Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1887-12-03 / 49. szám

-ot, hívta. Tanárkyt újra Nagy-Kőrös jelölte, de mint a Deák-párt híve, kisebbségben maradt, s otthon maradva, megírta «Magyarország helyze­téről az európai államszerkezetben» czímű mű­vét, mely mély szellemével nagy feltűnést keltett, maga dr. Eötvös József dicséretekkel halmozta el, az akadémia pedig a nagy látkörű és éles itélőtehetségű írót levelező tagjáv­á választotta. A szerény írót e váratlan siker, melyre nem számított, egy másik mű megírására serkentette, mely az ország pénzügyi helyzetét tárgyalta volna a Habsburgok alatt. De csak a bevezetés­sel készülhetett el, s ezt székfoglalóul föl is ol­vasta az akadémiában,­­ mert a 66-iki esemé­nyeket követte a 6 67-iki kiegyezés, mely Tanárkyt ismét a közélet terére szólította. A minisztérium megalakulása után ugyanis dr. Eötvös József, vallás és közoktatási miniszter az államtitkár­sággal kínálta meg, s ezzel vége szakadt irodalmi működésének. Ezen időtől kizárólag hivatalának és a par­lamentnek élt, melynek folytonosan tagja volt egész a mostani ülésszakig. Húsz éven át ritka szakértelemmel, buzgóság­­gal és kitartással vitte az államtitkári tisztet. A halhatatlan báró Eötvös benső barátai közé számította Tanárkyt, kivel a svábhegyi Kar­thauzi-villában sok kulturális kérdés fölött cse­réltek eszmét; együtt alkották meg reform ter­veiket, ezek közt a népoktatási törvényt. Tanárky a parlamenti tanácskozásokban is nagy részt vett, sőt egy alkalommal a közoktatási költségvetést is ő képviselte a házban. Eötvös halála után azonban más viszonyok következtek s a minisz­tériumban Tanárkyra bízták az összes protestáns, a görög-keleti és zsidó felekezet ügyeit s a mi­nisztérium építési bizottságának vezetését. A hi­vatalos egyéniségek azon jónevű, de csekély számú munkásai közé tartozott, a­kik saját lelki­ismeretükben s öntudatukban keresték és találták az elismerést, nem vágyott a hír szárnyaira, mely különben sem fért volna össze szeplőtlen jellemé­vel. E vonás, a­mily ritka ma már, épp oly tisz­tesné tette nevét tisztviselőtársai előtt. Sokszor emlegette, hogy az ember fiatal ko­rában élvezzen, bár ő ezt a tudásban ker­este, férfiú korában dolgozzék, s öreg korában álljon félre. S midőn saját szavai szerint 1887 június­ban csakugyan nyugalomba vonult, hogy Berze­­viczy Albert fiatal, de erős kezeinek adja át hi­vatalát, megható beszéddel vett búcsút hivatal­nok társaitól, s a minisztérium szegény beteg hivatalnokai számára ezer forintos alapítványt tett, a­mi mélyen érző szívének nemes emléke marad. Még nem akart teljesen pihenni, mert elha­tározta, hogy élete hátralevő részét Nagy-Kőrö­sön gazdálkodással és irodalommal tölti. Mindig emlegette, mindig örömmel gondolt nagykőrösi magányára, hol a kertészkedés és gazdálkodás mellett a régóta pihenő tollat fölvenni készült. A körösiek újra a maguk körében láthatták hírneves szülöttjüket, ki habár külsőleg, első megjelenésre nem volt is vonzó, rokonszenves alak, de meleg szív lakott benne, mely ha meg­nyílt, csupa szeretet, jóság és barátság volt, távol minden önhittségtől, hiúságtól, nagyzási beteg­ségtől, melyek az ő demokratikus természetével össze nem fértek. A fővárosba november 1-én tért vissza Nagy- Kőrösről, a­midőn a 72 éve daczára vasegész­ségű és életvidor férfiú egyszerre a halállal kez­dett foglalkozni, s mintha sejtelme lett volna, szüntelen figyelmeztette családját, hogy már csak napjai vannak, közeledik utolsó órája. A család nem hitt sejtelmeinek s az orvosok sem találtak veszélyt. Az aggódó előérzet azonban fájdalmas valónak bizonyult, mert nov. 22-én éjjel szélhüdés érte. A ravatalt neje, öt gyermeke, kik a leg­­gyöngédebb atyát siratták benne, az akadémia és a történelmi társaság küldöttei, a közoktatási minisztérium testületileg, a politika és társa­dalom előkelőségei vették körül, s Szász Károly mondott megható áldást az elhúnytra, ki mint a 48-as eszmék hű bajnoka, a meggyőződés és köte­lességérzet szilárd embere, s a régi klasszikus világ fenkölt, ideális jelleme, nemes emléket ha­gyott hátra.László Mihály: ORSZÁG-VILÁG Eljösz-e hozzám?* És már most túladunk a színlelésen. Nem kell hazudnom, tettetnem magjam­! És már most minden, minden máskép lészen, És már most bátran szólhat nyílt szavam! Eledbe állhatok­, reménynyel telten, Szabad, lehet mindent beváltanom, Megkérdhetem, mi oly rég nyomja lelkem: Eljösz-e hozzám, édes angyalom ? Egy éve már, hogy ezt a perezet várom, Hogy éjjel-nappal rajta jár eszem; Egy éve már, hogy csábít az az álo­m, Hogy végre mégis czélhoz érkezem. Egy hosszét éve már, hogy folyton, folyton E boldog pár szó lebeg ajkamon, Egy éve már, hogy mindig visszafojtom: Eljösz-e hozzám, édes angyalom ? A kétség er be sokszor földre sujta, Elmondtam százszor: «Jobb, ha feleded /» De lábra álltam újra, mindig újra, És százszor azt feleltem : «Nem lehet /» Lemondtam százszor arról, mit reméltem És százszor visszatért a bizalom, Hogy egyszer majd szemedbe nézve, kérdem: Eljösz-e hozzám, édes angyalom ? Oh, el fogsz jönni ! És mosolygó ajkkal Haladsz az élet éitjain velem, Es létünk dal lesz, napsugáros hajnal, Csupa melegség, csupa szerelem! S mindvégig áldjuk majd az édes perezet, Mely bennünk’ összefűzött egykoron, Mely egy igével annyi üdvöt szerzett —­­ Eljösz-e hozzám, édes angyalom? Oh, el fogsz jönni, s holtom- s holtodiglan Ölelnek, óvnak, védnek karjaim, Oh, el fogsz jönni, s élünk egyre vígan És összecsengve, mint két tiszta rím! S én minden nótám csak fenéked zengem, Majd őszült fejjel is fiatalon: Oh, add kezed, maradjon itt kezemben, Oh, jöjj el hozzám, édes angyalom! Hadó Antal. TÉLI REGE. — Elbeszélés. — Irta TUTSEK ANNA. El nem tudom képzelni, mi fölött tanácskoznak mama és Bella olyan hosszasan. Fel akarok kelni, hogy odamenjek s én is résztvegyek a tanácsko­zásban. De még idejekorán eszembe jut Méthy kisasszony haragosan villogó szemüvege, meg a leányok gúnyolódása. Különösen a hegyesorrú Tinka, ki mindig oly kellemesen mosolyog, va­lahányszor leczkémet kissé akadozva mondom fel. A­mi egyébiránt elég gyakran megtörténik. Visszafordulok könyvemhez. «A nátrium. Na, tulajdonságaira nézve, egészen a káliumhoz hasonlít. A vizet is hason­lóan bontja: HOH -­- Na = Na -)- OH = H egyen­let szerint nátrium-hydroxidra és hydrogénre, de az elszálló H csak akkor gyúl meg, ha a vizen úszó papírra dobva, helyéből nem mozdulhat. Az elpárolgó nátrium sárgára festi a hydrogénlángot.» Ezt igen nehéznek találom. Buzgón olvasom el vagy tízszer egymásután. Azután feltekintek, hogy könyv nélkül mondjam el. Sajátságos. Mama és Berta még mindig ott ülnek és még mindig suttognak. Oda a homályos kis szögletbe a lámpa alig vet némi fényt. Berta szőke feje úgy merül fel a homályból, mint egy szelíd csillag. A mama kötőtűi is fel-felvillanak, néha izgatottan, gyorsan forogva, aztán csendesen, nyugodtan, majd megint aggódva, kétkedve . .. Az ablakfüggöny nincs leeresztve s a havas, zuzmarás fák benézni látszanak a szobába. A hold * Mutató Radó Antal «Versek» czímű legközelebb meg­jelenő kötetéből, bágyadtan világítja meg a fehér kertet. Minden hideg, havas, egymásba olvadó ott künn, az utak, a fák, a bokrok. . . s én hiába iparkodom ki­venni a hintát vagy a csipkerózsa lugast. Valami láthatatlan kéz megrázza a fákat s hópelyhek hullanak alá ... Megint a vegytanba nézek. «A nátrium. Na, tulajdonságaira nézve, a ká­liumhoz hasonlít .» Mama tűzbe jön, s hangosabban kezd beszélni. A kötőtűk heves indulattal mozognak. — Ezt így kell elkészíteni, Berta. Meglásd, hogy így sokkal jobb lesz. Meg ne próbáld máskép. — De mama, hát ha nem fog sikerülni, — szól Berta félénken. — Mondom, hogy igen. Jobban tudom én, mint akármelyik szakácskönyv. Aha! Hát így vagyunk? Most már mindent kitaláltam. Holnap vendégünk lesz ebédre. Ezért a fontos tanácskozás. Megnyugodva nézek megint könyvembe, de a Pártium & Co. még mindig makacsul vonakodik besétálni emlékezetem aj­taján. Vájjon ki lesz a holnapi vendég? A Dani és Róbert hórihorgas tanítója? A­miatt nem szok­tak ily fontos tanácskozások tartatni. Vagy ta­lán dr. Király, a papa kollegája? Hiszen az csak most vasárnap volt itt. Vagy, Uram Isten, talán éppenséggel Méthy Laura kisasszony ? Sőt az sem lehetetlen, hogy az igazgató úr!... Én még mindig nem tudom a leczkémet és valószínűleg holnap sem fogom tudni. . . Elhatározom, hogy nem gondolok többet egyébre. Hősileg leküzdöm kiváncsiságomat s tel­jesen figyelmen kívül szándékozom hagyni Ber­tát, ki hímzésével kezében, odaül szemben velem az asztalhoz. De nem tehetem, hogy néha mégis reá ne nézzek. Olyan szép, szelíd, fehér-piros képe van. Fehér köténye mellett a kulcscsomóval, s kezé­ben hímzésével maga a megtestesült háziasság, kellem és jóság . .. Nekem oly jól esik reá nézni, a nátriumokat öntudatlanul morzsolgatva fogaim között, szám­­lálgatom a kulcsokat övében, nézem a fényes vonalat, melyet a lámpa vet szőke hajára, s ke­zeit, melyek bámulatos gyorsan mozgatják a tűt. Egyszer felnéz s szemünk találkozik. — Tudod-e már b­ezkédet ? — kérdi moso­lyogva. Természetesen fejemet kell ráznom. — Oh Berta, csak a vegytan és Méthy kis­­assszony ne léteznének a vi­lágon! Elkeseredve merülök le ismét a kálium, ná­trium és lithium tömkelegébe, de a kísérlet ez­úttal nem sikerül. Künn léptek zaja hallatszik, hangos beszéd és nevetés, s berontanak a fiúk, a hidegtől pi­rosra csípett orrokkal, ruhájukon hólapdák, csa­tározások s egyéb elemi csapások látható nyo­mait viselve. Mindketten sietnek kijelenteni, hogy igen jó étvágynak örvendenek, a­mi egyébiránt rendes állapot náluk, és Berta felkel, hogy a vacsora után nézzen. Most már igazán adieu tanulás! Azt előbb végig kell hallgatni, hogy volt felépítve a vár, hány ágyúgolyóval bombázták meg, mennyivel volt erősebb az ellenség, miként győzték mégis vitézül le, s minő sajátságos körülmények foly­tán hagyott egy kemény hógolyó hős Dani ru­hájának éppen azon a részén igen gyászos nyo­mokat, melyet rendesen csak retirálás közben szoktak az ellenséggel szemben fordítani. Mama kijelenti, hogy ez a két fiú valóságos eleven ördög, mit én is készséggel helyben ha­gyok, de azért elhatározom velük, hogy holnap délelőtt együtt kísértjük meg itt az udvaron egy vár felépítését. Most hazajön a papa is, elmerülve gondola­tai és aktái közé. Nem tud ellenni nélkülök egy perczig sem. Még a vacsora alatt is, míg jósá­gos mosolylyal hallgatja a mi fecsegésünket, arczából látom, hogy a holnap délelőtti törvény­­széki ülésen elnököl. Egyébiránt ezúttal a szót csak a fiúk viszik; mama igen izgatott, a mozdulataiból látható, hogy valami beszélni valója van a papával, ki azonban ennek még sejtelmével sem bir, le­

Next