Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1885-09-12 / 37. szám
A HÁRSFA ALATT. Elbeszélés. Írta HEVESI JÓZSEF. (Folytatás.) A kis szobában félhomály uralkodott, a nehéz gobelin függöny földig ért és gondosan megóvta a fölfedeztetéstől. Kis kezét odaszorította kebléhez, hogy csitítsa szíve heves dobogását és hallgatódzott. Igazán mondhatom, örülök, hogy olyan jól találod magad, — mondá egy férfi-hang, melyben Flóra Igmándy Jenőre, Adorján barátjára ismert, — olyan híreket hallottam már felőled, melyek csakugyan elrémítettek. — És miért örülsz most? kérdezé Adorján gúnyosan. — Hogy oly jól találod magad, hogy vigasztalódtál. Az igaz, hogy fránya jó ízlésed van. Ha Flóra istennő, akkor ez a Margit a legszebb nympha, milyennel a mythológia hajdan az erdőket és ligeteket benépesíté. És úgy látszik, ő sem idegenkedik tőled! — Azt hiszed? — Hiszem. Mert az én szemem nem szokott csalni. És az a bizalmaskodás, a mi köztetek lépten-nyomon nyilvánul. — Eh, lárifári, azok a te híres szemeid bizony csalatkoznak. Az egész nem egyéb, mint rút, ocsmány játék, melyet én űzök azzal a szegény leánynyal és még szegényebb szívemmel. Áltatom mindkettőjüket: azt a leányt, meg a saját szívemet. De érzem, hogy nem bírom tovább. Saját gyöngeségem tépi le arczomról az árcrát. Láttad őt ma ? Milyen igéző, milyen isteni! Azt hiszem megőrülök, ha nagy, beszélő szemeivel találkozik tekintetem. Istenem, istenem, miért is kellett őt viszontlátnom? Miért kellett ma megújítanom azt a sebet, melynek oly nehezen tudtam elállítani vérzését s elhitetni a világgal, hogy már behegedt. Most már vége, vége! Az álarcz le van tépve. A seb ismét föl van szakítva és én érzem, hogy sajog belőle a vér és elállítani többé nincs erőm, nincs kedvem, nincs akaratom. Flóra tisztán hallotta, hogy Adorján hangja itt megbicsaklott, mintha zokogását akarta volna elfojtani. E pillanatban valaki elhívta a szobából Igmándy Jenőt és ő Adorjánnal egyedül maradt. Valami megfoghatatlan érzelem szállta meg egész lényét s mintegy felsőbb parancsra nyújta ki kezét a fügöny után, melyet széttárt. Egy bársony pamlagon, kezére támasztott fővel hevert Adorján elmélyedve gondolataiba. Nesztelen léptekkel közeledett feléje, végigsimítá csodás kis kezével az ifjú homlokát és félhalkan suttogta : — Adorján! Az ifjú, mintha egy látomány igézete alatt állana, nagyra mereszté bánatos szemeit s nem tudott válaszolni. — Mindent hallottam! — folytatá Flóra szánalmas tekintettel. Adorján fölugrott e szóra s megsemmisülten horgasztá fejét keblére. A hosszas csend után, mely aztán bekövetkezett, az ifjú tért először magához. Fölemelte lehorgasztott fejét, termete kiegyenesedett, szemeiben a bátorság tüze lobbant föl és gúnyos hangon kérdezé Flórától: — És most szánakozik rajtam, nemde ?73 A SZÁRA.DAJ.HU