Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1887-02-12 / 7. szám
1887 az a vidámság, daloló, kaczagó jó kedv, mely az élet forró szeretetét jobban mutatná, mint az ilyen szerencsés fölfedező ragyogó tekintete. Léptei még a legnehezebb csizmákban is könnyűek, mint a madár suhanása; beszéde édes, tele a leggyöngédebb kifejezésekkel; ruhája csinos, tiszta, hogy ezzel is kifejezze, mennyire becsüli ő felebarátait ; nem szűkmarkú, adakozó ; nem kevély, nyájas, közlékeny; nem vallástalan, ellenkezőleg minden második szava: az isten, a jó isten, Jézusom ; ha a jó isten akarja, ha ő megsegít, de reményem, hogy megsegít. Hogyne! Oh, az a szentséges isten tudja, kiket segítsen meg. De tudja ám! Csak mikor Szent Mihály táján a bucsúsok jönnek a nagy, szent zászlókkal, éneklő lelkekkel, három-négy falú jó torkú kántorával, a koldusokkal, az elvált asszonyokkal, férjhez menni nem tudó leányokkal és pénzes betegekkel; más oldalon a mézes kalácsos ládákkal a paksiak, földváriak, szegszárdiak, tolnaiak; a hosszú székért gyolcsos tótok; a magas, kormos ládákon ülő csizmadiák vastagon bekötött fejű feleségeikkel, csutoráikkal és a túlsó féli gazdag juhásznék göndörhajú, piros arczú férjeikkel, csak akkor mozdulhat meg oly lelkesen Szentpálfalvának úri renden levő értelmisége és polgársága és közönséges földmivesékből alakult czigánybandája, a Bese, László, Szabó és Birkás nemzetségek örökös folytatása, mint e szép, tiszta januáriusi napokban, mikor se hóban, se hidegben, istennek hála nincs, hiány. — Jönnek. — Itt lesznek ... — Vasúton, Fehérvár felől. — Itt lesz Blaháné. — Hallotta-e, bátyám, hogy lejön Csiky? — Kis József felolvassa a Simon Jüdítőt meg a Jehovát. — Komócsy a Nyegléket. — Szana Tamás : A magyar költők szerelmeit. — Itt lesz Ábrányi, Vizváry, Gabányi, Ujházy, Oházy. — A báróéknál lesz nagy színielőadás, konczert. — A Salamoni kisasszonyok énekelnek. — A Nagyné két leánya tánczol. A Szentmiklósi Pistika szaval. Ezek a hírek mind akadálytalanul léptek be az alacsony kapukon, törött kőfalakon, düledezett kerítéseken, és nyitottak be nyájasan az előkelőbb családokhoz, de kezdett ezek mellett olyan hír is lábra kapni, ami az értelmiség becsületébe mélyen bevágott. A Sovány Gergely leánya énekel. — A Zsuzsi. — Ki akarta ezt ? — Egyenesen a báróné. — Abból semmi sem lesz. Ki, ki, paraszt!. . . Ez a durva szó épen akkor csapódott be a Soványék ablakán, mikor Milovánné Sovány Zsuzsikát oktatta a művészetben. A szép paraszt leány kótát tartott a kezében, mint egy valódi művésznő, bár a kótából egy jegyecskét sem értett és a Milován Jakab úr gitárjára és a Milovánné előéneklésére és vékony, szakadozott ezérna hangján énekelte : Ez a világ a milyen nagy, Te, galambom, oly kicsiny vagy, De ha téged bírhatnálak, Ez világért nem adnálak . . . — Jaj lelkem, aranyom, — ölelte át Soványáé kedves leányát, — nem, ezért a széles világért oda nem ad nálak. — Ia capó, — biztatta Milován úr, — andante, mit furore. — Az ég felé nézzen, Zsuzsika, így, — mutatta Milovánné, — az egyik karját emelje magasra, ameddig csak lehet, így. Hogy a dolog jól menjen, mentül jobban, maga Soványné is próbálta a magasba nézést, az ágaskodást. És vastag, izmos karjait, mintha meg egyet szedett volna, nagyon jól föl tudta tartani, így Egy pár fiatal szomszéd menyecske ült a kemencze körül, azok is az égre néztek és karjaikat emelgették. — Majd megmutatom én, mit csinálok az én aranyos Zsuzsikámból. Amennyi koldus úri leány van, mind leverem vele. Neki kell lenni a nap hősének, nem szabad, hogy valaki fönnebb álljon. Egyszer kínálja meg isten az embert a szerencsével, a szerencse itt van. Semmi ingadozás. Most, most meg kell ragadni, de két kézzel. (Folytatása következik.) BÁLÉ , UTÁN. (André Lemoynk.) I. Midőn harminczadik évét túllépte már, Zajos báléi után nem egy nő elmereng. Harminczadik! e szó százszor fülébe cseng, Az ifjúságra bús, szakító véghatár! Van-e lélekbúvár híven elemzeni A tipró bánatot s kínt, mit ez óra nyújt, Midőn messze nyúló sötét árnyát a múlt Már a jövőre is mogorván ráveti ? — «Harmincz év!» — szól a nő, számlálva ujjain. «Átvitt a vándorút már életem nyarán. Könyvem leggazdagabb részét átolvasom . . . Mit hoznak még várjon jövendő napjaim? Elillanó létünk legszebb, a kezdetén, A bölcsek egyhangú beszéde igy tanít, S végigha forgatom éltemnek lapjait, Csupán az unalom rémképe int felém! Ám öregbíteni száz év ha jőne még, És csak ismétlenné a jövő múltamat, Ha az is, mint emez, élvül csak annyit ad: — Unván — még élni is talán felejtenék! Párisban télen át: táncz, színház, vigalom; Nyáron, ha jő az est, mindig egy séta vár. Ems straden fürdeit járom húszszorta már S a tenger zöld vizét csak látni is unom! Sok templom énekét s miséit ismerem, S hol nyomor ténfereg, hol lángzó seb sajog, Mint fénysugárt a nap, földmives a magot. Az alamizsnapénzt úgy szórta telt kezem. Fölzendült körültem a papok éneke, Mormolták a hívek szent zsolozsmáikat, Térden a kereszthez járult az áhitat: De üres szivemet mi sem tölthette be! Fejem fölött letűnt már rég a szép idő, Midőn a gyermekszív mindent rózsásra fest, Mi vár reám, mi vár? Borongó, szürke est, Álmos unalmival bús, kedvetlen jövő! . . . A zárda négy falán belül sok ifjú lány képles, hisz, álmodoz, s édes eszményt teremt; A rácsos ablakból öt véli látni lent.. . Kit én reméltem, ah, föl nem találhatóm! Rég hordozá fejem az ara-koszorút, S azóta megtelt az unalom pohara, Édes ikertestvér: a Tegnap és a Ma. Örök egyhangúság! Neve: egyenes út! Ha porba ejteném ez angyal szárnyakat! Ah, ha megizleném, mit még nem ismerek: A szerelmet! ... Ha mint narancscsal a gyerek, Lecsillapítanám sóvárgó szomjamat! Még szép vagyok, csupán akarnom kellene, S lábamhoz omlanék az udvarlók raja, Csapongó lepkeraj, mit elhódítana Azur szememnek egy kaczér tekintete. Olykor, hahogy sivár múltamra gondolok A gyönge szívű nőt szinte irigyelem, Ki röpke szerelmek zajló örvényiben Gondatlanul kereng, élvezve él, ragyog. Hisz úgy is egy a vég! A szív, mely tiszta, szent, S a hazug, csalfa szív, mely merő szenny, salak, Sötétlő kőkereszt vagy aggott fűz alatt Egymás mellé kerül az agyagsírba lent.» II. Nem szálltok már közénk, nem szálltok sohasem, Mint rég letűnt időn, zarándok angyalok; Behajlítván kicsiny, csillámló szárnyatok, Végkép eltüntetek előlünk oda fenn. A Rossz ellen szivünk vájjon ki védi meg? Oh, van-e hatalom, van-e csodás erő, Mely az örvény előtt kezünk föltartni jő ? . . . De csönd! A nő figyel és mélyen megremeg. A nagy függöny mögül csilingelő beszéd közéig feléje most, ártatlan, tiszta hang; Madárka így csicserg, igy cseng ezüstharang! — ■ Az ajtókárpitot egy lányka nyitja szét. Belép és széttekint, kis lába meztelen. Nem gondoltak reá s leszállt párnáiról: — «Mamácskám, adj ruhát!» — édes csengve szól És várakozva áll a bolyhos szőnyegen. Az anya lelkiből égő köny permetez, Fölkapja gyermekét s száz forró csókot ád, Elnézi hosszasan, simítja szög haját.. . A lányka rátekint, s nem érti meg: mi ez? De súgja kis szive, hogy most hallgatni kell, S míg csók somló könyök orczáját fürdetik, Úgy érzi, valami szent csoda folyt le itt, S titkot, nagy titkot sejt gyermek-sejtelmivel. Mint elgázolt virág dulongó vész után, Fölemeli fejét az anya csöndesen. Mosolygva kényezik: — «Bocsáss meg, gyermekem! Jó, hogy hozzám jövél! . . . Rossz álom volt csupán!» — Sírt Gethsemániban, kit csak kisértgetett, S szent béke ver tanyát forrongó lelkiben. A vihar elvonult, lefolyt a küzdelem. A szerető anya győzött a nő felett. Korjolánfy Lajos: OKSZÁV-VILÁG A SIMPÁNZ. (Képpel.) A legmagasabb fejlettségű majmok között egy sincsen, a mely első tekintetre hasonlatosabb legyen az emberhez, mint a simpánz, tudományos deák nevén Troglodytes niger. Anatómiai tekintetből ugyan jobban közelíti meg nála a teremtés urait az orangután, mert ennek van legtökéletesebb agyveleje minden állat között; a gorilla meg a kéz és láb emberformájú kifejlődésével haladja felül a simpánz tökéletességét. De az egész külsőre és az erkölcsökre mégis csak a simpánz majmol bennünket legsikeresebben, sőt az anatómiát illetőleg sincs sokkal hátrább a másik kettőnél, mert neki viszont a fogai hasonlítanak legjobban az emberéhez, ami a koponya fejlődésére nézve nagyon fontos adat. A gorilla, de főleg az orangután veszedelmes vadállat és fogságban nehezebben szelídül a tigrisnél; a simpánz azonban jámbor, jó indulatú és kivált ha fiatalon kerül rabságba, oly csöndes, hűséges háziállat válik belőle, mint a kutya. Forró égöv alatt élő európai tudósok, konzulok, kereskedők nem egyszer tettek már kísérletet azzal, hogy simpánzot cselédkép használjanak. És ez a becsületes majom két lábon járva takarított, felszolgált az asztalnál, főzött kávét, öntözött kertet, rá lehetett bízni a gyereket, hogy szekérkántolja, megfoltozta saját gúnyáját és értelmesen, hasznosan végzett sok más munkát. Ezek után egy Meunier Victor nevű franczia azzal a gondolattal lép föl, hogy a könnyen szelídülő simpánzot házi állattá kellene domesztikálni, amint évezredek előtt az ember szolgálatába fogta a lovat, az ebet és azt a sok más állatot, amelyet különböző czélokból rabszolgáinkal tartunk. Egy másik franczia, Houzeau, odáig megy, hogy a szoptatós dajkául ajánlja a simpánzot, mert zsíros teje a legkitűnőbb gyermektáplálék. Nem szólva az ilyen túlzásról, abban nincsen semmi lehetetlenség, hogy a simpánzot az ember hasznos házi állattá domesztikálja; a lónak és a 109