Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1888-03-24 / 13. szám
1888 Amint meglátta Giiládyt," felvillant a szeme. Sokat keseregtek együtt, az egyik hallgatagon, a másik muzsikálva, kiolvasva amannak a szeméből a kínt, a keserűséget, a bánatot. Alig hogy Arzén leült, Pali oda csúszott hozzá, s úgy körülhizelegte, akár csak egy doromboló kis macska a gazdáját. — Mi lesz a nóta, nagyságos uram? — Húzzad, Palikám, ahogy akarod, én nekem ma mindegy. Pali ránézett, megértette. A «mindegy» szó nagy bánatot jelent. Oda állott a banda elé s húzta, húzta egész lelkéből. A két művész előtt e perczben összefolyt a világ, az egyik csak játékának élt, a másik pedig annak a névnélküli merengésnek engedte át magát, amelyben öntudatlanul minden érzéssé foly össze. Eleinte mély, búgó hangokat csalt ki a czigány hegedűjéből, a nóta olyan orgonaszerűleg hangzott fel, mintha a lélek legmélyéből vájta volna ki, majd egyszerre fütyülő, sivitó accordok, vad, kétségbeesett, jajkiáltásokhoz hasonló hangok szakították meg a lassan folyó dallamot. Pali hajlongó derékkal, sápadt arczczal, fénylő szemekkel csak húzta, húzta, rászegezve tekintetét annak arczára, a kinek játszott s akinek lelkét meg akarta szabadítani kínjától. Arzén arczkifejezésének minden árnyalatát elleste ; szemtükrén át belelátott lelke legmélyébe, s azt, amit a másik alig bírt volna kifejezni szóval, megértette és vissza is tudta adni. Végre a dal a szenvedély legmagasabb skálájáig emelkedett, — mintha jajgató sirályok rebbentek volna át a villámmal terhes, viharos levegőn; a hegedűk zúgtak, pattogtak, a czimbalom zengett. — Pali ujjai lázasan, idegesen, végtelen gyorsasággal futottak át a hegedű húrjain, utoljára félbe szakadt, a kiáltáshoz hasonló akkord ... és a dalnak vége volt. A két ember összenézett, aztán a czigány oda ment az íróhoz. — Ez volt, uram? kérdezte ráhajolva. Arzén némán bólintott fejével. — Mi volt ez, Pali? — szólalt meg végre, megtörve a csendet, hogy éppen valamit kerdjen. — A kesergőm . . . Nagy ritkán játszom . . . Nagyon fáj ám nekem is ez a nóta. — Szép, nagyon szép volt. — Hát a történetét tudja-e? Nem? Nagy bajban voltam akkor, mikor ezt a nótát csináltam. Majd elmondom. Szegény apám halálos ágyánál nagy szomorúságomban gondoltam ki az első részét, a másodikat még akkor, mikor a sírba eresztették a koporsóját. Szegény öreg! Ő tanított meg hegedülni. . . Én hegedültem ki utolsó útján . . . Meg is könnyebbített a nótám, mondhatom. Hát tetszett a kesergő, nagyságos uram ? — Gyönyörű szép, Palikám. Áldom a nyirettyüdet — szólt, s úgy érezte, hogy mond valamit ez a naiv, de minden ízében művész ember, valamit, ami több annál, mint amennyit szóval kifejezni bír. Érezte, hogy minden érzésünk, még a szerelem, még a fájdalom is csak a teremtés eszköze. És ilyenek vagyunk a legnaivabb művésztől, a czigánytól a legtudatosabbig mind, mind. Megértette, hogy tűrnie, szenvednie kell annak, aki teremteni akar, mert hiszen a kagyló kínja a gyöngy! . . . — Hát, nagyságos uram, a kisasszony hol maradt ? — Mit csinál ? vette fel töprengéseiből a czigány. — A kisasszony ? Fürdőzni ment, úgy ám Pali, hanem majd visszajön — tette hozzá gúnyosan mosolyogva, s most ismét eszébe jutott az egyszer elálmodott Anna. Elvesztette! S a keserű hangulat még egyszer, utoljára fényévet vont a csalfa leány homloka köré, e perczben ismét szerette és végtelen keserűség töltötte el lelkét. Éjjel aztán haza ment, s levelet írt Kálmán Ernőnek. Röviden értesítette, hogy milyen csapás érte, s elmondta azt is, hogy mennyire, de menynyire rászorult e perczben az ő derült, nyugodt, harmonikus egyéniségére, hogy várja ... jöjjön. Jöjjön mielőbb ! A levelet lepecsételte s aztán hosszasan nézte Anna arczképét. A lámpa sárgás fényt vetett az arczkép finom vonásaira. «La donna e mobile» dúdolta félhangon s keserűen mosolyogva meggyujtotta az arczképét a theatist lángjánál, s beledobta az üres, tátongó kályhába. Aztán fásultan nézett a fel-felcsapó lángokba. Végre csak egy kis csomó szállingó hamu maradt meg a képből. Miklós czár trónralépte után, a császári család számos tagja nem a legjobb viszonyban áll az új fejedelemmel, ki tudvalevőleg senkit sem tisztelt, senkit sem szeretett, és természetellenesnek tartotta, ha más ember is némi önállandóságot mutat. Hiába figyelmeztették tanácsosai, hogy gondoljon Pál czár szomorú végére, s ne zúdítsa maga ellen a közvéleményt és tulajdon családját. Ilyesmikre legfeljebb a mindég kezeügyében levő «nahajkával» (rövid bőrkorbács) felelt, és nem egyszer törtetét, hogy magas államhivatalnokokat éjszakának idején ágyaikból kizavarva, egyenesen Szibériába hurczoltak, mert a dölyfös autokrata akarata előtt tüstént meg nem hajoltak. Egy alkalommal azonban mégis rajta vesztett, és pedig oly mértékben, hogy sokáig búskomorrá lett, egész valójában megváltozott, mintha csak előbbeni életét megbánta volna. 1851-ben a sz.-pétervári olasz operában, valami Santini nevű nagyon közönséges tehetségű tenorista lépett fel, ki ha véletlenül az előadás folyamán egyedül jött a színpadra, rendesen elmulasztotta magát — a miként előírva volt — háromszor az üres udvari páholy előtt meghajtani. Egy ízben Miklós czár, Adlerberg gr. főhadsegéde kíséretében éppen akkor jött páholyába, midőn Santini a színpadra lépett s szokás szerint ismét elmulasztotta a bókokat. — Iván Alexejevits, — mondá a czár Adlerberg grófhoz fordulva, — majd előadás után, ezt a majomképű olaszt fülön fogva kisértesd a téli palotába. A czár parancsát szó szerint végrehajtották, a mennyiben két óriási gránátos a halálra ijedt énekest fülénél fogva vezette a téli palotába s csak akkor eresztették el, midőn a szolgálattörő szárnysegéd Santini megérkezését a czárnak bejelentette. — Hadd jöjjön be! — kiáltá a czár dörgő hangon. — Nos, te naplopó, tudod-e, ki szokott az udvari páholyban ülni, tudod-e, kit illet az a hely, tudod-e, hogy ma én 26 VITTORIA SANTINI. (Tolstoj L. gróf emlékirataiból.) A HANGVERSENY-SZEZONBÓL. — Linek Lajos eredeti rajza az Ország-Világ számára. ORSZÁG-VILÁG '01