, mutassák meg, hogy vághatnak a doktorok tengernél mélyebb sebeket, a flastrom végre is a patyikából kerül ki. És mit szólnak mindehhez a technikusok, az athleták, mit a vármegyei «arany ifjúság» ?. . . Hát bizony csak azt mondja valamennyi a nótával, persze az alkalomhoz idomítva: Vagyok olyan legény, mint te, Járok olyan tánczot, mint te ... Vagy, hogy a szívnél maradjunk : Sebzek én úgy szívet, mint te! Sőt még különben. Mert a jogász ősidőktől lefoglalta magának, hogy az ők báljuk a legelső és a legfényesebb. Az orvos, technikus, athleta, vármegyeista pedig mind tiltakozik ez ellen. Mert hogy épen a jogászok bálja volna a legfényesebb ? S így aztán mindenik külön-külön elhiteti magával, hogy az ők báljuk a farsang legkimagaslóbb eseménye, amit bizonyít többek közt az is, hogy például azoknál csak 120 pár tánczolta a négyest, míg ő náluk — 121! Ez pedig nagy különbség. De legyünk hívek a «hét történeté»-hez s konstatáljuk, hogy már túl vagyunk két elitebálon: a jogászok és az orvosokén. Mind a kettő «fényes» volt, ragyogó volt, de hogy melyik volt fényesebb, azt konstatálják mások, én ugyan nem teszem, mert még szükségem lehet orvosra. Alig múlik el jogászbál, orvosbál, jönnek a jótékony magyar gazdasszonyok az álarczos báljukkal. Nagy lelki nyugodalommal szürcsölgetem bál napján az ebéd utáni fekete kávét s egész gyanútlanul nyújtom át az én feleségecskémnek a kávéba mártott czukordarabot, midőn az olvadó czukornál is olvadékonyabb hangon imígy szól nekem : — Kedves székelykém! Voltál te már álarczos bálban ? — Soha! — feleltem én határozottan. — Igazán! ? No lám, én se soha ! Vigy el ma este, aranyos székelyem. — Ké—kérlek. Ezer örömmel. De csak úgy álarcz nélkül megyünk ám és óvakodunk . . . — Mitől? — A jótékony hölgyek közelébe jutni! Jaj, szerelmes Jézusom, de fád egy találmány ez az álarczos bál! Már legalább ez a magyar gazdasszonyoké fád volt, szörnyű fád! Hát csakugyan — «nincs többé» jó kedv s kiszáradt a szellemességek, élczelődések forrása ? A legszellemesebb mondás, amit egész este hallottam, ez voló: «Oh, mondd meg, hol — szolgálsz?» És ez se volt viccznek szánva, olyan epedő, bús hangon nyögte el a jámbor mesterlegény (mert az volt), hogy igazán csodálat töltött el a szakácsné-szív iránt, mely még egerle-nyegdicsérésre sem lágyul meg. S mert véletlenül mesterlegény meg szakácsnő jött a tollam hegyére, sietek is megjegyezni, hogy a mi álarcosbáljainkban nincs is egyéb érdekes a vegyességükön kívül. A társadalom minden rétege képviselve van itten s a jótékony hölgyek hiába írják elő a «lehetőleg» szalonruhában való meg 1885.