Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1888-04-28 / 18. szám

284 A boldognak ígérkező viszony felbomlik önként, mert Walter Paula azon kapja Gilády Arzént, hogy ez a helyett, hogy szeretné, tanulmányozza őt. Gilády Arzén szintén tudatára jön ennek a jelenségnek. Ez eleinte feszélyezi a két ingerlékeny, ideges embert, de a­mint tisztában van­nak egymás érzéseivel, ráhazudott fájdalommal ugyan, de szakítanak egymással. Gilády Arzén elmegy regényt írni, Walter Paula elmegy festeni. Mind a két ember a viszony kezdetétől fogva egymást meggyötörte, az idegességével megkínozta csak azért, hogy egy boldogító szerelmi mámorból fölébredve — szenved­jenek. — Sajátságos vonása Gilády Arzénnak és Walter Paulának, hogy azon percztől fogva, midőn «köztük nem vala gát», éber figyelemmel vizsgálják, tanulmányozzák egymást. Egy jellemző vonás sem vész el szemük előtt, s mind­az, a­mi egyéniségeikkel nincs összhangban, kelle­metlen, fájó disszonancziát kelt lelkükben. Gilády Arzén tanulmányozza őt és szerelmi téte-á-téte­jeik alatt készülő félben levő regényének valamelyik fejezetére gondol. Wal­ter Paula a modelljévé sülyed, s midőn teljesen átértette, otthagyja. .Tusth Zsigmond az analízis híveként mutatja be ma­gát. Számot ad alakjainak minden átmeneti érzéséről. Pon­tosan megrajzolja az érzésbeli átváltozásokat, azok fejlő­dési fokozatait s a rövid fejezetekben gyors egymásután­ban, csupa jellemzetes, apró cselekedetben érteti meg a szerelem visszafejlődését, mely alakjainak a lelkében majd­nem az undorig sülyedt. A regény kétségtelen tanúságot tesz arról, hogy Justh Zsigmond a modern Taine, Bourget-féle analistikus pozitivista iskola híve, s hogy ez neki tiszta tudatában van, bizonyítják a szépészeti viták, melyeket Gilády Arzén és Kálmán Ernő szájába ad. Nem akarom Justh Zsigmondnak azt a szemrehányást tenni, hogy az alakjai, habár Budapesten élnek, a czigány­­zenét élvezik és gyönyörűséget éreznek, látván az újpesti út szürke porát, a házak falára ragasztott rikító plaká­tokat, kirándulásokat tesznek Promontorra, Palotára, Té­­tényre, még­sem magyarok, mert végre is, Budapesten nemcsak magyarok laknak. Nem akarom azt sem fölem­líteni, hogy olyan eleven regényírót, mint Gilády Arzén én nem ismerek, azt sem, hogy a szabad szerelemben szü­letett Walter Paula még talán Párisban is egészen külön­leges nő, de azt megjegyzem mégis, hogy a realisták re­­c­eptje szerint alkotott regény a benne rejlő realitás pre­­tenziójánál fogva, szemben a milieuvel, melyben alakjait szerepelteti, valami valószínűséggel kell, hogy bírjon, külön­ben eltéveszti a hatását. A mib­en rajta mint felesleges sallang jelentkezik, mert az alakok nem nőttek ki belőle, nincsenek semmi összefüggésben vele s ez esetben meg­tagadják azt a modern elbeszélő irodalmi tételt, melynek híveként Justh is vallja magát, hogy­ a született disz­­pozíc­iókon kívül a környezet alkotja az embert. Justh Zsigmond fiatal író, a­ki még az útját keresi. Ha nem csalódom, meg is fogja találni, a­mit a könyv­ben nyilatkozó intelligencziából következtetek. Nagyon kevés elbeszélő van, a­ki huszonnégyéves ko­rában ilyen érdekes könyvet írt. G—u E—k. RÉGI ÉS MODERN KÉPEK KIÁLLÍTÁSA A MŰCSARNOKBAN: részlet (107—löl) a tanácsteremből. ORSZÁG-VILÁG A HÉTRŐL. Tisza Kálmánnál csak egy hatalmasabb élő­lény van ma Magyarországon s ez — Tisza Kálmánná. Tisza Kálmánnak csaknem minden, Tisza Kálmánnénak minden sikerül, a­mit fejébe vesz. S családján kívül alig gondol egyébre, hogyan gyakorolja és gyakoroltassa leghatható­­sabban a jótékonyságot. Jóságos szíve, fenkölt szelleme nem ismer akadályt. Érzi, hogy misz­­sziója van ebben az országban, melynek gyeplő­jét férja ura fogja vasmarokkal. Tisza Kálmánt gáncsolja fel Magyarország, Tisza Kálmánnét dicsőíti egész Magyarország. Amaz adót srófol, hogy megmentse a magyar államot a bukástól, emez lágy, megindultságtól remegő hangon kér segítséget, hajlék nélkül, kenyér nélkül mara­dott testvéreinknek, hogy kivegye kezükből a koldusbotot. S Tisza Kálmánnak nem apadhat le úgy népszerűsége, hogy felesége az egyen­súlyt helyre ne állítsa. A­mi Tisza Kálmán a politikában, az ma felesége a társadalomban. Mindkettő vezet, csakhogy az egyik többség­gel, a másik egyhangú szavazat alapján. Irányi Dániel még sohasem szavazott köszö­netet Tisza Kálmánnak, de Tisza Kálmánnénak igen. A nyakas pártvezér, ki minden ország­­gyűlés elején kijelenti, hogy nem megy fel és Budavárába meghallgatni a trónbeszédet, vala­­meddiglen sárga-fekete zászló is lobog a magyar király palotáján, egy asszony hívására minden habozás nélkül siet fel, ha nem is a királyi pa­lotába, de vis-á-vis a miniszterelnökibe, mely — ha ugyan van szeme — bizonyára nagyott né­zett a vén kuruczon. A jótékonyság művéhez csak az asszonyok értenek. Itt nekik kell átengedni a vezérszerepet. S mikor úgyszólván országos jótékonyságról van szó, illő is, hogy Magyarország miniszterelnöké­nek felesége vállalkozzék a nehéz, de dicsőséges szerepre. Az asszonyok egy szava, egy tekintete többet ér a férfiak rőfös dikczióinál, nagyképűs­ködésénél. S bizony, nagyon kétséges, hogy ha Tisza Kálmán hívja össze a főváros elite­jét ér­tekezni az árvízkárosultak segítségéről, nem gon­dolja-e meg Andrássy Manó, hogy azt a ropogós ezrest tán alkalmasabb időben is dobhatja ki. Vájjon támad-e az a pompás ötlete, hogy ne csak beszéljünk a segítségről, de mindjárt itt kezdjük is meg. S ha egyébért nem, már azért is érdemes lett volna összegyűjteni Budapest annyi sok előkelő leányát és fiát, hogy ez a kel­lemes fölrándulás is Budavárába, a szegény árvízkárosultaknak kamatozzék. Csakúgy röpül­tek az asztalra ezresek és százasok s meg sem alakult a szere-száma nincs hány segítő-bizottság, néhány ezer forint hevert az elnök asszony előtt. — Vájjon mennyit adjak én? — töprengett egy h­ó, láttára a nagy bankóknak. Öt forinttal csak nem állhatok elő ? — Kedves barátom, — vigasztalta meg a másik, — ha Andrássy Manó ezer forintot ad, te vissza is kérhetsz még tíz forintot! Ez természetesen nem keveslése a Manó gróf ezer forintjának. Sok pénz az, különösen annak a kinek nincs. Ez a hét egészen a Tisza Kálmánné hete. A budai kálvinisták templomot akarnak épí­teni. Természetes, hogy ez a kegyelmes asszony nélkül nem történhetik meg. Sorba járta a három színház legjobb művészeit s az operában egy érdekes estét szerzett a fővárosi közönségnek, mely szívesen épít templomot, lelenczházat, kis­dedóvót, ha cserébe élvezetet kap. A czélt nem is kérdi, csak azt: van-e kilátás élvezetre ? Az aztán neki mindegy, kinek jut a pénz. Annak az estének, melyet a miniszterelnökné asszonynak köszönhetünk, különös egy érdekessége volt. Há­rom olyan premiere esett meg (és bukott el) az operában, melyek a nemzeti színházat illették volna meg. Ám Paulay készséggel átengedte a novitásokat az operának, így okoskodott: a kö­zönség úgy sem tudja előre, hogy ezek a novi­­tások oly rettentő gyöngék s így a jótékony czél nem szenved; nekem pedig mindenesetre jobb, ha az operában buknak el, mint az én hajlékomban. Nagyobb dísz és fény keretében még nem is bukott el három novitás egy este, mint az opera­házban. A ház alulról föl a kakasülőig teliszele 1888

Next