Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1885-01-10 / 2. szám

1885. napilapokban a magyarországi viszonyokat ismer­tesse. 18­36-ban foglalta el helyét újra hosszú idő után a m. tud. Akadémia szépirodalmi osztályá­ban. És ez idő óta alig van nap, hogy nevével ne találkozzunk itt vagy amott. Három-négy lap­ban ír egyszerre, hozzászól minden kérdéshez s felületes bár egyben-másban, de mindig szellemes, mindig érdekes, a­mit ír vagy előad. Ruganyos a szelleme, ruganyos a teste is. Mintha nem is az írói működésének, de születé­sének a félszázados jubileumát ünnepeltük volna. Avagy képzelhető-e az írói és művészi kör kirándulása «Pulszky papa» nélkül? Párisba is az ő vezénylete alatt vonulának be íróink és mű­vészeink két év előtt s bizony a «soktudó» Pulszkynak köszönhetők jó nagy részben, hogy dicsőséggel térének meg a világ legszebb városá­ból . . . S a milyen fiatalos erejében van még ez idő szerint Pulszky papa, talán Amerikába is elvezetné őket. A hetven éves ifjú nem ismer fáradságot. Járása oly élénk, testtartása oly egyenes, mintha nem is egy múzeum igazgatója volna s mintha soha se görnyedezett volna történelem előtti régi­ségek fölött. S még csak most örülünk igazában, hogy arczképét nem rég (az ötvösmű-kiállítás alkalmából) adtuk ki, mert ha közölnék ezúttal is, olvasóink mese­beszédnek vennék a félszázados jubileum emlegetését. Az Akadémia falai rég láttak oly impozáns ünnepet, a­minő Pulszky jubileuma volt. Tudo­mányos és szépirodalmi társaságok, bel- és kül­földiek, siettek az elismerés koszorúját föltenni az ünnepelt tudós fejére. Első­sorban az országos r­égészeti társulat, aztán az Akadémia, Kisfaludy- és Petőfi-társaság, a magyar történelmi társulat s még számos intézet. A szép üdvözlő­ beszédek­nek alig való vége-hossza. A Petőfi-társaság ne­vében Jókai üdvözölte szellemes s több ízben de­rültséget fakasztó beszéddel. Pulszky külön-külön válaszolt minden beszédre, s mikor az üdvözlő­­táviratokat felolvasták, köztük a trónörökösét, még egyszer fölemelkedett helyéből s elmondá ötven év történetét nagy vonásokban, azzal a szellemességgel, mely az ő sajátja. Aztán maga személyére térve, azt monda a többek közt: «A ki hosszú nyilvános életet él, annak meg kell vívnia sok ellenkező nézettel, az sok érdeket sért meg, sok személyes ütközést nem kerülhet ki, s ki van téve a pajkosság, a bosszantás, az irigység és fellobbanó harag apró tűszúrásainak. Ezek csak akkor szűnnek meg, midőn a nyilvá­nos élet színpadjáról leszállunk, s ha azután a sírhant fedez, a közönség elfelejti a hibákat és botlásokat, csak az érdemekről emlékezik meg s a babérkoszorút, mely azelőtt megillette, kopor­sójára teszi le. Csak a sors ritka kedvenczeinek jutott osztályrészükül, hogy még életükben tapasz­talhassák fáradozásaik elismerését.» Pulszky ezt megérte. S nincs a magyar tudo­mányosságnak egyetlen élő bajnoka, ki ez elis­merést ő nálánál jobban kiérdemelte volna. S a hetven éves Pulszky még egy «sokat ígérő» ifjú ma. A magyar kultúra emelésében még nagy sze­rep van szánva erős és sokoldalú tehetségének, fiatalos tevékenységének. Maradjon meg még soká szellemének és testének ereje a magyar kultúra javára, szívünkből kívánjuk. B. E. -------------------­ Eli Él) UTÁN. (Klippel.) Kitűnő művészünk, Temple János, remek festményét mutatjuk be olvasóinknak. A mű az őszi műkiállításon volt látható, s annyira megnyerte ő felsége tetszését, hogy mindjárt kiszemelte megvételre s magánpénztárá­ból 2000 forintot utalványozott érette. A bíráló bizott­ság többek közt e festményt kitűzte a Munkácsy-díjra s legközelebb a többivel együtt Munkácsyhoz Párisba küldik, megbírálás végett. Magyarázatra e kitűnő kép, alig hiszszük, hogy szorulna. Maguk az alakok oly megkapóan beszélnek, hogy minden magyarázat csak gyengítené a benyomást. Azok a jó kedvű alakok, csevegő, gondolkozó, koczczintó párok mind oly élet­­hűek, oly találón vannak ecsetelve, hogy a festményt bátran a legújabb magyar genre-festészet egyik leg­sikerültebb alkotásának mondhatjuk. -------------------­ O R S Z Á GI - V I L Á G. A FALU URAI. Regény. Irta TOLNAI LAJOS. ELSŐ FEJEZET. A mostani urak. (Folytatás.) Szabados János is oda került ekkor már a legutolsó úrhoz, a tiszteletes úrhoz. Törött gerinczű, nádfödeles, alacsony hajlék. Ökölnyi ablakok, gödrös föld­folyosó, kidőlt-bedőlt kerítés. De az ökölnyi ablakok tele virággal; a gödrös sárfolyosó sűrűn felfuttatva vadszőlővel; a szűkre mért udvaron körtefák, messze fölemel­kedve az alacsony háztető fölött; alant a kút körül réczek, ludak, tyúkok számtalan fajban, mekkoraságban; a csűr eresze alatt galambok, élénk, vidám búgással, röpkedéssel. Ez a papi ház. Szűkmarkúság, egész a hitvány, embertelen önzésig (a­mi a falu kezét és szíve nagyságát hirdeti) minden darab épületben, ajtóban, ablak­ban, és zsibongó élet, vidám megelégedés, tiszta­ság azok részéről, kiket a kegyes sors e juhász­béres telepnek sem valami díszes és bő alkalma­tosságba szorított. Az öreg pap ott ül kellemes elrejtőzésben a folyosón, hogy ne lássa a nép így tétlenül, mert három-négyszáz forintra alig mehető, de azért ezerszer felhányt és irigyelt fizetését felére szál­lítaná le; régi munkásságából egyet bír még foly­tatni lankadatlan kitartással: a pipázást és álmo­dozást egy szebb jövőről. Igen, mert ott a nagy eperfa alatt, a­ki a kőasztalon serény vidámsággal készíti az ebédhez való kerti veteményeket, az a barna-piros arczú, élénk, apró szemű, tömött vállú, vastag, fehér nyakú 20—24 évesnek látszó hajadon az ő egyet­len leánya. A többiek — szokta mondogatni az aggastyán fél bánatból, fél megnyugvással — jó helyt van­nak : oda künn­y édes­anyjuk mellett! Valóban, papi gyermekeknek, főkép papleá­nyoknak jókor kellene meghalniok, mielőtt apju­kat kitúrják az erkölcsös hívek, vagy egy téli temetés után a papa is tüdőgyuladásba vagy tífuszba nem esik és örökre el nem megy a háztól. De isten, a­ki mindeneket legjobban igazgat, nagy súlyt fektet arra, hogy sok papi árva legyen, és közülök minél kevesebb jusson országos árva institutumokba, vagy stipendiumokhoz. Isten fényes nevét a szerencsétlenek, sors­üldözöttek terjesztik leghívebben e széles világon. A papok a katedrán, gyermekeik a bezárt ajtók előtt. Az öreg lelkipásztor mosolyog. Hiszen süt a nap, és leánya, szép vidám leánya alig néhány lépésnyire van tőle. Mosolyog öreg szemeivel, borotvált, tisztes, fekete-barna arczával, még a pipaszárát is úgy tartja kezében, hogy e szer­szám is fejez ki annyi mosolyt, mint egy kevély, elbizakodott, semmiből fölemelkedett ifjú orszá­gos képviselő, ki magas állását felesége komisz apja hízelkedéseinek, befolyásának köszönheti és a mellett a saját alacsonyságának. Hogyne mosolyogna? Nézzen csak oda valaki a múzeumba. Hol az a múzem ? Ott hátra a tyúkól mel­lett, a disznóól mellett, közel a trágya­dombhoz, az istálló folytatásában. Szerény épü­letecske. Állí­tatja a falu ősi stíljának nem igen művészi talán, de a papi állás fontosságához annál jobban találó girbe-gurba körrajzait. E körrajzokban ott nyilat­kozik a falu urainak egészséges felfogása: tanuló szobának ép ily csöndes helyecske való; ott beszél egyszersmind a vallásos nép szeretete is, mely­nek bőkezű mértékét én a gyűszű tágas öbléhez tudnám és merném leginkább hasonlítani. Ez arányos kis sárhajlékban — lehet a szé­lessége három lépés és a hossza jó négy — egy magas, sugár termetű, szép szőke ifjú ember áll. Ajtó, ablak nyitva. A káplán úr régi, jó szokás szerént szíve érzéseivel megmarad a háznál. Itt ragyog előtte a hajnali csillag, itt tü­ndöklik a vacsora csillag, itt kel fel a nap­felhőn áttörve, ködön átúszva, tiszta időn legszebb sugarait ide árasztva. Oh, ma is hogy tü­ndöklik, királyoknak nem tenné azt, a­mit a tisztelendő uréknak oly kész­séggel megcselekszik. Színt ad a leánynak, piros, ép színt és vidámságot, mosolyt ad az öreg pap­nak, hogy a lélek ne tartson semmitől, és ábrán­dot a káplán úrnak, ábrándot, melynek szabad bejárása van az égbe, a paradicsomba és egy szerető szív vasárnapi szép tiszta szobájába. Az öreg tisztelendő rejtekhelyéből oda lát, ide lát, mindenüvé lát. Emelgeti a láthatatlan horgocska nyelét, ked­vezve a halacskának. Ha megjönne ! Add, uram isten, hogy megjöjjön! Nem kinevetni való, hogy is lenne,­­ de mégis eladó már a leányzó; erős a két tiszta keze; fényes a két apró szeme; me­­keg a szíve, forró is, első nyílt a sok faluban utolsó is .. . MÁSODIK FEJEZET. Megmozdul a falu széltében, hosszában. Mind ott voltak a falu házánál. Dehogynem ! Nem volt még olyan világ Szentmihályon, hogy erőnek erejével pénzt akartak volna tömni az ember bugyellárisába. Az asztalfőn, de milyen asztal volt ez, hogy most a pénzszüret alkalmá­val erre a rozzant, hasadt jószágra is rá kell kerülni a sornak — ült nagy hörögve, szuszogva a meleg miatt, és tán a ritka szép alkalmatosság miatt is nagyságos Orosz Pál úr. Széles szőke képe csillogott a hő verejtéktől és örömtől. A mind­­egyre a két vendég urat nézegette, kikkel fölötte mód szerette volna megértetni, hogy ő mennyire kimondhatatlan becsüli az ilyen hazafiakat. Leg­alább a szivarja füstjét hol egyik, hol a másik felé fútta. Nagys. Méhész Károly úr is ott foglalt he­lyet, mindjárt Pál mellett. Csinos, formás kezeit mind az asztalon tartotta, mert látta, hogy a többi keze mind durva paraszt kéz. Nem illenék, hogy kényes városi urak itt a falvakon is ne látnának fehérebb úri kezeket. E czél elérésével az ő törek­vése jó formán be is volt fejezve, mivel hogy ő a pénznek még a nevétől is irtózott. Egyre vettek fel valamely ezer forintokat, s ennek az átkozott kölcsönnek szinte a legszebb büngösdi jószág szakadott volt utána. Már csak éljen vele más. Tekintetes Kurta József és Jéni Nyolczassy Pál úr viszont alig várta, hogy jól bele­markol­hasson abba a pénzbe. Alilyen alkalmas időben is hozta ezeket a jó isten. Itt lesz a földvári vá­sár, paksi vásár, a szekszárdi vásár, lentebb a bonyhádi — és el lehet tekinteni a Dunán túlra is. Ott van csak jármas jószág. — Suttogott a két jó barát, és úgy, hogy soha suttogás édeseb­ben nem folyt még. Nem lehetetlen, hogy egy kis szerencsés kártya is mozgatta a szíveket. T. ez. Kondor Gábor a vágott szájával hara­gosan nyomkodta a fehér zsebkendőjét, melyet, hogy úri voltát kimutassa, mind egyre ki-kiter­jesztett. Sértette az, hogy ennyi csőcselék ember ide gyülekezett; mert ott volt a háta mögött Tami Ádám a Vincze és Gergely bátyjáva­l; az Ambrus nemzetség, maga a vén Ambrus az örökös zihálásával és nyolczvan esztendejével, de melyből alig látszott az ép kövér arcz miatt hatvan-hat­vanöt; mellette tipegett-topogott két fia, Jakab és Ezsau. Ott volt Fösvény Mihály, Dohány Pé­ter, Lajos fiával, de még a rektor is ott spionko­­dott a rács mellett, a hegedűk és hivatalos lán­­czok alatt. Ali lesz itt? Verekedés lesz itt ilyen formán — dúlt Kondor uram. Előrébb nyomult széles, hatal­mas mellével s alig bírt az indulatával. Megmondta annak a Szabados gyereknek, hogy ne verjen ám dobot — és ehol. Alinden krajczárra rá akarta tenni a nagy, fekete, izmos tenyereit. Idősb Joó János a szűcs is oda kívánkozott. Pénz, pénz, mégis ki tudja , tehát csak elhozta a zsákot a malaczhoz. Alint nagy bibtista, a szent­­könyvből tanulta, még jó ifjú korán: «fiacskáim, a jó alkalmatosságot de még áron is megvegyétek.» A mindenkor meg is vette, még a kút fenekén is. Ott üldögélt az asztal végén (mert ecl­esia praecedit) az öreg tisztelendő Gombos Menyhért úr is —­ mindjárt a jegyző komája mellett, ki úgy tetszik, sohasem volt még oly kegyes maga­­tartású, mint ma, azért-e, hogy a két városi ven- n

Next