Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1888-04-28 / 18. szám

1888 A csók, ha tőled megkapom, Csengő dallá lesz ajkamon. Bodrastedt Pohárszél és szép ajak, Zátony a kettő, Hol hajós szívest marad, Ha közelbe jő. ■* Ha nő a nőnek csókot ad, Ezzel mondják a férfinak : Karom, ha téged átkarolna Az milyen csókolózás volna! Kinkel. * A földi lárma közepett Nincs több oly drága csók,­­Mint melyet anya-szeretet Ajkunkra rányomott. Harcz s baj között erős paizs, Irgalmaz s bűntől old, Bármily nehéz és súlyos is Vétkünknek terhe volt.Wulf. * Magam sem tudom, hogy mint ment, Csókoltam régesrég, Nem kértem s ő nem szólt igen­t S nem-et se monda még. Ha kéjjel éri ajkat ajk, Oly jól esik, ki csapna zajt ? UlfLAND.* Gkibel.* Több a csók, mint a beszéd, Szerelemnek néma, fenséges dala, S hol a szó már nem elég, A költőnek el kell hallgatnia. Scheffel. Ne haragudj, hogy megcsókoltalak, Te kis leány, tekints szendén teára, S ha egy csókot bűnül számítanak, Adok még többet, ime, itt a szám! *• Hogy egyszer megmerészelem Csókolni ajakát, Bűnhődtem már ezerszer én, Mert tettem e hibát. Azóta nyugton sohse hagy A forró, csók utáni vágy. * Csókot lopni úgy szeretnék Ajakéról én S hogyha érte pörlekednék, Visszafizetném. Pl.h­ol troubadour.* Egy szikra szerelem, legyen bármily csekély. Ha csók vegyül vele, hatalmas lángra kél. Logan.* Boszankodtok, lánykák, érte, Hogyha csókot kaptok kézre, Mert a kéznek jut a­mi Az ajkakat illeti. Logan.* A csók három neme az égből támad, Első, melyet nyújtunk jó anyánknak, Eztán ha lángra gyullad két kebel S melyet halál nyom ajkunkra fel. Waldow. Bár jól ízlik az a csók, Melyet tőled koldulok, De hidd, kis leány, Sokkal jobban ízlik még, Ha, míg duzzogsz kicsikét, Titkon lopja szám. Rückert. SCHÖNTHAN. Nincs czímer, mely ragyogóbb : Zöld mezőben forró csók. * Leginkább kedvelem, Ha csókolóznak nők. Kárhozva vannak így A hallgatásra ők. Naschinski.* Szerelemnek édes csókja ! Rád gondolva együtt támad Szívemben az öröm s bánat. Öröm, hogy szabad volt nékem Szintén csókot adni régen, S bánat hogy már vége van. Scheffel.* Milyen kedves papucs, Bár halmozhatnám el Csókkal! — Csak házasodj S akkor megtenni kell! * Haragszol lány a csókra, mely Akaratod ellenére, Boldog, rövid életre kelt! Ne haragudj’, hisz már vége ! Mi a csók? Csak sugár, pára, Meghalt, a­míg ajkam nyomta, Ne haragudj a boltra, mert Vágyakodott szép sírboltba! MŰVÉSZ-SZERELEM. — REGI.NY. IRTA JUSTH ZSIGMOND. — Justh Zsigmondnak ez a második kötete. A «Káprázatok» czímű novella-kötettel érdeklődést keltett maga iránt s a napi sajtó kritikája melegen fo­gadta a fiatal író első fellépését. A «Mit ves­­szendém» czímű könyv regény, és a kritika szempontjából azért is különösebben érdekes, mert doku­mentálni lehet belőle, hogy a szerzőjéhez fűzött remények mennyire látszanak megvalósulni. Régen megállapított kritikai szempont az, hogy az írót mindig a saját szempontjából kell megítélni, hogy az ő egyéniségét determináló összes körülmények figye­lembe vétele mellett lehet csak a művét helyesen meg­­érteni, s hogy a szerzőt nem a könyvéből, hanem a köny­vet a szerzőből kell kimagyarázni. Fiatal, kezdő íróknál — különösen elbeszélőknél — a kritikának ez a módszere nem mindig vezet teljesen megbízható eredményre, mert az ín’­ egyéniségét, styljét nem ismerjük, érzékenységének fokát nem ellenőrizhetjük és észbeli tartalmát nem mérhet­jük meg, s a szempont, a­melyből ki kell indulnunk, csak a reprodukcziók iránti gyöngesége, a szellemi ősöknek a hatása és az előadási képesség, képzettség, szóval az ar­­tisztikus szempont lehet. A modern franczia elbeszélő irodalomban régige menő forradalom hatása azokban az irodalommban észlelhető a legélesebben, melyek bizonyos okoknál fogva arra vannak kényszerítve, hogy a franczia irodalom termékeit átültes­sék, hogy az írók — nem lelvén meg saját irodalmukban a fokozatos fejlődés íróit, kénytelenek, hogy a nemzet ro­hanó fejlődésével lépést tarthassanak, a külföldi, a franczia irodalomban, szellemi őseiket keresni, megtalálni. A romantizmus egy százados fejlődés után Franczia­­országban Hugó Viktor halálával — egy időre legalább — megbukott. A romantizmus mellett azonban Stendhal és Balzac geniejének vezérlete alatt kifejlődött a mai natu­ralizmus és a Taine féle analisis; míg nálunk Jókai, mint a romantizmus fenomenális képviselője mellett nem fej­lődött semmi, éppen semmi. A romantizmus, mint általában minden hajlam, bizo­nyos körülményekből fejlődik, melyek az ember gondolko­zásmódját, vérmérsékletét határozzák meg, és valóban a század utolsó negyede, mely pozitivista irányát a termé­szettudományi evolúcziókra, a pozitív igazságok megisme­résére fektette, nem lehet kedvező a romantizmusra mint irodalmi irányzatra sem. A hétköznapi társadalmi érint­kezés, a férfiak magaviselete a nőkkel szemben, a parla­menti úgynevezett nagy szónokok kiveszése, a hazafias frazeológia bukása mind azt látszik bizonyítani. Jókai műveiben ma már nem a magyar társadalom írója, míg az ötvenes években az volt. Az «Új földesúr» alakjai éltek, míg a «Kőszívű ember fiai», a «Fekete Gyémántok», a «Szerelem bolondjai»-nak az alakjai sóvár ábrándozásba ringatják a serdülő leányokat és fiúkat, a­kik a könyv elolvasása után úgy érzik magukat, mintha valami idegen tündérlakta vidékről érkeztek volna meg, haza, a mi fa­gyos világunkra, a­hol nem jó lenni. Minden a mi van, jogosult, szükségszerű s így a romantizmus is az. Kétségtelen azonban, hogy a magyar elbeszélő iroda­lom nem fejlődött arányban a magyar társadalmi ténye­zőkkel, hogy a modern magyar elbeszélők nem szerezhet­ték meg szellemi őseiket a magyar elbeszélők sorából. Az elbeszélő író nemcsak születik. Pozitív ismeretek, a modern élet rugóinak teljes átérzése, s a­mi fő, azok teljes átérzése, a társadalmi s embertani tényezők meg­­figyelése lényeges momentumok a modern elbeszélő író szempontjából. De ezen tényezők magukban véve még nem jelentenek írót. Kedély, hangulat az író szempontjából született igazságnak az érzete, szimpátiái és antipathiái, érzékenysége, a színek, melyekben az embereket, azok ér­zéseit látja, a közvetlenség, melylyel érzéseit, a látott eseményeket vissza tudja adni, adják meg neki azt a fényességet, mely íróvá, költővé teszi. Hogy aztán milyen rec­ept szerint lesz íróvá, költővé, az közönyös, mert min­dig, akarva nem akarva, kifejezője lesz annak a társadalmi körnek, melyből fejlődött. A kezdő magyar elbeszélő íróban a franczia reális, ha úgy tetszik, naturalisztikus irány hatása kétségtelen. Nem tudom, de hiszem, hogy Justh Zsigmond is job­ban ismeri Balzacot, Stendhalt, Flaubert-t, a Goncourtokat, Zolát és Bourget, mint Eötvös Józsefet, Kuthyt, Kemény Zsigmondot meg Jókait.; azt is hiszem, hogy Justh Zsig­mond, Baudelaire, Leconte-de-Lisle verseit többször olvasta, mint Kölcsey, Vörösmarty és Berzsenyi verseit. A «Káp­rázatok» és még inkább a «Művész-szerelem» czímű könyvek győztek meg erről. A «Művész-szerelem» czímű regénynek a meséje igen rövid. Gilády Arzén az egyik hős, fiatal magyar regényíró, a­kinek műveit németre is lefordítják, benső barátságban él Kálmán Ernő, fiatal festőművészszel. Gilády Arzénnel a szeretője, egy szép színésznő, szakított éppen, midőn Kálmán Ernő Münchenből hazajőve, arról értesíti, hogy nősülni készül. Mennyasszonya Walter Paula, egy festőnő, kivel Münchenben ismerkedett meg, és a­ki lejön Buda­pestre őt meglátogatni, hozzá menni feleségül. Néhány napra, rá Walter Paula megérkezik és a «Vadászklirt»­­ben szállást vesz. Walter Paula egy bizarr, független művész-temperamentum és a mellett igen szép. () a festé­szetben az, mi Gilády Arzén az elbeszélő irodalomban : modern és így impresszionista is. Gilády Arzén és Walter Paula egymásba szeretnek. Könnyű szerrel feláldozzák Kálmán Ernőt, a romantikus festőművészt — és néhány napi varázslatos szerelem után teljesen kiábrándulnak egymásból. Ez a regény rövid meséje, melyet Justh Zsigmond 45 fejezetben dolgozott ki. A regényben Justh Zsigmond azt a kérdést vetette fel, hogy a művész-temperamentumok képesek-e tartós szerelemre, s hogy a művész érzésein a művészet vagy a szerelem uralkodik-e nagyobb­­hatalommal. Justh Zsigmond az első kérdésre azzal felel, hogy a művész nem képes tartós szerelemre, a második kérdésre pedig azzal felel, hogy a művész érzésein művészete ural­kodik kizárólagosan. A kérdés, a­mint látszik, nem új, mert Zola a Claude Lautier hatalmas alakjában már megoldani vélte e kér­dést. Nem is szándékom Claude Lautier és Gilády Arzén alakja között párhuzamot vonni. Végre is, ez a kérdés közhely s kinek-kinek jogában áll hozzászólani. Gilády Arzén és Walter Paula tehát megszeretik egy­mást. Walter Paula vonzalmának alapját az képezi, hogy Gilády Arzénban egy hatalmasabb férfit vél találni, mint Kálmán Ernőben, míg Gilády Arzén azért szereti meg Walter Paulát, mert ez az «egyetlen» lény, a­ki az ő írói egyéniségét, megérteni képes. Az indokolás különben felesleges, mint a szerelmi érzés magyarázatra nem szorul. OR­SZÁG-VILÁG Claar. 288

Next