Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1887-01-01 / 1. szám
1887 ORSZÁG-VILÁG 7 FEHÉR LAP. — Elbeszélés — Irta JUSTH ZSIGMOND. I. Kelechényi Mariette czigarettere gyújtva, abbanhagyta Helvétius olvasását. Egy perezre elgondolkozott. Tehát minden önzés, minden önérdek. Ez minden emberi «tett» motora. — Különben ez nem új, — folytatá merengését, — erre Helvétius nélkül is rájöttem rég. Hiszen erre az élet iskolája tanított meg .... meg fogja még majd Emit is tanítani .... Leányára gondolt. Most jött ki a kolostorból: még «fehér lap», s amint ezt kedvencz bölcsészeitől megtanulta, e «fehér lap»-ra írni kell. De hogyan? Álmodozva emelte tekintetét a plafondra, nézte, amint a színes lámpaüvegen keresztül törő fénysugár halványkék karikákat vet a fehér gipsz-menyezetre. Milyen furcsa az mégis, hogy neki már felnőtt leánya van. Talán már szürkül is a haja? Most a chaiselongue-ja melletti kis asztalról felvett egy rococo porczellán kézi tükröt s megnézte magát benne. Még mindig a «toujours belle Mariette», leányának tizenhét esztendeje csak egy pár redőt vont oda a homloka közepére. Csak nyaka nem üde már, ezért hordja azt az álla alá kötött csipkekendőt, a melyet a negyven éves asszonyok divatjának lehetne nevezni. Azért még mindig szép asszony. Szebb, mint leánya. Ne váljon szebbe igazán? Még nem voltak együtt a társaságban, s így ítélete talán túl szubjectív. (Íme, mire jók a filozófiai formulák.) Pedig még tetszeni vágyott egy pár évig .... Tíztizenöt esztendő oly rövid .... Eszébe jutott Stauffen Lóri, kinek ötven éves korában még viszonya volt egy dsidás főhadnagygyal. Ő pedig tisztességes asszony és az is akar maradni a sírig. De csak mégis jó az, ha elbeszélgethetünk valakivel, ki barátunk. Így jutott a Feuilletregényektől Schopenhauer, Darwin, Lorenz von Stein és Helvétiusig. Mindig olvasott és mindig azt, amit az «illető» ajánlott neki olvasásra. Ezzel aztán adandó alkalommal a már elolvasott könyvek fölött eszmecseréit, ketten, halvány rózsaszínű világításnál, ő ott a chaislongue melletti karosszékben . . . azután egy csésze tea, tizenegy óra felé egy forró kézcsók . . . s aztán álmok. Álmok, mindig csak álmok ! Életének egész boldogsága ebben állt. Az «illetők» pár hónapig jártak hozzá, s olvastak vele . . . végül belátván azt, hogy itt csak irodalomról, közgazdaságról és filozófiáról lehet beszélni, beleuntak a hiába való ostromba, eltávoztak, helyet engedve egymásnak, egy újabb eszménynek, kire ez örök ifjú asszony ismét rálehelte egész idealizmusát, aki aztán ismét fájdalmat okozott neki . . . E csalódás után ismét újabb kiábrándulás, és újabb álmok. És így tovább, tartván ez már vagy tizenhat esztendeje. Pedig minden idealizmusa daczára okos asszony volt, ismerte, ismerni vélte az embert, az embereket. Igen rossz véleménye volt róluk, tán éppen ezért ismét azt, kivel benső dolgokról akart beszélni, tökéletesnek hitte. Csak a végleteket látta, illetőleg vélte látni. Kezdetben már, midőn «élni kezdett», az ideált kereste, minden új emberben új tökélyt vélt felfedezni, aztán jött a tapasztalat: a másik véglet. Megismerve az emberi rugókat, már ördögi gonoszságot látott abban, ami végre is csak természetes. Oh, de azért hitt angyalokban is . . . Fog mindig hinni egy emberben, ki lelkében mindig élt, s aki azért minden évben változik, más alakot ölt. Bár azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy ez az idealizmus nem visz semmire, erre már házassága megtanította. Férje volt az első, kivel irodalomról beszélt (ekkor még «egy szegény ifjú történeté»-ről), férje volt az első azok között, kikben csalatkozott. Pedig mily szerelmes volt belé, mily tökéletesnek hitte! Hőse Maxime Odiotja, ideálja volt. Milyen partiekat csinálhatott volna. Ő — korának legünnepeltebb szépsége. Nénje, Caroline, nem volt olyan szép, mint ő, de eszélyesebb, s egy vén majoresco vette el, kit nem szeretett. S ma boldog. Boldog — és ő! Mariette elmélázva nézte a felfelé szálló halványkékes füstkarikákat. Még nagyon szép asszony volt. Aranyszőke haja élesen vált el sápadt viasszínű arczától. Sötétkék szemeivel álmodozón, majd merészen tekintett. Álmodozva gondolt a «kék» világára, merészen mindarra, amit látott, s amiről tudott, — tudni vélt. Finom orrszimpái néha lázasan rezdültek meg, vékony ajkairól elszántság beszélt. Csodálatos keveréke volt ez asszony egy álmatag német «hajadon» és egy raffinált, olvasott orosz asszonynak. Volt valami egyéniségében egy galambból és valami egy macskából. Különben tollainak fehér színét épen csak úgy, mint éles karmait, csakis azok látták meg, kik ezzel megismerkedni egy cseppet sem vágytak. Ma a «galambszerű macska» termetét halvány lilaszínű pongyola fedte, égszínkék selyem harisnyái kilátszottak a lábait fedő aranyhímzésű papucsból . . . pedig ma nem várt senkit, ma — anya akart lenni. Anya! De hogyan kezdje? Íme, itt fog állani pár perc múlva leánya, a «fehér lap», ráírhatja idealizmusát, s ráírhatja világismeretét. Idealizmusát! Megismerje majd e leány is az álmodozás kínjait? Későn ismerje meg e leány is azt, hogy mi a házasság? Későn tanulja meg azt, hogy egyszer mégsem fogja szeretni, szerethetni azt a férfit, kinek örök szerelmet esküdött? Teheti-e ezt? Mit mond majd akkor neki, ha egyszer megtanulja, hogy a szerelem ugyan örök, de az egy ember iránt érzett szerelem — nem. Hát ha majd szemére veti akkor, hogy megcsalta őt s rózsaszínű fátyolt vont szemei elé, amely elfedte a világot, vagy legalább rózsaszínű fénynyel vonta be mindazt, ami benne sötét. Teheti-e ezt ? Vagy mondja el neki világnézletét, mondja, el neki, amit a világról általában tart? Elmondja, hogy úgy tapasztalta (s erre még Schopenhauert sem kelletett olvasnia), hogy az ember lényege: önzés, hiúság és rosszakarat. Megmondja azt, hogy a legnagyobb tudomány, s erre Helvétius és Stendhalt idézve, az ember egyes motorait megismerni, hogy aztán ezeket a rugókat mozgassuk azokkal az emberekkel, kikkel dolgunk van és kikre szükségünk lehet. De hiszen ez neki fájni fog. Fájni! És nem-e jobb, ha gyorsan végzünk, mint egy fájdalmas műtétnél, így legalább még «ezután» kellemesen csalódhatik is. Ha van benne az «eszmény» iránt fogékonyság, akkor úgy is fel fogja azokat találni . . . keresni . . . és . . .! , Mariette behunyta szemeit és eszébe jutott Gárdosminiszter, akivel mostanában együtt olvassák Bastiot munkáit. Álmok . . . álmok! S felrezdült. A szomszédos szalon ajtaján bejött egy inas. — Ah, végezzünk ,mivel minél előbb, hogy holnap olvashassunk ismét . . . Mondja meg Emi grófnőnek, folytató gondolatát az inashoz fordulva, — hogy szeretnék vele beszélni, jönne át hozzám pár perezre. Az inas meghajtotta magát s kiment. Mariette pedig hátradőlve a chaise-longueon, a szerelemre gondolt. II. — Emi ülj le, beszélni szeretnék veled. Kipakkoltál már ? — Igen, mamám. — Most fordulópontra jutottál, Mimi (így nevezte Mariette leányát, midőn nagyon gyengéd akart vele lenni), nagy leány lettél, pár nap múlva bemutatlak . . . s még a világról nem tudsz semmit. Emi nyugodtan nézett anyja szemeibe, úgy látszik, hogy a világról valóban nem tudott semmit! Anyja fürkészően nézett rá, vonásaiból akart kiolvasni valamit, amin keresztül beadhassa majd neki jövendőbeli világnézetét. —Úgy látszik, még ártatlan, nem pirult el, é s Mariette hímzést vett elő a kis asztalról. E hímzés sokféle nehéz szituácziót könnyített már meg neki. — Szeretted a zárdás életet? — kérdé. (Tán majd ezen az úton jut arra, amit akar.) — Igen, — felesé Mimi egykedvűen. — Mondd csak, — kérdé Mariette hirtelen, — mit meséltek a jó nénék a társaságról? — Azt . . . azt mondták, hogy . . . nem tudom jól kifejezni. — A leány megakadt, félt elmondani a nénék véleményét arról a világról, amelynek végre is Mariette is tagja: édesanyja, kit bámult, kit eszményinek hitt, hiszen oly ritkán látta eddig, hogy csak az anya fogalma, annak minden általános tulajdonával, lebeghetett előtte. Különben is a nénék az Isten, a hit fogalma mellé oda sorozták lelkében az «anya» abstract definíczióját is. Azonkívül a jó nénék kimentették Mariette-et, hogy olyan ritkán vette ki őt a zárdából. Mindez különben «métier»-jökkel járt. S a leány hitt nekik, hiszen úgy is bámulta volna anyját, s így most nem mert a nagyvilágiól beszélni vele — hátha megsérti őt, a tökéleteset. ■— Mondd csak bátran, lásd Mimi, nekem mindent el kell szentül mondanod. — Mariette lelkében e pillanatban a macska került felül, bár karmait elrejtette, oda hajolt leányára s megcsókolta nyakát. Emi elpirult. Attól félt, hogy anyja kitalálta titkos gondolatait. Kitalálta azt, hogy a nénék mit mondtak a jövőről, félni kezdett, nem tudta miért, de félt ez «ideáltól», kit pedig úgy szeretett. — Na Mimi, látom, hogy nekem kell segítségedre jönnöm. Ugye azt mondták a nénék, hogy a világ hamis, s leghelyesebben az él, ki elzárva magát a külvilágtól, imádkozik. Emi ismét elpirult és némán bólintott fejével. Mariette ajkain finom mosoly futott át. Tehát ezen a résen kell beadni a mérget, illetőleg a gyógyszert. — Nos, a nénéknek igazuk volt abban, hogy a világ hamis, mert valóban az. Azonban azt nem kell feledned (s ezt csak az igazság kedvéért említem fel), hogy a jó apáczák gyávák, mert nem mernek szembe szállani vele... Emi csodálkozva nézett anyjára, bár hallgatott. — Gyengeség, mondom, nekünk harczolnunk kell; oh, könnyű dolog az egész, nem sokból áll, hallgass reám. Pár öltést tett hímzésén. Ezalatt félszemmel Mimi arczát nézte, kipirulva, de igen illedelmesen ült a kis puffon. — Lásd, én szerettem atyádat . . . (Most észre vette Mariette, hogy ez irányban nem boldogul. Mimi arcza jóságosan mosolygott, midőn atyját hallotta említeni. Nagyon szerette .... nem, ez irányban nem lehet.) — Szeretem még most is . . . hisz te tudod legjobban, hogy mily derék jó ember . . . hogy szeret téged ... de szeretlek én is, tán jobban, mint ő, hisz anyád vagyok! Most megcsókolta Mimi homlokát, kit évek óta minden hónapban csak egyszer látott, midőn a hó első vasárnapján kivette a «sacré coeur»-ből. Idealizmussal kevert «világismerete» nem engedte, hogy anya legyen, erre nagyon is eszményi és nagyon is pozitív volt. Egész szivét pillanatnyi ideálja absorbeálta, míg világismerete megtanította arra, hogy a leány éveiről az anya korára is lehet következtetni. S igy — ritkán mutogatta. — Olyan jó lesz most, hogy mellettem lehetsz ... én kis leányom . . . kis bibim! — S végig nézett leányán, aztán a szemben levő nagy tükörbe nézett: ott egymás mellett látszottak. A leány szebb volt, ugyanazok a vonások, mint anyjának, csakhogy úgy álltak egymás mellett, mint egy márványszobor s az arról csinált főszöntvény. A főszöntvény az anya volt. Emi szebb, mint ő! — Ah!! — s csak mosolygott tovább — mily szép vagy! bizonyára rövid idő múltán elrabolnak mellőlem... Istenem, mily szomorú mégis egy anya élete. Határozottan minél előbb férjhez kell adnia. Hisz lenyomja értékét, oly szép, ha világba viszi. De ha férjhez megy, csakhamar unokái is lehetnek. Nagymama őek, ez ma divatban van, a nagymamák igen keresettek . . . őszi napsugár . . . negyven éves asszony! Emminek férjhez kell mennie. Ha falura megy, pár év alatt tán el is felejtik. A világ oly gyorsan felejt! Emminek férjhez kell mennie, ez az egyetlen mód a . . . nyugalomra. Emi mélyen elpirult. Férjhez menni! úgy tudott volna sirnl, de szégyelte magát, hiszen már világba vezetendő kisasszony aztán meg anyja keblére szeretett volna dőlni, de nem mert, félt tőle. — Na, nem kell azért úgy megijedni, hiszen ez mindnyájunk közös sorsa, ezért járunk a világba. Igaz, épen a világról, a társaságról akartam veled beszélni, gondolkoztál már e tárgyról valaha? — De . . . mamám! — S a leány megint elpirult. Úgy látszott, hogy mégis gondolkozott már «e tárgyról». — Nos . . . Mimi . . . legelőször is ne légy oly félénk, annak nincs czélja. Mit félsz és kitől? Aki fél, azt eltiporják, régi dolog. Nézz szembe a világgal és bízz’ erődben. Emi most bámulva nézett anyjára. - Igen, igen . . . bízzál erődben, hatalmas fegyvereid vannak, szép vagy és fiatal. Az anya önkéntelenül sóhajtani akart, a sóhajt aztán ásításra fordította át, ezt pedig egy régi brokát könyvkartonnal fedte el. — Az egész csak emberismereten alapul, a ki ismeri az embereket ... a férfiakat ... az ismeri a módot is, a melylyel ... a melylyel . . . nous les subjugtions ... ha olyan emberekkel találkozol, kiket még nem ismersz, kellemes dolgokat fognak neked s kellemetlent másokról mondani . . . egyik sem lesz igaz a legnagyobb valószínűséggel ... s te is vedd az egész dolgot hazugságnak, akkor józanon fogod látni utadat, akadályait. — Te igy azt mondod, hogy minden hazugság? És a leánynak eszébe jutottak nénéi, az egyhangú imák és a nyugodt kolostor. Vissza vágyott a csendbe . . . De aztán eszébe jutottak azok az órák is, midőn a jövőről pletykáztak egymás között a nagyobb leányok. A jövő! de hiszen akkor miért reménykedett eddig? — Hiszen ez borzasztó, mamám! — S a leányon keserű fájdalom vett erőt, a melynek uralma alatt bátran közeledett anyjához, odadűlt kezére és sírni kezdett. — Oh, la petite chatte! ... Ne sírj hát, jól kezdjük el «világnézeted» megcsinálását. Legelső dolog, s ezt tanuld meg, hogy ne fájjon neked az, ha olyat látsz, ami sértő, a mi bánt. Vedd mindazt természetesnek, fordítsd el az emberi főtulajdonokra, a hiúságra és az önzésre, s ami az utóbbival együtt jár: a rosszakaratra... s mindjárt természetesnek találod. S ha mindezt belátod, akkor nem fogsz sírni, de nevetni azon, ami végre is csak természetes. Emi csak sírt tovább. — Na, ne sírj hát, hiszen ez nem általános, vannak kivételek is, tán csak nem hiszed, hogy én is ezért teszek valamit? hisz én szeretlek ... na Mimi ... ne sírj hát. Voyons la petite drôle . . . Ölelj meg ... Aki majd szerelmes lesz beléd, az is csak annyiban lesz önző, hogy el akar majd venni, egészen magának fog akarni . . . Különben látod, — folytatá az anya, egy újabb sort írva a «fehér lap»-ra, — a szerelem is furcsa dolog ... . Nem azok a legboldogabbak, akik szerelemből mentek férjhez . . . nézd meg Caroline nénédet, ő soha sem szerette vnele Mukit és . . . boldog, nagyon boldog . . . mert szilárd alapokra épített. Sajnos, hogy nem mindenki oly józan, mint Caroline. — S Mariette ismét felsóhajtott. Most Gárdos jutott eszébe. — Nem . . . valóban nem mindenki ilyen józan.