Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 1-26. szám)

1887-01-29 / 5. szám

74 ORSZÁG-VILÁG két oldalt hömpölygő beláthatlan embertömeg, a tarka ingű jockey-k, a tüzes, toporzékoló, elnyúlt telivér paripák, a gyep másik oldalán a nagy mail coach-ok, fogatok, a leve­gőbe terjedő százféle illat egész idegrendszerét megrázta: «Milyen szép... milyen szép!» — susogá, még mindig álmodozva nézve a végtelenséggel összefolyó modern táj­képet. Aztán a gyep egyik szélén feltűnt neki egy tarka toilette-be öltözött asszony, körülvéve a férfiak egész rajá­tól, ki hol összehúzott szemöldökkel intézett egy-egy szót az egyikhez, hol mosolyogva intett egy másiknak. Egész lényén elömlött annak tudata, hogy bizonyos szépségéről, szelleméről, csak úgy mint arról, hogy ezek az urak, kik körülrajongják, csakis ezért vannak a világon. — Milyen boldog lehet, hogy így ünnepük, — gondolá Emi. — Ki ez? — folytatá hangosan. — Még nem ismered? — felelt Béla. — Szentgyörgyi Masa, Pest legcsinosabb asszonya, ki csak rigy gázol a szí­veken. — Mily boldog lehet,­­ • gondolá Emi. Bár ha azt a kérdést tették volna fel neki, hogy miért, aligha tudott volna rá felelni. — Nézze, Emi grófné, ez az én lovam, — mondá Baj­­móczy, az elővezetett versenylovakra mutatva. — Ah, maga is futtat . .. hiszen ez nagyon érdekes lesz! (Pedig gondos mamája ezt még otthon elmondta nekik — Ez igazán nagyon érdekes lesz. Az adott jelre a lovak elindultak. A fehér és kék szik­­la Bajmóczyak családi színei­ eleinte leghátul volt. Emit lassan-lassan megragadta ez izgató látvány, s már egész erejéből azt kívánta, hogy a «Napsugár» érjen be elsőnek. Úgy érezte, mintha a paripa az ő tulajdona lenne, ide­gesen legyőzte magát. — Na, még csak egy akadály s előre jut, — mondá izgatottan. — Bajmóczynak Emi ér­deklődése jól esett, hálásan nézett reá. — Megvan! — mondá inkább kiáltva Emi, — meg­van . . . még csak az utolsó fordulat, a vizes árok ... A bírók már csengettek, a paripák lihegve, forró taj­tékos szájjal, megnyúlt testtel, vadul vágtatva törtek előre. A közönség halkan zúgott. Végre... végre ... az első! A közönség egyhangú kiáltásban tört ki: «Nyertünk, győ­zött!» , Emi egész kimerülve, remegve nyújtó kertylis kezét Bajmóczynak. — Még soha sem voltam így felizgatva, — mondá neki, — gratulálok . . . gyönyörűen nyert. Bajmóczy melegen, tele hálával, szeretettel nézett Emire, óhajtott volna leborulni előtte, s úgy köszönni meg azt . . . hogy így érdeklődött lova iránt. Ezután pár perczre lement az emelvény alá. Béla és Emi egy pillanatra egyedül maradtak. — Mondd, igazán érdekelnek téged a futtatások? — kérdé gúnyosan Béla. — És miért,ne érdekelnének? felelé bosszankodva Emi. — Csak kérdem, mert e perezben láttam, hogy érdekelt. . . . Szabad még az esti cotillonod? — kérdé, nehogy ebben is megelőzzék. — Ez esti cotillonom .. . várj csak ... — E perezben Bajmóczy jött föl a lépcsőn. — Ugy­e önnek ígértem a mai cotillont ?... Bajmóczy egy perezre bámulva nézett rá, — aztán megértette. — Hogyne! — mondá kissé ügyetlenül. — Béla gúnyos arczczal meghajtotta magát. — Saj­nálom, — mondá s eltávozott. Emi egy pillanatra megbánta a mit tett. .. azonban Masán akadt meg szeme s ez megvigasztalta. Ezalatt mind többen vették körül, s lassan-lassan épen akkora udvara lett, mint Szentgyörgyi Masának, kire néha finoman bár, egy szemernyi rejtett gúnynyal mosolygott. — Mily szép vagy, úgy bámultalak egész verseny alatt — mondá, midőn anyja bemutatta a «turf királynő»-nek. — Te mondod ezt nekem .. . köszönöm, mert így kettős értéke van; úgy-e Bajmóczy? — vágott vissza Masa, ez által jelezve, hogy a közvélemény már Bajmóczy oldalán látta Emit. Bajmóczy nem értette meg e finom ezélzást, Eminek azonban kigyúltak szemei ... és Bélára tekintett. XIV. Az első bál ! ami egy pillanatra megállott az Európa termének elő­csarnokában s megreszketve körülnézett. A pik­nik már elkezdődött. Vele szemben pálmák között elrejtve volt a zenekar. Az ezer gyertya fényét a ragyogó parquette s az óriási tükrök visszaverték. A fénylő fehér alaptól élesen vált el a sok színes ruha. A virágok, a parfume-ök kábító illata egy perezre átrezgeté egész testét: a lázas czigány­­zene felkavarta vérét ... Az első csepp gyönyört megizlelve, az élvek tengere után vágyott. Élni, élvezni,­­ uralkodni! Aztán az első pillanat elmúlt. Elkezdődtek a bemuta­tások, mindenkire úgy mosolygott, mindenkinek úgy bókolt,­­ mint ezt az illető külső körülményei előírták. Ismerte mindenki értékét s így ő értékesítette anyja tapasztalatait. A leányoknak Leithenburg Lolly mutatta be. Tehát ezekkel kell majd küzdenie. A harcz kérlelhetlen lesz, ezt tudta s szembe nézett velük: nem félt. A bátorság örökletes tulajdona felébredt benne, szembe nézett velük, s bízott erejében. Aztán jöttek a fiatal emberek . .. Már «lényegüket» ismerte. Játszott velük, s meghódította őket. Mind a három négyesre majoresco tánczost kapott . . . illetőleg fogadott el. A tour-tánczoknál majdnem szétszedték: a keringők, polkák lázában előfogta a gyönyör, megrázta tetőtől-talpig, felrázta benne az öröm, a kéj után való vágyat, néha szinte szédelegni kezdett. Fejét féloldalra hajtva, odasimult tánczásához, elfeledve mindent, mindent, a­mi fájt neki, a­mi bántotta: előre siklott a terem sima, csúszós par­­quette-jén, élvezve a pillanat mámorát. Végtelen gyönyört érzett, kimondhatatlan vágyak töltötték be lelkét ... s Bélára gondolt. — S ezt a diplomata Béla kitalálta. A csá­rdást Emi nem tánczolta. Béla leült egy fülke mellé. — Emi, milyen szép vagy már ma! — mondá önkén­telenül. — Béla ... ez bamális! A diplomata megzavarodott. — Bamális az is, ha azt mondom neked, hogy szeretlek? Azt hitte, e hirtelen támadásra az úgy is izgatott, lázas leány nem fogja védeni tudni magát. Emi egész testét-lelkét átjárta valami, úgy érezte, hogy az ujjongó csárdás­ zene és Béla szavai összeolvadnak s betöltik szivét egészen, átfutják egész idegrendszerét, s egész vérét felhajtják fejébe. Nem tudott semmit sem fe­lelni , maga elé nézett hideg, üveges tekintettel. — Tudnál-e ugyan te igazán szeretni ? Sim­i, simi szeretett volna .. . Szeret! Egyszerre eszébe jutott az, a­mit a szerelemről anyja annyiszor mondott, s a­mit aztán ő maga is tapasztalt. Megijedt. Hirtelen felugrott, nem felelve semmit, átment a termen s az egyik sarokban ülő Szentgyörgyi Feliciével kezdett beszélgetni. Béla ingerülten kelt föl helyéről. Nem volt tisztában ezzel a leánynyal. De hát mit akar ? Nem tud szeretni vagy csak nem akar ? Mert hiszen látja, érzi, hogy már van valami köztük, a­mi ha tán nem is a szerelem, de legalább nagyon közel áll ahhoz. Most bosszankodni kez­dett önmagára, úgy vette észre, hogy hidegséggel lehet hatni. Leült Szentgyörgyi Masa mellé s feltűnően udva­rolni kezdett neki, a minek Masa nagyon megörült, mi­után épen utolsó udvarlóját féltékenynyé akarta tenni. — Emi azonban most már nem figyelt Bélára, e perezben félt... félt a szerelemtől. Mit tegyen ? E perezben két fiatal ember állt elé s udvarolni kezd­tek neki, bosszantva őt pár banántás elmondásával, a­me­lyekre Emi most ingerülten s tán épen ezért szellemesen válaszolt. E két fiatal úr, kikkel így egy fél óráig be­szélt, elhíresztelték szellemességét. A már a lóversenyen ünnepelt, folyton majoreskákkal tánczoló Emi, a kotillon­ig a bál legü­nnepeltebb kisasz­­szonya lett. Magára Bajmóczyra is annyira hatott ez okos, gyö­nyörű és ünnepelt leány, hogy majdnem egész este őt nézte egy kerevetrel. Álmait szőtte tovább, közbe-közbe a múltra gondolva, elhalt feleségére. Hogy szerette! És szeme önkéntelenül Emin akadt meg. Pedig nem is volt olyan szép, mint Emi. Mert Emi nagyon szép. Vájjon hány év különbség lehet közöttük ? Tán tizennégy. A leg­jobb idő. De igazán a legjobb ? Most észrevette, hogy mira gondol, le akarta küzdeni e gondolatát. Neki talán jobb, ha nem házasodik meg, hiszen erre már öreg. Öreg ? Nem, hiszen csak hatvainczkét éves. A legjobb idő. Már megint ez a két szó . . . ej, ej !. . . és jóizűen mosolygott. — Min mosolyog, édes Bajmóczy ? — riasztó fel me­rengéséből egy öregebb asszony, kinek négy leánya jár reménytelenül hét esztendeje a világba. A mama könyör­telen volt, leült mellé, leányainak erényeit kezdte dicsérni, az ötvenháromezer forint évi földadónak megfelelő birtok szerencsés tulajdonosának. Bajmóczy kétségbe volt esve, tudatára jött, hogy így minden leányos mamának ki van szolgáltatva. És még kellemes arczot kell ez unalmas játékhoz vágni! De hiszen már ezért érdemes megházasodni, ha másért nem. S ismét Emi jutott eszébe. Egész vére fejébe szö­kött. Midőn aztán a «négy leányos hölgy» eltávozott ol­dala mellől, odaállott a terem egy oszlopához s onnan nézte a tánczolókat, Epen most suhant el mellette Emi. Mily szép, mily elragadó, mily jó leány lehet, hogy sze­retheti szüleit ! Mily szép lenne oldalán az élet. A zene szólott tovább s a vig keringők új reményeket keltettek az özvegy Bajmóczy lelkében. Gépiesen a buffet egyik félreeső termébe ment, lefeküdt egy kerevetre, szivarra gyújtott s a halvány kék füstfellegeken keresztül terveket szőtt. Annyit utazott. .. pihenni vágyna, s a kékes kari­kákból ismét Emi arcza bontakozott ki. . . — Cotillon ! cotillon ! — hallatszott az előtánczos har­sány hangja, betöltvén a termeket, elhatván még Bajmóczy rejtekéig is. Antal föleszmélt, Hirtelen felugrott fekvő helyzetéből s kisietett a tánczterembe. Emi már kigyúlt arc­c­al, a táncztól fölhevülve, félig lázban várta. E perezben igazán elragadó volt. Leültek, egészen közel egymáshoz. Emi átlátszó illusion ruhája félig elfödte Bajmóczyt. Eleinte keveset beszéltek. Bajmóczy nem mert szólani, azt hitte, bármit mond, elárulja magát. Megcsinálták az első tourt. .. azután jöttek a figurák. Emit folyton tánczoltatták, valóságos diadalt ült ez este. Van egy figura a tüzértánczban, a­mely a darvak járását utánozza. V alakban állítják fel a kisasszonyokat, s a ve­zető rendesen a saison legünnepeltebb leánya. Ez este Emit tették a figura élére. Ott állott most a félig mámorban levő leány, húsz kisasszony előtt, félig mosolyogva, félig diadalmas arc­c­al. A csillárok gyertyái sárgás aranyos fényt hintettek szőke fürtjeire, megvilágí­tották hófehér nyakát, vállait, glóriával vették körül egész alakját. A szembenlé­vő tükörbe nézett. Ott látta magát mint a legszebbet a szépek között. Ennyi szép leány leg­­elén, körülvéve a fiatal emberek egész hadától. A képet aztán a számtalan tükör a végtelenbe verte vissza. Diada­­jának nem volt vége sehol. Egész lelkét betöltötte most az uralom, a fény után való vágy. Látta magát már mint fiatal asszonyt egy hadsereg udvarlótól körülvéve, kik majd leborulnak előtte, s a kikkel úgy fog játszani, a­mint épen pillanatnyi szeszélye magával hozza. Fényt, fényt látott mindenütt! S úgy érezte, hogy e tündöklő világ központja, istennője ő . . . A keringő zenéje csak szólott, mindig lázasabban, betöltötte egész lelkét. Minden idege külön rezdült meg, úgy érezte, hogy forró láva ömlik át erein, úgy érezte, mintha emelkedne, fel, fel a csillagokhoz . . . Akkor egyszerre két erős kart érzett FELKOSZINTO SOI FESTMÉNYE UTÁN. ORSZÁG-VILÁG 1887 1887

Next