Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1885-07-11 / 28. szám
454 APRÓSÁGOK. I. Régi egyptusi jog száz botra ítélte a férjet S orrvesztésre a nőt, a ki hitét feledé. Hozzatok ily törvényt, s kifogy a mogyorója az erdőn. S hány csinos orrocskát gyűjtene a múzeumba. Zala-regénybe merült fiatal nőt kéri béléje : «Olvass - l egyszer, kis mama, engemet is». III. A makk milliónként fogy az erdőn, víg ropogással, Míg a dicső ananász s dinnye vevője kevés. Ilyen az ízléstek, tisztelt irodalmi fogyasztók ! A nemes árú hever s a szemetet keresik. IV. Két emlős az idő; jobbjából öröm teje ömlik, Baljából keserű búnak üröm leve csorg. Égi seborvos, jer késeddel, s tedd amazonná, Csak jobb keble legyen, s arra bocsáss — szopósul. TÓTH LŐRINCZ. T O R S Z Á G -VILÁG. ———-—--v- —r—n Alig egy pár elbeszélést írt, de ezek aztán remekművek. «A vén színész», «Egy régi udvarház története», mind oly tökéletes dolgok, minőket egy ember nem írhat százával. S ő, ki mint kritikus, eszthetikus, ez idő szerint a legnagyobb, még költő is egy személyben. Költő a szó igaz értelmében. Ritkán ír, kivált újabb időben, de ha ír, az szívéből fakad. Mestere a formának — mesterkéltség nélkül. Megmutatta, hogy lehet valaki első a kritikusok közt, s egyszersmind ha nem is első, elsőrendű a költők közt. -X- -X- -x-Lesz-e szerepe Gyulai Pálnak, a mágnásnak? Ez már kérdések kérdése, melynek e pillanatban nagy és nehéz a megfejtése. Mert amily erős az írásban, oly gyönge a szónoklásban. A rögtönzésnek épen nem mestere. Igaz, hogy ha vitatkozásra kerül a dolog, elemében van. Kegyetlenül vagdal, csipked, túlkiabálja ellenfelét s le nem teszi a fegyvert körömszakadtáig. Az egyetemen is előadása akadozó, néha zavaros, sokáig küszködik, mig megtalálja illő formáját gondolatainak. Hanem azért az a nagy terem, melyben őt lehet hallani, tele van mindig hallgatókkal, köztük sok olyan, aki nem is tanítványa. Mert Gyulai előadásait mindig érdemes meghallgatni, jobban mondva: vele kínlódni. Akárhányszor átcsap a politikába is. De azért egyik tanítványa sem sejtette benne a jövendő főrendet. Ha majd Gyulai szűzbeszédjét tartja a főrendek házában, jó lesz a mostani terem helyett akkorra nagyobbat bérelni ki. Nem a hangja végett. Megfér ez kicsi helyen, ha föl nem tüzelik. De tanítványai bizonyára ott lesznek egytől-egyig, meghallgatni kedves mesterüket, ki tud folyékonyan és szépen is előadni, (amint ezt a Kisfaludytársaságban elmondott remek emlékbeszédeivel megbizonyította), ha megírta és «bevágta» mondanivalóját. Érdekkel várjuk, lesz-e a mondanivalója? BENEDEK ELEK: PATAKIÉK ÉS A NÉNI. Irta PETELEI ISTVÁN. Az én városom a világhoz mérve csak egy csepp. Benne legkisebb az én utczám s az utczában az én fészkem. A fészkem csak zsindelyes és meszelt, hanem az árendásé cserepes és festett. De én nem irigylem, mert annak nincs kertje, az enyémnek pedig van. Árnyékos és virágos kert és sok, sok madár fészkel a bokrai között. Pedig a Maros berke is közel van s mégse költöznek oda a madarak. Szeretnek engem. Az árendás persze nem lakik az én kicsi utczámban. Ő nagyon gazdag és igen pompás felesége van, akit a piacz illet meg. Drágaköveket és sok piros selymet visel s örökösen keztyűt hord a kezén. Nézik is sokan a drágaságait s bizonyosan tud az egész világ arról, hogy ő milyen gazdag. Akármerre menne, még a túlsó felén a földnek is kilátnák belőle, hogy ő az első asszony nálunk. Én is hiszem, hogy hozzá hasonló árendásné nincs több. De hát én nem róla akarok beszélni, hanem a házának a lakóiról, az öreg nénéről és a gyermekekről, meg Patakiról. Ez a Pataki valamiféle mesterember, hanem hát én nem tudom, hogy miféle, mert igazán mindenhez jól ért. Legtöbbet halászik, de talán tán mégis leginkább suszter, amely mesterségben olyan bódító jártassággal bír, hogy rá tudna a megrendelőjének a lábára disputálni egy akármekkora halászbárkát, ha elkezdené magyarázni, hogy az a lábfedő mért be itt, mert kell hogy nagy legyen ott és tág mindenütt. Ezenkívül ért a vasak csiszolásához, a kertészethez, a madarászathoz, és engem örökké zavarba ejt a kritikáival, akármit csinálok. Azt ő mind jobban tudja. Csak egy flanel réklit vesz fel, keresztbe fonja mellén a karjait, sétál le s fel az ember előtt s egész délután át diskurál, de annyi bölcsességgel bizony, hogy abból egy könyv is kitelnék. Fiatalos arcza van, de a haja félszürke. Friss, mint egy suhancz és hajlékony, mint egy gyík. Épen olyan élénk a szeme is, mint a gyíknak, csakhogy kék. Ritkán lehet látni, mert nem szeret szembe nézni. Felesége volt, hanem hitvány volt. — Elhagyta, könyörgöm, a posztját — azt mondja Pataki, ami azt jelenti, hogy meghalt. Mindig nagyon képletesen és világosan szokott beszélni Pataki. Akkor hagyta pedig el a posztot, mikor Pataki Szamosújvártt volt az intézetben. Ezüst pirulákat csinált ónból s minthogy rosszul csinálta, becsukták. Pedig szentül hiszem, hogy csak az irigyei fogták rá, hogy rosszak voltak. Amilyen ügyes ember, aranyokat is tudna csinálni, ha akarna. A felesége hát elhagyta egy kis nyomorúság miatt, s két gyermek meg az anya fogadta Patakit, mikor hazatért. — De hát mit tegyen, könyörgöm, az ember — beszélt, — hisz vérbeli vérek a porontyok, kiket még a pelikán is köteles volna felnevelni, ha övéi volnának. Nem dobhatók el, könyörgöm, mint macskakölykök, bármily szigorú a világbani élés a porézio és egyéb csapások miatt. A öreg asszony pedig, bárha kétszeresen juttatja az embernek eszébe a porcziót, nem dobható el, mert egyszer «valaki» a háznál, akire a gyereket bízni lehet, másszor túlságos vénsége mellett is szerez valamit a házhoz. Egy idegen városban élő lakatos fia négy pengő forint tartáspénzt fizet értte. — Négy pengő, — mondja Pataki és vékony orrának czimpáit nevetőleg nyitogatja ki, — egy kutya élelmezése által is felemésztetik, azonban könyörgöm, némely embernek szíve van, másnak nincsen. Illető lakatos vérbeli vére a vénségnek — fia lévén, — nem kompareál még sem többet anyjának fentartásához, bárha törvénynyel fenyegettem is. Én nekem, könyörgöm, csupán anyósom a vénség, — s tetszik tudni, az anyósok ! — de szívem van, szívem. Szíve ! Hanem azért mikor halat fog, azt megsüti magának s a gyermekeket kiküldi a vénséggel az utczára járkálni. Az utezán az ő fejükre délután süt a nap, azért az én házam árnyékába ülnek le a gerendára. A gyerekek összehordanak mindenféle köveket, porczellán darabokat és papirosokat, a vénség pedig gúnyaszt, mint egy szürke gém. A papirost átkötik spárgával s az a baba, a kavicsok pénzek. Mintha nagy gyermekek volnának, sokszor elfelejtik a babát, szétszórják a pénzüket és sikoltoznak. Arra a libák a tóban gágognak, a madarak a kertben felrebbennek és a kutya, a kuvasz, ugatni kezd. Olyankor én megharagszom szörnyen és kinyitom a kaput. A kapu csengettyűjére ijedten húzódnak meg az apróságok, akik nagy regulához vannak szokva és igen félénkek. A vénség felnéz, ha megismer, hát végig fut a mosoly száradt orczáján, mint a téli tájon a napsugár, s azt mondja mentegetőzve : «Csak a gyermekek, instállom.» — Nem baj, néni, — s úgy elfeledtem, hogy haragudtam, hogy hívom, jöjjenek a kertbe. Szabódik, aztán megköszöni s félénken belép. A kisebbik gyerek fogja a kötényét, a nagyobbik előtte tipeg. — De a kert végébe szeretnék menni, instálom, — mondja, — az nekem igen kedves hely. Arra végig bandukol a görbe úton, a gyerek utána s a hátulsó kis kapun kikéredzik. Ott foly a Maros. A korlát mellett bodzafa van szederindával befutva, annak az árnyékában ül és gúnyaszt tovább. Túl a Maroson a Bese erdő zöldei. A hegy tetején a nagy sík, az oldalon a bükkök. Arra fordítja gyenge, veres karikával gyűrűzött szemeit. A Maros szalad, szalad s mintha lihegne a nagy futástól, úgy morog. A marton, a bükkök tetején zummognak a legyek és lihegnek a napfényben. A vénség nézi-nézi a Bese tetejét, aztán a legyeket, aztán a vízfodrokat és bólintgat. — De nem alszom én, instálom, — mondja, — csak rosszak a szemeim. — Rég romlottak meg, néni? —• Ki is tudná, instálom, hogy mikor! —■ S aztán miért ? — Hát sokat sírtam. — Bánata volt, néni ? — Az ember nem lehet, instálom, örökké víg. A hangja meglágyul, s én nem merem tovább kérdezni. — De istenem, örökké ha nem is, hát volt valamikor igazán víg a vénség ? — Volt bizony, könyörgöm, — feleli Pataki, ha kérdem , — törvényes hitestársának oldala mellett, kinek képét még mostan is szívében viseli. — Mert, könyörgöm, gyenge a fehérnép, bárha az ember ebben a világban, mikor a porczió és egyéb csapások által sújtoltatik, nem kellene, hogy gyenge legyen. S Pataki tart nekem egy praktikus elvekkel teleszónoklatot. Ő maga is hordozná, úgymond, a gyenge nőnek, ki elhagyta a posztját, képét a szívében, de súlyos az élet s az embernek oda se kell nézni a tegnapi napra, hanem állandóan lesni kell a holnapot. Persze, igen értelmesen beszél Pataki és sokáig. Van ideje hozzá. Csak gazdag embernek való luxus, arra gondolni, a mi volt. Attól kell félni, ami következik. A por, por. Nem Pataki van hivatva arra, hogy feltámaszsza. Pataki csak arra van hivatva, hogy egy-egy kicsit dolgozzék és sokat tekeregjen, meg arra, hogy regulára tanítsa a népét. A kisebbiket Annának hívják, azt kivált regulázza. Szöszke, kicsi szemű, kicsi szájú gyerek, s a posztját hűtlenül elhagyott nőhöz hasonlít. — Épen olyan csavaros, semmiskedésekkel teli lény, — mondja Pataki, — mint porrá vált hitvesem. Fortélyos módokon töri kis agyát az ételekbeni dúskálkodás után, telhetetlen lévén. Többször koppantom meg agyát, mi észbeli tehetségének felfrissítésére jótékonyan hathat. Tán sokszor is koppantja, de én ezt nem állítom határozottan. Mert Pataki bizonyosan e dologhoz is jobban ért más lényeknél. Sőt theóriai képzettsége igazán dús. Ha csizmát varr, akkor is milyen csudálatosakat tud elmondani arról, hogy neki micsoda reform-ideái vannnak e művészetre nézve. Én nem is tudom, de tán a bőrdarab kiismerésén, idomíthatóságának mértékein alapul a theóriája. Csakhogy ritkán varr. Mindenből keveset szeret dolgozni. A változatosság után rajong s lenézi a sorsabeli embereket, kik kábítóan unalmas egyformaságban élik napjaikat. Ha egyebet egyáltalában nem tud csinálni, regulázza népeit. Hallom sokszor, a mint szidja a nénét vénségéért, vakságáért s amint fenyegetődzik, hogy majd segít ő ezen a nyomorult dolgon. Segített is most a tavaszon. Előre láttam, hogy töri a fejét valamiben. Kemény pomádéval kente gyér gyenge bajuszát és haját, úgy hogy a féső által vont barázda jól meglátszott rajta. Nagyon nyalkán ment kz utczán s rázogatni kezdte járás közben a nyakát meg a derekát, fiatalos módon. Valami barnás keztyűt is láttam a kezén s ezüst lánczot a mel- 188b.