Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1885-09-12 / 37. szám

A HÁRSFA ALATT. Elbeszélés. Írta HEVESI JÓZSEF. (Folytatás.) A kis szobában félhomály uralkodott, a nehéz gobelin függöny földig ért és gon­dosan megóvta a fölfedezte­téstől. Kis kezét odaszorította kebléhez, hogy csitítsa szíve heves dobogását és­­ hall­­gatódzott. Igazán mondhatom, örülök, hogy olyan jól talá­lod magad, — mondá egy férfi-hang, melyben Flóra Igmándy Jenőre, Adorján barátjára ismert, — olyan híreket hallottam már felő­led, melyek csakugyan el­rémítettek. — És miért örülsz most? kérdezé Adorján gúnyosan. — Hogy oly jól találod magad, hogy vigasztalódtál. Az igaz, hogy fránya jó ízlésed van. Ha Flóra isten­nő, akkor ez a Margit a legszebb nympha, milyennel a mythológia hajdan az er­dőket és ligeteket benépe­­síté. És úgy látszik, ő sem idegenkedik tőled! — Azt hiszed? — Hiszem. Mert az én szemem nem szokott csalni. És az a bizalmaskodás, a mi köztetek lépten-nyomon nyilvánul. — Eh, lárifári, azok a te híres szemeid bizony csa­latkoznak. Az egész nem egyéb, mint rút, ocsmány játék, melyet én űzök azzal a szegény leánynyal és még szegényebb szívemmel. Áltatom mindkettőjüket: azt a leányt, meg a saját szívemet. De érzem, hogy nem bírom tovább. Saját gyöngeségem tépi le arczom­­ról az árcrát. Láttad őt ma ? Milyen igéző, milyen isteni! Azt hiszem megőrülök, ha nagy, beszélő szemeivel ta­lálkozik tekintetem. Iste­nem­, istenem, miért is kel­lett őt viszontlátnom? Mi­ért kellett ma megújítanom azt a sebet, melynek oly nehezen tudtam elállítani vérzését s elhitetni a világ­gal, hogy már behegedt. Most már vége, vége! Az álarcz le van tépve. A seb ismét föl van szakítva és én érzem, hogy sajog belőle a vér és elállítani többé nincs erőm, nincs kedvem, nincs akaratom. Flóra tisztán hallotta, hogy Adorján hangja itt megbicsaklott, mintha zoko­gását akarta volna elfojtani. E pillanatban valaki el­hívta a szobából Igmándy Jenőt és ő Adorjánnal egye­dül maradt. Valami meg­foghatatlan érzelem szállta meg egész lényét s mintegy felsőbb parancsra nyújta ki kezét a fügöny után, me­lyet széttárt. Egy bársony pamlagon, kezére támasztott fővel he­vert Adorján elmélyedve gondolataiba. Nesztelen léptekkel kö­zeledett feléje, végigsimítá csodás kis kezével az ifjú homlokát és félhalkan sut­togta : — Adorján! Az ifjú, mintha egy láto­­mány igézete alatt állana, nagyra mereszté bánatos sze­meit s nem tudott válaszolni. — Mindent hallottam! — folytatá Flóra szánalmas tekintettel. Adorján fölugrott e szóra s megsemmisülten horgasztá fejét keblére. A hosszas csend után, mely aztán bekövetkezett, az ifjú tért először magához. Fölemelte lehorgasztott fe­jét, termete kiegyenesedett, szemeiben a bátorság tüze lobbant föl és gúnyos han­gon kérdezé Flórától: — És most szánakozik rajtam, nemde ?73 A SZÁRA­.DAJ.HU

Next