Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1885-01-10 / 2. szám
1885. napilapokban a magyarországi viszonyokat ismertesse. 1836-ban foglalta el helyét újra hosszú idő után a m. tud. Akadémia szépirodalmi osztályában. És ez idő óta alig van nap, hogy nevével ne találkozzunk itt vagy amott. Három-négy lapban ír egyszerre, hozzászól minden kérdéshez s felületes bár egyben-másban, de mindig szellemes, mindig érdekes, amit ír vagy előad. Ruganyos a szelleme, ruganyos a teste is. Mintha nem is az írói működésének, de születésének a félszázados jubileumát ünnepeltük volna. Avagy képzelhető-e az írói és művészi kör kirándulása «Pulszky papa» nélkül? Párisba is az ő vezénylete alatt vonulának be íróink és művészeink két év előtt s bizony a «soktudó» Pulszkynak köszönhetők jó nagy részben, hogy dicsőséggel térének meg a világ legszebb városából . . . S a milyen fiatalos erejében van még ez idő szerint Pulszky papa, talán Amerikába is elvezetné őket. A hetven éves ifjú nem ismer fáradságot. Járása oly élénk, testtartása oly egyenes, mintha nem is egy múzeum igazgatója volna s mintha soha se görnyedezett volna történelem előtti régiségek fölött. S még csak most örülünk igazában, hogy arczképét nem rég (az ötvösmű-kiállítás alkalmából) adtuk ki, mert ha közölnék ezúttal is, olvasóink mesebeszédnek vennék a félszázados jubileum emlegetését. Az Akadémia falai rég láttak oly impozáns ünnepet, aminő Pulszky jubileuma volt. Tudományos és szépirodalmi társaságok, bel- és külföldiek, siettek az elismerés koszorúját föltenni az ünnepelt tudós fejére. Elsősorban az országos régészeti társulat, aztán az Akadémia, Kisfaludy- és Petőfi-társaság, a magyar történelmi társulat s még számos intézet. A szép üdvözlő beszédeknek alig való vége-hossza. A Petőfi-társaság nevében Jókai üdvözölte szellemes s több ízben derültséget fakasztó beszéddel. Pulszky külön-külön válaszolt minden beszédre, s mikor az üdvözlőtáviratokat felolvasták, köztük a trónörökösét, még egyszer fölemelkedett helyéből s elmondá ötven év történetét nagy vonásokban, azzal a szellemességgel, mely az ő sajátja. Aztán maga személyére térve, azt monda a többek közt: «A ki hosszú nyilvános életet él, annak meg kell vívnia sok ellenkező nézettel, az sok érdeket sért meg, sok személyes ütközést nem kerülhet ki, s ki van téve a pajkosság, a bosszantás, az irigység és fellobbanó harag apró tűszúrásainak. Ezek csak akkor szűnnek meg, midőn a nyilvános élet színpadjáról leszállunk, s ha azután a sírhant fedez, a közönség elfelejti a hibákat és botlásokat, csak az érdemekről emlékezik meg s a babérkoszorút, mely azelőtt megillette, koporsójára teszi le. Csak a sors ritka kedvenczeinek jutott osztályrészükül, hogy még életükben tapasztalhassák fáradozásaik elismerését.» Pulszky ezt megérte. S nincs a magyar tudományosságnak egyetlen élő bajnoka, ki ez elismerést ő nálánál jobban kiérdemelte volna. S a hetven éves Pulszky még egy «sokat ígérő» ifjú ma. A magyar kultúra emelésében még nagy szerep van szánva erős és sokoldalú tehetségének, fiatalos tevékenységének. Maradjon meg még soká szellemének és testének ereje a magyar kultúra javára, szívünkből kívánjuk. B. E. ------------------- Eli Él) UTÁN. (Klippel.) Kitűnő művészünk, Temple János, remek festményét mutatjuk be olvasóinknak. A mű az őszi műkiállításon volt látható, s annyira megnyerte ő felsége tetszését, hogy mindjárt kiszemelte megvételre s magánpénztárából 2000 forintot utalványozott érette. A bíráló bizottság többek közt e festményt kitűzte a Munkácsy-díjra s legközelebb a többivel együtt Munkácsyhoz Párisba küldik, megbírálás végett. Magyarázatra e kitűnő kép, alig hiszszük, hogy szorulna. Maguk az alakok oly megkapóan beszélnek, hogy minden magyarázat csak gyengítené a benyomást. Azok a jó kedvű alakok, csevegő, gondolkozó, koczczintó párok mind oly élethűek, oly találón vannak ecsetelve, hogy a festményt bátran a legújabb magyar genre-festészet egyik legsikerültebb alkotásának mondhatjuk. ------------------- O R S Z Á GI - V I L Á G. A FALU URAI. Regény. Irta TOLNAI LAJOS. ELSŐ FEJEZET. A mostani urak. (Folytatás.) Szabados János is oda került ekkor már a legutolsó úrhoz, a tiszteletes úrhoz. Törött gerinczű, nádfödeles, alacsony hajlék. Ökölnyi ablakok, gödrös földfolyosó, kidőlt-bedőlt kerítés. De az ökölnyi ablakok tele virággal; a gödrös sárfolyosó sűrűn felfuttatva vadszőlővel; a szűkre mért udvaron körtefák, messze fölemelkedve az alacsony háztető fölött; alant a kút körül réczek, ludak, tyúkok számtalan fajban, mekkoraságban; a csűr eresze alatt galambok, élénk, vidám búgással, röpkedéssel. Ez a papi ház. Szűkmarkúság, egész a hitvány, embertelen önzésig (ami a falu kezét és szíve nagyságát hirdeti) minden darab épületben, ajtóban, ablakban, és zsibongó élet, vidám megelégedés, tisztaság azok részéről, kiket a kegyes sors e juhászbéres telepnek sem valami díszes és bő alkalmatosságba szorított. Az öreg pap ott ül kellemes elrejtőzésben a folyosón, hogy ne lássa a nép így tétlenül, mert három-négyszáz forintra alig mehető, de azért ezerszer felhányt és irigyelt fizetését felére szállítaná le; régi munkásságából egyet bír még folytatni lankadatlan kitartással: a pipázást és álmodozást egy szebb jövőről. Igen, mert ott a nagy eperfa alatt, aki a kőasztalon serény vidámsággal készíti az ebédhez való kerti veteményeket, az a barna-piros arczú, élénk, apró szemű, tömött vállú, vastag, fehér nyakú 20—24 évesnek látszó hajadon az ő egyetlen leánya. A többiek — szokta mondogatni az aggastyán fél bánatból, fél megnyugvással — jó helyt vannak : oda künny édesanyjuk mellett! Valóban, papi gyermekeknek, főkép papleányoknak jókor kellene meghalniok, mielőtt apjukat kitúrják az erkölcsös hívek, vagy egy téli temetés után a papa is tüdőgyuladásba vagy tífuszba nem esik és örökre el nem megy a háztól. De isten, aki mindeneket legjobban igazgat, nagy súlyt fektet arra, hogy sok papi árva legyen, és közülök minél kevesebb jusson országos árva institutumokba, vagy stipendiumokhoz. Isten fényes nevét a szerencsétlenek, sorsüldözöttek terjesztik leghívebben e széles világon. A papok a katedrán, gyermekeik a bezárt ajtók előtt. Az öreg lelkipásztor mosolyog. Hiszen süt a nap, és leánya, szép vidám leánya alig néhány lépésnyire van tőle. Mosolyog öreg szemeivel, borotvált, tisztes, fekete-barna arczával, még a pipaszárát is úgy tartja kezében, hogy e szerszám is fejez ki annyi mosolyt, mint egy kevély, elbizakodott, semmiből fölemelkedett ifjú országos képviselő, ki magas állását felesége komisz apja hízelkedéseinek, befolyásának köszönheti és a mellett a saját alacsonyságának. Hogyne mosolyogna? Nézzen csak oda valaki a múzeumba. Hol az a múzem ? Ott hátra a tyúkól mellett, a disznóól mellett, közel a trágyadombhoz, az istálló folytatásában. Szerény épületecske. Állítatja a falu ősi stíljának nem igen művészi talán, de a papi állás fontosságához annál jobban találó girbe-gurba körrajzait. E körrajzokban ott nyilatkozik a falu urainak egészséges felfogása: tanuló szobának ép ily csöndes helyecske való; ott beszél egyszersmind a vallásos nép szeretete is, melynek bőkezű mértékét én a gyűszű tágas öbléhez tudnám és merném leginkább hasonlítani. Ez arányos kis sárhajlékban — lehet a szélessége három lépés és a hossza jó négy — egy magas, sugár termetű, szép szőke ifjú ember áll. Ajtó, ablak nyitva. A káplán úr régi, jó szokás szerént szíve érzéseivel megmarad a háznál. Itt ragyog előtte a hajnali csillag, itt tündöklik a vacsora csillag, itt kel fel a napfelhőn áttörve, ködön átúszva, tiszta időn legszebb sugarait ide árasztva. Oh, ma is hogy tündöklik, királyoknak nem tenné azt, amit a tisztelendő uréknak oly készséggel megcselekszik. Színt ad a leánynak, piros, ép színt és vidámságot, mosolyt ad az öreg papnak, hogy a lélek ne tartson semmitől, és ábrándot a káplán úrnak, ábrándot, melynek szabad bejárása van az égbe, a paradicsomba és egy szerető szív vasárnapi szép tiszta szobájába. Az öreg tisztelendő rejtekhelyéből oda lát, ide lát, mindenüvé lát. Emelgeti a láthatatlan horgocska nyelét, kedvezve a halacskának. Ha megjönne ! Add, uram isten, hogy megjöjjön! Nem kinevetni való, hogy is lenne, de mégis eladó már a leányzó; erős a két tiszta keze; fényes a két apró szeme; mekeg a szíve, forró is, első nyílt a sok faluban utolsó is .. . MÁSODIK FEJEZET. Megmozdul a falu széltében, hosszában. Mind ott voltak a falu házánál. Dehogynem ! Nem volt még olyan világ Szentmihályon, hogy erőnek erejével pénzt akartak volna tömni az ember bugyellárisába. Az asztalfőn, de milyen asztal volt ez, hogy most a pénzszüret alkalmával erre a rozzant, hasadt jószágra is rá kell kerülni a sornak — ült nagy hörögve, szuszogva a meleg miatt, és tán a ritka szép alkalmatosság miatt is nagyságos Orosz Pál úr. Széles szőke képe csillogott a hő verejtéktől és örömtől. A mindegyre a két vendég urat nézegette, kikkel fölötte mód szerette volna megértetni, hogy ő mennyire kimondhatatlan becsüli az ilyen hazafiakat. Legalább a szivarja füstjét hol egyik, hol a másik felé fútta. Nagys. Méhész Károly úr is ott foglalt helyet, mindjárt Pál mellett. Csinos, formás kezeit mind az asztalon tartotta, mert látta, hogy a többi keze mind durva paraszt kéz. Nem illenék, hogy kényes városi urak itt a falvakon is ne látnának fehérebb úri kezeket. E czél elérésével az ő törekvése jó formán be is volt fejezve, mivel hogy ő a pénznek még a nevétől is irtózott. Egyre vettek fel valamely ezer forintokat, s ennek az átkozott kölcsönnek szinte a legszebb büngösdi jószág szakadott volt utána. Már csak éljen vele más. Tekintetes Kurta József és Jéni Nyolczassy Pál úr viszont alig várta, hogy jól belemarkolhasson abba a pénzbe. Alilyen alkalmas időben is hozta ezeket a jó isten. Itt lesz a földvári vásár, paksi vásár, a szekszárdi vásár, lentebb a bonyhádi — és el lehet tekinteni a Dunán túlra is. Ott van csak jármas jószág. — Suttogott a két jó barát, és úgy, hogy soha suttogás édesebben nem folyt még. Nem lehetetlen, hogy egy kis szerencsés kártya is mozgatta a szíveket. T. ez. Kondor Gábor a vágott szájával haragosan nyomkodta a fehér zsebkendőjét, melyet, hogy úri voltát kimutassa, mind egyre ki-kiterjesztett. Sértette az, hogy ennyi csőcselék ember ide gyülekezett; mert ott volt a háta mögött Tami Ádám a Vincze és Gergely bátyjával; az Ambrus nemzetség, maga a vén Ambrus az örökös zihálásával és nyolczvan esztendejével, de melyből alig látszott az ép kövér arcz miatt hatvan-hatvanöt; mellette tipegett-topogott két fia, Jakab és Ezsau. Ott volt Fösvény Mihály, Dohány Péter, Lajos fiával, de még a rektor is ott spionkodott a rács mellett, a hegedűk és hivatalos lánczok alatt. Ali lesz itt? Verekedés lesz itt ilyen formán — dúlt Kondor uram. Előrébb nyomult széles, hatalmas mellével s alig bírt az indulatával. Megmondta annak a Szabados gyereknek, hogy ne verjen ám dobot — és ehol. Alinden krajczárra rá akarta tenni a nagy, fekete, izmos tenyereit. Idősb Joó János a szűcs is oda kívánkozott. Pénz, pénz, mégis ki tudja , tehát csak elhozta a zsákot a malaczhoz. Alint nagy bibtista, a szentkönyvből tanulta, még jó ifjú korán: «fiacskáim, a jó alkalmatosságot de még áron is megvegyétek.» A mindenkor meg is vette, még a kút fenekén is. Ott üldögélt az asztal végén (mert eclesia praecedit) az öreg tisztelendő Gombos Menyhért úr is — mindjárt a jegyző komája mellett, ki úgy tetszik, sohasem volt még oly kegyes magatartású, mint ma, azért-e, hogy a két városi ven- n