Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1888-01-14 / 3. szám

34 és leány kap jutalmat Péter és Pál napján s e jutalom elnyeréséhez a jó erkölcs és a szü­lő­k tisztelete mellett egyik főkellék, hogy az illetők annak idején az iskolát szorgalmasan látogatták. A­hol jót kell tenni, a nagylelkű prépost nem hiányzik onnan s valóban nem csoda, ha a vesz­prémi püspöki megye ő utána kívánkozik. S mert ez így van, óhajtjuk, hogy az intéző­­körök tel­jesítsék majd a veszprémiek kívánságát.—1.— A NÁDSÍP. — Elbeszélés. — írta GOZSDU ELEK. A fehértemplomi igazságszolgáltatás nagy könnyebbségére van a törvényszék előtt ékes­kedő, árnyas kicsi park. Munka után itt szoktak a «törvénytevő» urak pihenni, munka előtt itt szoktak politizálni, vitatkozni, tréfálni, adomázni. Hűvös, illatos a levegő; kényelmes, tiszta, fehérre festett padok marasztalják az embert, s a hangos, jókedvű beszédbe belevegyülnek madár­hangok, vidám gyerek­ zaj. Hársfa- és platán-, szilfa­­meg ákácz-sorok váltakoznak itt. Az aktában meggyengült szemnek üdülést nyújt a frissen tartott pázsit zöldje, és a tüdőnek üdülést sze­rez az ózonteljes levegő. Kaszinó ez a kis park; boltozatja a bárány­­felhős ég; szalonjai a finom sövénynyel behintett fasorok, s a rondót szegélyző koronás fák alatt vannak a kis társalgók. Az ország, a megye, a város minden fontos és mellékes eseménye a megbeszélés tárgya. Itt sül ki, ki az ellenzéki, ki hány nyulat lőtt, hány szalonkát hibázott, hogy a «Babby»-nak kitűnő orra van, de fájdalom, rossz a dnesszurája, hogy a szolgabíró nevére hidat kereszteltek, hogy a bolgár fejedelem nem tarthatja meg a trónját, s hogy ennek egyáltalán nincsen fogalma a ta­rokról. Itt éreztem legelőször, hogy a távolság meny­nyire degradálja a világra szóló események érde­kességét. Egy trónvesztés, egy kiváló ember ha­lála, a hadszenet prognosticonja reám nézve, leg­feljebb csak annyi érdekességgel bírt, mint egy derült nap, ha vadászni akartam menni. E fárasztó főtárgyalás után leültem a parkba pihenni. Dél volt. Melegen sütött a nap ; az utcza kavicsporának fehéres színe szinte sértette a sze­memet, a­mint a tikkasztó napsugarak reá tűztek. A Stefánia-utcza egészen néptelen volt. Valami sajátszerű síp hangjai ütötték meg a füleimet. Tisztán meg lehetett különböztetni két szólamot. Egy egyszerű, rövid, monoton szerb dal hangjai voltak ezek, tele fájdalommal, keserűség­gel. Önkénytelenül az utczára néztem s megpillan­tottam az embert, a­ki olyan keservesen fújta. Rákiáltottam, s az ember átugorva az alacsony fakerítést, a gyepen keresztül felém közeledett. Lehetett vagy negyven esztendős. Rongyos volt az istenadta. Mezítláb, kalap nélkül, a forró nap által barnára sütött meztelen karokkal és mel­lel járt, de okos szemei elevenen ragyogtak, sza­bályos szép arcza vidám volt a megelégedés két­ségtelen kifejezésével. Első tekintetre észre lehe­tett venni, hogy nem koldul. Bátor, kiváncsi szemeket vetett rám, miközben a madzaggal összekötött két nádsípot hasszorító öve mögé dugta. —• Hát te honnan jősz, atyámfia? — kér­deztem. — Bavanisten voltam, most pedig megyek haza Kusiczra! — Hát ott lakói ? — Ott hát! Hát hol laknék? Ott születtem ! — Aztán mit kerestél Bavanistén ? Hiszen az egy egész örökkévalóság innen! — Dudát szerettem volna venni, mert ha a dudát egyszer tele fújta az ember, hát van szusz elég, de ezt a nádsípot a tüdejével kell, hogy az ember tartsa, az én tüdőm pedig már az ördögé ! — Aztán megvetted a dudát ? — Nem! — Miért nem ? — Hat forintot kért érte ! — Drágást ad ? — Nem én, de nem volt hat forintom! — Hát mit ígértél neki ? — Semmit. Csak fújtam egyet rajta! Aztán mennyi pénzed volt ? — Négy hatos ! A zsandárok adták a dubo­­váczi korcsmában, mert fújtam nekik, a­míg kug­liztak ! — Aztán te négy hatossal egy hat forintos dudát akartál venni ? Az ember nem felelt, kissé meglepetten reám nézett, elpirult s aztán alig hallhatóan mondta: — Szerettem volna megvenni — aztán fújtam rajta egyet. Már a tavasz óta készültem erre, mert Baranistén van egy ember, a­ki nagyon érti... — De ha nem volt pénzed ? — Az igaz, de — szerettem volna megvenni ; a, kezemben volt és — fújtam rajta egyet! Na­gyon szép hangú duda ez! Ha hallaná! Nem ilyen semmi, mint ez a síp ! Istenem, micsoda egy duda ez ! Nagyon szerettem volna megvenni! Szomorúnak, szórakozottnak látszott. Majd reám tekintett, majd pedig a nádsípot nézte, mi­közben ideges sietséggel szorította meg a nád­sípokat összetartó madzagot. — Hogy hívnak téged ? — Gavrilovics Josza! — mondta gyorsan. — Ez a nevem. Az apámat is így hívták ! Észrevettem, hogy néha emelgeti az egyik lábát, mintha fájna neki. — Fáj a lábad, Josza? — Egy kicsit. Most jövet beálltam az «Ördög­­híd» melletti mocsárba pióczát fogni, aztán a jó piócza mellett a lábamba kapaszkodott néhány ló­ piócza is. Azok martak meg. — Sokat fogtál? — Vagy negyven darabot. Mindössze valami két óráig álltam a mocsárban. Eluntam aztán s jöttem velük. — Miért nem jársz inkább dologra? Nem szé­­gyelled magad pióczát fogni, ugy-e? — Eh! Dologra! Nem nekem való ez! így jobb ! — Látod, rongyos vagy, bizonyosan éhezel is néha , mire való ez a haszontalan csavargás ? ! — Az már igaz ! De mikor nincsen se földem, se házam ! — Járj napszámba, vagy állj be cselédnek ! — Eh ! Nem nekem való ez ! Szidják, korhol­ják az embert, akár van rá ok, akár nincs. Ez se jó, az se jó! Akár így, akár úgy, a gazdának mindig van oka, hogy az embert összeszidja. Pró­báltam de mindenütt eluntam magam, így jobb ! A mészáros birkáit legeltetem néha. De ez sem állandó. A csapatot hamar kivágják, aztán megint kell várni a míg valamelyiknek eszébe jut, hogy járjak a birkáival! — Hát mégis, mi a kedvencz foglalkozásod? — Muzsikálni meg madarat fogni! Fújom én néha egész nap! — És kitől tanulod a nótákat ? — Kitől? Hát jön az magától, kivált ha rossz kedvem van. Egy-egy nótát fújok aztán egy da­rabig, s mire elfelejtettem, tudok már megint vagy tizet, így megy ez mindig! Csak dudám volna ! Ez a rongyos tüdő már nem igen bírja ! Ez a hosszabbik síp, mely a másik hangot adja, nagyon sok lélekzetet kirán! — Aztán miből élsz, Josza? — Miből ? Ki tudná ? Gavrilovics Josza mosolyogva nézett rám. Lát­szott rajta, hogy e kérdés nem igen érdekli, s hogy a megélhetés nem tartozik a gondjai közé. — Te, talán iszákos vagy? — Nem én! — felelt Gavrilovics szinte sér­tődött hangon. — Már hogy volnék én iszákos! Engem beteggé tesz az ital! Nem akartam hinni neki, s önkénytelenül mosolyogtam ; észrevette kétkedésemet és mondta: — Nem én, igazán nem szeretem az italt! — Tudod mit, Josza, muzsikálj nekem valamit! — Nagyon szívesen ! — mondta és nagy siet­séggel elővette a tüszőjéből nádsípját, igazított valamit rajta és el kezdte fújni. A szemei élénken ragyogtak , néha előre ha­jolt, majd fölnézett a platán koronájába s dolog­­talan ujjai fürgén mozogtak a nádsíp lyukain. Monoton, egyszerű, naiv dallam ömlik ki a síp­ból, fájdalmas, szomorú melódia, tele végtelen érzéssel, keserves bánattal. A dallam végtelennek látszott. Mindig ugyan­az a mély, kellemes zsongó szín, más-más ütem, más egymásutánja a hangoknak és mindig ugyan­az a lejekből beszélő, frissen fakadt fájdalom hangzott, mintha egy más tündéries világból jöt­tek volna a hangok, a naiv, egyszerű költészet melegségével. Észrevette, hogy figyelemmel hallgatom. A szemei fényleni kezdtek, mosolyogtak, látszott rajtuk, hogy valami lelkesíti, hogy a hiúsága is fölébredt s teljes lélekből fújta. Az egyszerű dallam dagadni, áradni kezdett. Ujjai mind gyorsabban mozogtak s tánczoltak a nádsíp lyukain. Az egész ember mintha megvál­tozott volna. Arcza sajátos, büszke kifejezést öl­tött; az egész tartása valami öntudatot árult el, a­mely elfelejtette velem rongyait, piszkos nyomorát. Az ihletség megnemesítette amúgy is szép ábrázatát, szelíd szemeit reám szegezte és fújta, fújta szakadatlanul. A dallam ömlött, emelkedett, sikoltott, sírt, jajgatott, nevetett, mintha a kis nádsípot maga a zene istensége fújta volna. A nádsíp egyszerre egy csodahangszerré változott ujjai alatt, a­mely­­lyel az érzések minden árnyalatát kifejezte, a­melyen csodás, isteni nyelven tudott beszélni naiv fájdalmakról, naiv örömről, gyermekes keservek­ről. Szakadatlan, rohanó egymásutánban követ­ték egymást­ a rokon­ melodiák s én néma el­ragadtatással gyönyörködtem Gavrilovics Jászá­­ban, a költőben. Egyszerre és egészen váratlanul, egy szilaj dallam kellő közepén, abban hagyta a játékot. Kínosan köhögni kezdett, a nádsípot elejtette s odatámaszkodott a platán derekához. Nehezen vett lélekzetet, s aztán ismét köhögött, szomorú, okos szemeivel reám nézett, s halkan, nehéz lélekzetvétel között mondta : — Látja — nem bírom ! Nagyon fáj — már ez a kutya, ez a kutya mellem ! A köhögés elnyomta a szavát. Néhány percz múlva, noha még mindig erősen zihált, szemei ismét visszanyerték vidámságukat, mosolyogva lehajolt és fölvette a nádsípot, letörülte a reá tapadt port s gondos óvatossággal ismét a tüsző­jébe dugta. — Látod, Josza, minek fújod, ha árt neked? — Nem a síp a hibás, hanem ez a bolond tüdő! Olyan vagyok, mint valami kehes ló ! — De lásd, ez a síp még majd megöl téged! — Egyszer úgy is meg kell halnom, így legalább fújtam a kedvemre, mint valami rigó ! Ez ám csak a madár! Tavaly fogtam egy szép kant és odaadtam a szűrszabónak. Vége! A ka­litkában nem ér semmit! Így van ez! — Aztán szereted a madarakat is ? — Nagyon szeretem ! Ha az erdőn járok és megszólal valami hunczut kis pinty, csendesen meghúzom magam, lelapulok valami bokor alá és hallgatom, sokáig hallgatom! Van a vágás­ban egypár pintyem, azokat,gyakran meglesem. Ha hallaná azt a pintyet! Éneklés közben ágas­kodik, terpeszkedik, mint valami kanpulyka! A nyár elején, mikor megjönnek a fülemülék, min­dig kint maradok éjszakára az erdőn! Ez ám az éneklés! Van némelyiknek olyan mély, erős hangja — ezeket szeretem a legjobban. A kakuk­kot is szeretem, de csak a hangját ismerem. El­megyek néha a harmadik határba, még­se bírom meglátni! — Aztán nem éhezel meg kóborlásaid alatt ? — Meg én, de az erdővédők ismernek. Jó­kedvű emberek, fújom is nekik néha, aztán min­dig adnak valamicskét a tarisznyájukból. Eh ! Sok nem kell nekem. Gyümölcs is van elég. — És lakásod ? — Nyáron az erdő, a mező. Ha esik, akad itt is, ott is pásztorkunyhó, télen meg benn va­gyok a faluba’. A rokonaimnak segítek lovat tisztítani, ökröt, tehenet itatni, aztán meghalok hol itt, hol ott. Nem bánt engem senki. — Feleséged sincsen ? — Nem is volt! —- mondta hirtelen s kis szünet múlva utána tette : Hát persze, — nem is volt! — Jobb lett volna, ha megnősülsz, úgy-e, Josza ? — Ki tudná azt ? Hát persze ! — Nem gondoltál a házasságra soha ? — De igen. Régen, fiatal koromban utána jártam egynek, de annak nem kellettem , nagyon ORSZÁG-V­OLAO 1888

Next