Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1887-07-09 / 28. szám
44- ban ; az élőképek után a legördülő függöny, a felhangzó tánczzene, s most előre az éjszakában, vigan, önfeledten, amíg aztán hajnal felé a betörő nap be nem világít mindent és sárga, kegyetlen sugaraival eszünkbe nem juttatja, hogy mindennek, de mindennek vége kell hogy szakadjon, még a homonnai verőfényes napoknak is ! Álom. Azt álmodtam, hogy a térítőn feküdtem, Halvány, sárga arczczal nyugodtan, hidegen, De lelkem nyugalmát még így sem leté meg, És a holttest mellett bolyongott idelenn. Siratta, hogy félbe kellett hagyni éltét, Mert nem hozta meg a halál sem a békét. Pedig szólt az ének: «Nyugodjék csöndesen /» A gyertyák lángjait ingató lehellet. Vagy tán a szellemek szárnya lebegése ? Kik körömbe gyűltek, s égi szemeikben Gyémánttisztaságú, szánó könyű égé. Liliom karjukkal keblükre öleltek, Édes-bús hangjukkal testvérnek neveztek. Pedig szólt az ének: «Nyugodjék csöndesen /» Kérdezem: «Kik vagytok, hogy a földön, s égen Bolyongtok, óhajtott enyhülést nem érve?» Szóltak: «Szerelmesek lelkei vagyunk, kik Búrban haltak meg, a halált várva, kérve, S mert keserveikkel magukat ölék el, A kívánt nyugalmat így sem lelhetik fel. . . Pedig szólt az ének: «Nyugodjék csöndesen!» Már nem voltam élő. Szívem nem repedt meg. Könyeimnek is rég kiapadt forrása: «Nincs tehát menekvés?» «Adott Isten egyet! Kedvesünk hűsége lelkünk megváltása. Egy csók a halottra, egy igaz könyv csak . . . De undorítók az élőnek a holtak, S aztán szólhat a dal: «Nyugodjék csöndesen /» A gyertyák tövükön égtek gyönge lánggal, A kiváncsi tömeg elszéledt, eloszlott. . . . Oly hamar teszik be földbe a halottat. Az órák múltával reményem is foszlott. Elborzadva láttam az idő teltével A testre éhes sírt betenni terhével, S aztán szólhat a dal: «Nyugodjék csöndesen !» És ekkor belépett. Halkan, majd nesztelen. Szemében bú lángja a könyet kioltá. Szólott: «Oh! bocsáss meg nyugovó halottam, Halálod nem tévé szerelmem is holttá. Szívszakadva vártam, míg az ember széled, Hogy még utóljára együtt legyek veled, Most hangzott el a dal: «Nyugodjék csöndesen !» És aztán rám borult, reám, a halottra. Zokogott, őrjöngött, szólított nevemen, , Szólított ezerszer, vélve, hogy az újabb Hívásra a lélek végre csak megjelen. Csókja, s könyvinek ki tudhatja számát . . . Lelkem nyugton szállt a menyek kapuján át. Mert megnyitotta azt, az ő hű szerelme. .. K. Karlovszky Endre. ORSZÁG-VILÁG FERENCZ UR. — Elbeszélés. ■ Irta (Folytatás.) Máthé Ilka ugyan ebből a faluból való volt, s valamikor szomszédunkban lakott az édes anyjával, ki jó öreg nagyasszony volt. Csupa rend és tisztaság a kicsi háza, melynek verendájáról a hegyekre s az ország útra nyilt kilátás. A nagyasszony magas, erős nő volt. Férje halála óta, ki erdész volt a pálosok régi birtokain, sohasem vetette le fekete ruháját és fekete főkötőjét, melyet üveggombos tűvel erősített őszülő hajára. Az új erdész, kit férje helyébe hoztak, volt az első, ki nem átallotta rosszat mondani róla, s ráfogni bolondul, hogy zsugori és nagy kamatokra ad pénzt a falusiaknak. Azonban mi legjobban tudtuk, hogy ez merő gazemberség és rosszakarat attól a szeplős, rőt embertől, ki úgy járt hegyesen, mint egy megpaprikázott fejű, sovány gólya. Nem szenvedhettük. Az Ilka leány jóformán gyermek volt még abban az időben, de csintalan és nyughatatlan ördög, ki akárhányszor arczul legyintette unokabátyját, Györgyöt, ha az nem akart neki mindenekben igazat adni. Szegény jó nagyasszonynak igen sok vesződése volt ezzel a két gyerekkel, mert Györgyöt is ő nevelte, ki megboldogult nővérének volt a fia, s apja nevéről Fráter Györgynek hívták. Mi mind, kik ismertük, nagyon jól emlékezünk még, mikor a faluba érkezett édesanyja halála után, nagy lőcsös, dráma tót szekéren, esőben, fázódva, beteges állapotban. Apja adósságai miatt mindenét elhezitálták az édesanyjának. Apja semmire való csavargó volt egész életében, ki örökké gyötörte azt a gyenge asszonyt. Még él tán valahol, de ki tudja, hol bódorog. A fiú bizonyosan elpusztult volna, ha a nagyasszony jó szívvel magához nem veszi. Ott azután kiépült, s erős, rózsás arczú lurkó lett. Értelmes, nyilt szemei voltak s amit mindig megbámultunk rajta, gyönyörű, fehér fogai. A tiszteletes sokszor mondogatta, hogy György valóságos kincset hord a szájában, melyért rengeteg pénzt adna akármelyik úr, ha eladná. Persze mi tudtuk, hogy a tiszteletes mindenkit irigyel, akinek jó fogai vannak, mert ő szegény még a kenyérhajat se tudta megrágni, pedig hogy szerette! György már tizenhét éves volt. Abban a korban, mikor egy véletlenül mellettünk meglibbenő levél akaratlanul megremegtet, bárha máskülönben vakmerők és erőszakoskodók vagyunk, mint egy farkas. Mikor kiragyog a szemünk egy üres gomblyuk láttára, s tele színes képpel a fejünk. Hát bizony a Györgyé nem is volt egyébbel tele. Csavarogta az erdőt (az Ilka leány otthonát), reggeltől estig nézte a füveket, a fákat és leste a madarakat kendermagos csapó kaliczkával. Ott mászták együtt a köves meredeket, meg a fákat kopogó harkályok, rigók és vércsék tarka tojásai, tollászkodó fiókái után; malmocskákat építettek az érre, virágot szedtek, pereltek holmi haszontalan színes kavicsok miatt, s kiabáltak mindenféle bolondságot a visszhangnak. A nagyasszony be is akarta küldeni egy ízben a kamaszt az iskolába, hogy tanuljon. Fel is pakolta gondosan s ügyesen, hanem György, hogy felmászott neki szontyolodott orczákkal a szekérbe, az Ilka leány sötétkék szemében megjelent egy köny, aztán a György pilláján is egy, aztán a néni is megfogta a fehér köténye sarkát s szemeihez emelte. És azután egy szót se szóltak, csak leszállt György csendesen, behordták a ládákat s kifogták a lovakat. Ráér még!... Itthon marad a Gyuricza. Egyszer pedig az történt, hogy a rőt erdész ráüzent gorombán a nagyasszonyra: ne ereszsze többé az erdőbe a gyermekeket, mivelhogy igen rongálják a fákat s ezt ő nem tűri tovább. Azok a fák csak harminczezer holdon vonultak le a láthatár felé ... Hát ez tiszta szekatúra volt. Bosszantás, szemtelenség. Az a megpaprikázott, goromba betyár haragítani akarta a jó nagyasszonyt, amiért nem kölcsönzött neki egy garast se, hanem most az egyszer nem sikerült a furfangja, mert a nagyasszony bizony egy csöppet se haragudott. Nem is érdemelte volna meg az a vörös mamlasz. Kötelet érdemelt volna nyakára, mert úgy csalta az uraságait, mint egy veterán tolvaj, ki tömlöcz fenekén üli az élete felét. A nagyasszony egyszerűen maga elé hívta Györgyöt is, a leányt is s meghagyta nekik, hogy ne menjenek többet az erdőbe, mert kárt tesznek a harminczezer holdas tengetekben. Ne menjenek különösen a Pálos-rendi barátok régi zárdaromjához, hová gyakran látogat az erdész. — Rátok lesne s elfogna szégyenszemre. A leány akkor félrehívta Györgyöt a kertbe s ott előbb végignézte büszkén. Azután összefonta kövér mellén a karját, fölbigyesztette duzzadt kis ajakát, s így szólt: — Félsz ugye? Félsz az erdésztől? A fiú vállait vonogatta: «Nem félek». — Jól van, — mondta a leány durczásan, — már most csak azért is odamegyünk. Az erdőbe is, a romokhoz is. Férfi vagy... ugye ? Még ma megyünk. S heveskedve fenyegetődzött, majd megmutatja annak a csúf betyárnak, hogy parancsolgasson abban az erdőben, melyben huszonnyolcz esztendeig az ő édesapja parancsolt, az pedig becsületes, jó ember volt. — Készülj, megyünk estefelé. — Jól van. A Pálosrendiek régi zárdaromja tőlünk is látszott. Nagy tölgyek árnyékolták; bús, sötét hely volt. Ott halt meg a tót köznép arra mi felénk való legendaszerű haramia hőse, Král Józso, a «certov sin», az ördög fia, kinek vasfű volt durva tenyerében, s nem járta bőrét földi ember fegyvere. Hanem mikor egy dörömbölő viharos éjszakán megölte a pálosok vicariusát, Bonifácz pátert, a második tölgy alatt lelketlen korommá égette a villám. A megbámult falakra loncz kúszik, s fenn valami haragos zöld, apró levelű növények szorulnak a ledöntött kövek között. Parasztgyermekek nem merészkednek közel e romokhoz. Nem hoz szerencsét, aki oda megy. Baj éri az embert. Beég a vetése, véres tejet ad a tehene, s nekibolondulva szakadatlanul kotkodácsolni kezd a szegény asszony-tyúk, kacsa. A kápolnaszerű omladvány alatt viszont tágas kripta van, hol sok száz páter alszik, porlik , honnan kóbor lelkes pátereknek holdas nyári éjszakában, midőn a romoktól jobbkézt elterülő nádas, zsombékos, csalfa ingoványán apró sárgáspiros lidérczlángocskák indulnak futni az árnyas partok felé, s a magas bérezek között förtelmes nagy fülesbaglyok kukukkolnak, kijönni, bódorogni fehér lepedőikben, melyeken ott a pálosrendi czímer, s a vörös kereszt, és halotti éneket dalolnak, hosszan elnyújtott, búgó, szomorú hangon ... A kápolna falán levő kopott, régi festmények mintegy varázsütésre hirtelen mind életre kelnek és kilépnek onnan meztelen testek, gyermekfejek és kilépnek vérző tagjaikkal a szent martyrok. Nő is buján vérfű a romokon szerte mindenfelé. De mindezektől nem fél a leány. A vad természet vaddá és merészszé növelte ölén. Édesapja, a bátor vadász, meg se tűrte volna, hogy féljen, ha magával vitte a rengetegbe. Még gyermek, de ne féljen. Mitől is elmeszeledik. A magas bérczekre finom szürke pára száll, s hazatérő gulyák kolompolnak az erdőség alatt. A romok között Ilka leány áll s int Györgynek. Jöjjön hamar. Markolja meg botját, mit az imént vágtak s tekintsen le az omladványról. És ha ott látja leskelődni a paprikást, rohanja meg vitézül s verje el a gorombát, hadd emlegesse, a mikor parancsolni mert az ő édesapja erdejében, a mely neki nem idegen hely, hanem «haza». A fiú marokra fogja a botot, s visszaint a leánynak. Jól van, most egyben ráles. Lenéz az aljba, azonban nincs ott a szeplős erdész. — Bizonyosan fél, a gyáva — mondta a leány, s fölnevetett vigan. — Hanem annál jobb. Gyuricza, azt mondom, minden nap eljövünk ide, csak úgy, mint eddig. Majd meglátjuk, mit akar az a paprikás. Te erős vagy, megvered. A fiú felhúzta kabátja ujját, s megforgatta a súlyos botot. 1887