Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1887-07-09 / 28. szám

44- ban ; az él­őképek után a legördülő függöny, a felhangzó tánczzene, s most előre az éjszakában, vigan, önfeledten, a­míg aztán hajnal felé a be­törő nap be nem világít mindent és sárga, ke­gyetlen sugaraival eszünkbe nem juttatja, hogy mindennek, de mindennek vége kell hogy szakad­jon, még­­ a homonnai verőfényes napoknak is ! Álom. Azt álmodtam, hogy a térítőn feküdtem, Halvány, sárga arczczal nyugodtan, hidegen, De lelkem nyugalmát még így sem leté meg, És a holttest mellett bolyongott idelenn. Siratta, hogy félbe kellett hagyni éltét, Mert nem hozta meg a halál sem a békét. Pedig szólt az ének: «Nyugodjék csöndesen /» A gyertyák lángjait ingató lehellet. Vagy tán a szellemek szárnya lebegése ? Kik körömbe gyűltek, s égi szemeikben Gyémánttisztaságú, szánó könyű­ égé. Liliom karjukkal keblükre öleltek, Édes-bús hangjukkal testvérnek neveztek. Pedig szólt az ének: «Nyugodjék csöndesen /» Kérdezem: «Kik vagytok, hogy a földön, s égen Bolyongtok, óhajtott enyhülést nem érve?­» Szóltak: «Szerelmesek lelkei vagyunk, kik Búrban haltak meg, a halált várva, kérve, S mert keserveikkel magukat ölék el, A kívánt nyugalmat így sem lelhetik fel. . . Pedig szólt az ének: «Nyugodjék csöndesen!» Már nem voltam élő. Szívem nem repedt meg. Könyeimnek is rég kiapadt forrása: «Nincs tehát menekvés?» «Adott Isten egyet! Kedvesünk hűsége lelkünk megváltása. Egy csók a halottra, egy igaz könyv­ csak . . . De undorítók az élőnek a holtak, S aztán szólhat a dal: «Nyugodjék csöndesen /» A gyertyák tövükön égtek gyönge lánggal, A kiváncsi tömeg elszéledt, eloszlott. . . . Oly hamar teszik be földbe a halottat. Az órák múltával reményem is foszlott. Elborzadva láttam az idő teltével A testre éhes sírt betenni terhével, S aztán szólhat a dal: «Nyugodjék csöndesen !» És ekkor belépett. Halkan, majd nesztelen. Szemében bú lángja a könyet kioltá. Szólott: «Oh! bocsáss meg nyugovó halottam, Halálod nem tévé szerelmem is holttá. Szívszakadva vártam, míg az ember széled, Hogy még utóljára együtt legyek veled, Most hangzott el a dal: «Nyugodjék csöndesen !» És aztán rám borult, reám, a halottra. Zokogott, őrjöngött, szólított nevemen, , Szólított ezerszer, vélve, hogy az újabb Hívásra a lélek végre csak megjelen. Csókja, s könyvinek ki tudhatja számát . . . Lelkem nyugton szállt a menyek kapuján át. Mert megnyitotta azt, az ő hű szerelme. .. K. Karlovszky Endre. ORSZÁG-VILÁG FERENCZ UR. — Elbeszélés. ■ Irta (Folytatás.) Máthé Ilka ugyan ebből a faluból való volt, s valamikor szomszédunkban lakott az édes any­jával, ki jó öreg nagyasszony volt. Csupa rend és tisztaság a kicsi háza, melynek verendájáról a hegyekre s az ország útra nyilt kilátás. A nagyasszony magas, erős nő volt. Férje halála óta, ki erdész volt a pálosok régi birto­kain, sohasem vetette le fekete ruháját és fekete főkötőjét, melyet üveggombos tűvel erősített őszülő hajára. Az új erdész, kit férje helyébe hoztak, volt az első, ki nem átallotta rosszat mondani róla, s ráfogni bolondul, hogy zsugori és nagy kama­tokra ad pénzt a falusiaknak. Azonban mi leg­jobban tudtuk, hogy ez merő gazemberség és rosszakarat attól a szeplős, rőt embertől, ki úgy járt hegyesen, mint egy megpaprikázott fejű, sovány gólya. Nem szenvedhettük. Az Ilka leány jóformán gyermek volt még abban az időben, de csintalan és nyughatatlan ördög, ki akárhányszor arczul legyintette unoka­bátyját, Györgyöt, ha az nem akart neki minde­nekben igazat adni. Szegény jó nagyasszonynak igen sok vesződése volt ezzel a két gyerekkel, mert Györgyöt is ő nevelte, ki megboldogult nővérének volt a fia, s apja nevéről Fráter Györgynek hívták. Mi mind, kik ismertük, na­gyon jól emlékezünk még, mikor a faluba érke­zett édes­anyja halála után, nagy lőcsös, dráma tót szekéren, esőben, fázódva, beteges állapotban. Apja adósságai miatt mindenét elh­ezitálták az édes­anyjának. Apja semmire való csavargó volt egész életében, ki örökké gyötörte azt a gyenge asszonyt. Még él tán valahol, de ki tudja, hol bódorog. A fiú bizonyosan elpusztult volna, ha a nagyasszony jó szívvel magához nem veszi. Ott azután kiépült, s erős, rózsás arczú lurkó lett. Értelmes, nyilt szemei voltak s a­mit min­dig megbámultunk rajta, gyönyörű, fehér fogai. A tiszteletes sokszor mondogatta, hogy György valóságos kincset hord a szájában, melyért ren­geteg pénzt adna akármelyik úr, ha eladná. Persze mi tudtuk, hogy a tiszteletes mindenkit irigyel, a­kinek jó fogai vannak, mert ő szegény még a kenyérhajat se tudta megrágni, pedig hogy szerette! György már tizenhét éves volt. Abban a kor­ban, mikor egy véletlenül mellettünk meglibbenő levél akaratlanul megremegtet, bárha máskülön­ben vakmerők és erőszakoskodók vagyunk, mint egy farkas. Mikor kiragyog a szemünk egy üres gomblyuk láttára, s tele színes képpel a fejünk. Hát bizony a Györgyé nem is volt egyébbel tele. Csavarogta az erdőt (az Ilka leány otthonát), reggeltől estig nézte a füveket, a fákat és leste a madarakat kendermagos csapó kaliczkával. Ott mászták együtt a köves meredeket, meg a fákat kopogó harkályok, rigók és vércsék tarka tojá­sai, tollászkodó fiókái után; malmocskákat épí­tettek az érre, virágot szedtek, pereltek holmi haszontalan színes kavicsok miatt, s kiabáltak mindenféle bolondságot a visszhangnak. A nagyasszony be is akarta küldeni egy íz­ben a kamaszt az iskolába, hogy tanuljon. Fel is pakolta gondosan s ügyesen, hanem György, hogy felmászott neki szontyolodott orczákkal a szekérbe, az Ilka leány sötétkék szemében meg­jelent egy köny, aztán a György pilláján is egy, aztán a néni is megfogta a fehér köténye sarkát s szemeihez emelte. És azután egy szót se szól­tak, csak leszállt György csendesen, behordták a ládákat s kifogták a lovakat. Ráér még!... Itthon marad a Gyuricza. Egyszer pedig az történt, hogy a rőt erdész ráüzent gorombán a nagyasszonyra: ne ereszsze többé az erdőbe a gyermekeket, mivelhogy igen rongálják a fákat s ezt ő nem tűri tovább. Azok a fák csak harminczezer holdon vonul­tak le a láthatár felé ... Hát ez tiszta szekatúra volt. Bosszantás, szemtelenség. Az a megpaprikázott, goromba betyár haragítani akarta a jó nagyasszonyt, a­miért nem kölcsönzött neki egy garast se, ha­nem most az egyszer nem sikerült a furfangja, mert a nagyasszony bizony egy csöppet se hara­gudott. Nem is érdemelte volna meg az a vörös mamlasz. Kötelet érdemelt volna nyakára, mert úgy csalta az uraságait, mint egy veterán tol­vaj, ki tömlöcz fenekén üli az élete felét. A nagyasszony egyszerűen maga elé hívta Györ­gyöt is, a leányt is s meghagyta nekik, hogy ne menjenek többet az erdőbe, mert kárt tesznek a harminczezer holdas tengetekben. Ne menjenek különösen a Pálos-rendi barátok régi zárdaromjá­hoz, hová gyakran látogat az erdész. — Rátok lesne s elfogna szégyenszemre. A leány akkor félrehívta Györgyöt a kertbe s ott előbb végignézte büszkén. Azután össze­fonta kövér mellén a karját, fölbigyesztette duz­zadt kis ajakát, s így szólt: — Félsz ugy­e? Félsz az erdésztől? A fiú vállait vonogatta: «Nem félek». — Jól van, — mondta a leány durczásan, — már most csak azért is odamegyünk. Az erdőbe is, a romokhoz is. Férfi vagy... ugy­e ? Még ma megyünk. S heveskedve fenyegetődzött, majd megmutatja annak a csúf betyárnak, hogy paran­csolgasson abban az erdőben, melyben huszon­­nyolcz esztendeig az ő édesapja parancsolt, az pedig becsületes, jó ember volt. — Készülj, megyünk estefelé. — Jól van. A Pálosrendiek régi zárdaromja tőlünk is lát­szott. Nagy tölgyek árnyékolták; bús, sötét hely volt. Ott halt meg a tót köznép arra mi felénk való legendaszerű haramia hőse, Král Józso, a «certov sin», az ördög fia, kinek vasfű volt durva tenyerében, s nem járta bőrét földi ember fegy­vere. Hanem mikor egy dörömbölő viharos éjsza­kán megölte a pálosok vicariusát, Bonifácz pá­tert, a második tölgy alatt lelketlen korommá égette a villám. A megbámult falakra loncz kú­szik, s fenn valami haragos zöld, apró levelű növények szorulnak a ledöntött kövek között. Parasztgyermekek nem merészkednek közel e romokhoz. Nem hoz szerencsét, a­ki oda megy. Baj éri az embert. Beég a vetése, véres tejet ad a tehene, s nekibolondulva szakadatlanul kotko­­dácsolni kezd a szegény asszony-tyúk, kacsa. A kápolnaszerű omladvány alatt viszont tágas kripta van, hol sok száz páter alszik, porlik , honnan kóbor lelkes pátereknek holdas nyári éj­szakában, midőn a romoktól jobbkézt elterülő nádas, zsombékos, csalfa ingoványán apró sárgás­piros lidérczlángocskák indulnak futni az árnyas partok felé, s a magas bérezek között förtelmes nagy fülesbaglyok kukukkolnak, kijönni, bódo­­rogni fehér lepedőikben, melyeken ott a pálos­rendi czímer, s a vörös kereszt, és halotti éneket dalolnak, hosszan elnyújtott, búgó, szomorú han­gon ... A kápolna falán levő kopott, régi fest­mények mintegy varázsütésre hirtelen mind életre kelnek és kilépnek onnan meztelen testek, gyer­mekfejek és kilépnek vérző tagjaikkal a szent martyrok. Nő is buján vérfű a romokon szerte mindenfelé. De mindezektől nem fél a leány. A vad ter­mészet vaddá és merészszé növelte ölén. Édes­apja, a bátor vadász, meg se tűrte volna, hogy féljen, ha magával vitte a rengetegbe. Még gyer­mek, de ne féljen. Mitől is e­lm­eszeledik. A magas bérczekre finom szürke pára száll, s hazatérő gulyák kolompolnak az erdőség alatt. A romok között Ilka leány áll s int Györgynek. Jöjjön hamar. Markolja meg bot­ját, mit az imént vágtak s tekintsen le az omlad­­ványról. És ha ott látja leskelődni a paprikást, rohanja meg vitézül s verje el a gorombát, hadd emlegesse, a mikor parancsolni mert az ő édes­apja erdejében, a mely neki nem idegen hely, hanem «haza». A fiú marokra fogja a botot, s visszaint a leánynak. Jól van, most egyben ráles. Lenéz az aljba, azonban nincs ott a szeplős erdész. — Bizonyosan fél, a gyáva — mondta a leány, s fölnevetett vigan. — Hanem annál jobb. Gyuricza, azt mondom, minden nap eljövünk ide, csak úgy, mint eddig. Majd meglátjuk, mit akar az a paprikás. Te erős vagy, megvered. A fiú felhúzta kabátja ujját, s megforgatta a súlyos botot. 1887

Next