Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1888-09-29 / 40. szám
1888 árad kifelé, a gyermekszobák zárva, a hitvesi ágy üres ... a boldogság helyén a gyönyör után való hajsza. Aramló tavaszi szellő a virágok illatát onnan a Luxembourg oldaláról hozza. Az est balzsamossá teszi a levegőt, a nagy kert orgonáinak, jázminjainak illata betölti a városrész levegőjét. Mintha csak a fiatalság, az «élet tavaszának» városa lenne. A tanuló, a művész, a grisette, a derült, boldog évek városa. Az élet huszadik évének hangulatával telített házak, utczák, boulevardok. Ének, zene hangja az életről, a nyitott tánctermek, atelierek ívei álmokról, reményekről beszélnek. Messziről énekkar hallatszik, karonfogva tanulók és «tanulónők» rohannak le a Bullier felől. Mind erősebb, erősebb lesz a dal, mind közelebb jő. Ott robognak el, lármázva, nevetve, dalolva, mosolylyal ajkaikon, az asszonyok, leányok tánczoló léptekkel, suhogó ruhákban emelik ég felé lábaikat, amelyekkel még pár percz előtt, Bulliernél a gázcsillagokat akarták lerúgni a padmaly íveiről. Egymásra hajolnak, szerelmök érzékies boldogságot, finomult gyönyört lehel. Egy elaggott nép fiatalságának szerelmét. A lárma lassan elfogy, a dal távolabb hangzik, végre elhal. Csak a Luxembourg gesztenyefáinak lombjai susognak, susognak . . . Párbeszéd alulról: — Egy napig még! — Nem lehet, lelkem, tudod, a perez drága, sietnünk kell, ami elmúlt, vissza nem jő soha sem ! — Hát már nem szeretsz ? — Szeretlek, de tudod jól, hogy mi ketten nem gondoltunk, nem gondolhattunk sohasem örök szerelemre, ez a frázis jó a gyermekeknek. — Itt hagysz ? — Megházasodom ... tudod, hogy csak pénzért. A fiú huszonkét éves nevetését, amely összevegyült a harmincöt éves nő kéjre vágyó, hisztérikus csukló sírásával, egy árva szellő hozta el idáig. Még messziről az elhangzó kar egyikének hangja hallik, majd megint csak a fák leveleit megrezgető szél beszél a szerelemről. Az erődítések oldaláról most egy másik hang merül fel s jön idáig. Mintha ezer és egy ember tompa zúgása lenne. Ezeknek a tavasz éhségről, nélkülözésről beszél, az első langy szellő forrongó, elnyomott szenvedélyüket kelti fel. A kis külvárosi korcsmák kivilágított ablakaiból kurjongatás hallatszik ki, a szombat este kurjongatása, egy heti keresményük volt az ára annak a bornak, a mely végig folyik ott az asztalon, s a mely rekedtté, recsegővé teszi az egy füstölő lámpát kürülülő alakok hangját s véressé villogó szemeiket. A testvériségről beszélnek, majd a pohár csendül, mind bosszút kiált. Előttük pár újság és röpirat, a tánczoló betűk vették el nyugalmukat. Tudják, hogy szegények s azt hiszik, a gazdagoknál a boldogság, igy most a testvériség szava ismét felhangzik s kórusban a «Marseillaise»-ra gyújtanak . .. Villogó szemük előtt fellobban a régi láng, a mely végig nyalta Páris utczáit. Az égő petroleum fényébe merülő tőke... az új kezdet. Mindenki egyformán, egyenlő pénzzel s ha úgy kell lenni, egyenlő ész és erővel is. A szabadság új víziója, amely élni lelkesit. A holnap reményében, pohárcsengés mellett elélni a mai napot. A tavasz virágos fái csak susognak, susognak. Mind messzebb, feljebb jutunk. Már mintha a természet s a millió és millió ember hangja egygyé olvadna. Szó nem hallatszik, csak hang. Nem látszik semmi, csak a köd, amelyet a város fényözöne aranyszínre festett. Zúgó, tompa moraj. Az élet moraja. A virágok mámoros illatot árasztanak, itt-ott a paloták tetői megcsillámlanak, keresztültörve a ködöt. Amott az opera boltivei (mert hiszen az éjszakán e kupolán nem a Notre-Dame páros tornyai uralkodnak), villámfény, csillagözön, íme, a gyönyör városa kívülről. De a keretben ember is lakik. Hallom a hangot. Ezer kiáltás egy karra vegyülve, amely keserű, mint az orgona kara, magas, mint egy női hang. Erőtlen, de művészies, nagy tudományra, de folytonosság nélkül való. Mind fenyegeti az életet adó örök természetet. A jajgatásszerte síró kórust itt-ott fel-felszakadó hörgés szakítja meg. A különböző jajkiáltásokat egygyé hangolja az a véres fonál, amely hasonlóvá teszi őket: «Unom azt, amim van, többet akarok . . .» «Fáj a jelen, várom a jövőt...» «A szerelemben nem hiszek, valami újat, mert ezt már ismerem ...» «Egyenlőséget, mert éhes vagyok, testvériséget, hogy szabadon felfalhassam embertársaimat. ..» Mind e jajkiáltások egy hanggá tömörülnek s felülemelkednek az illatszerek, virágok balzsamos illatán, a lámpafény zöld, arany és ékkövekről visszavert fénytől ragyogó ködön. Mind e hangok emelkednek, emelkednek, de nem jutnak a vigaszt hozó égig. Az elvonulás fagyos lehellete iromlik át a város felett. Az aranysugarú, gyümölcsfakasztó nap letűnt, beállt a csend, az éjszaka. Amott egy csillagász virraszt fenn a város felett. De ez nem csügged el, talál vigaszt, szembe néz a végtelenséggel. Pedig ezt is a tudomány, a tudatosság tette azzá, ami. A «SÁRGA HÁZ». III. TALMA. A világhírű franczia színész , Talma, császárok és királyok előtt ragyogtatta művészetét; bizalmas barátja volt a nagy Napóleonnak, s tanította őt járni és állni, fejedelmi plasztikával. A mi öreg Lendvaynknak egy exaltált német azt mondta, hogy: «Jöjjön az úr hozzánk Bécsbe, s fizetni fogják csak azért, hogy néhányszor végig menjen a Burgszínház színpadján». Ez valami, ugy-e ? S én mégis vakmerő vagyok hinni, hogy még ezt a két művészóriást is túlszárnyalja Makra Ferencz czipészmester, ki másodrendű pinczelakó a «sárga ház»-ban, s kinek bádog czégtáblájára geniális rövidítésekkel van kiírva, hogy: (Javítás elfogadtatik. Reparlien wird angenommen.) Pitymalatkor, ha a városliget lombsátorán a verebek százezre elkezdi süketítő hangversenyét, s az éhes fecskék hosszában, széleiben hasogatják a nyirkos levegőt. Makra Ferencz méltósággal emeli föl Shakespearehez hasonló fejét a párnáról s oda adja a feleségének, ki kezében sütő vassal már lesi a fejedelmi szempillák fölcsappanását. Szokott-e Makra Ferencz vízzel és szapannal közelebbi érintkezésbe jönni, azt bizonyosan nem állíthatom, miután némi ellentmondó kételyek akadályoznak meg benne, — de hogy a haját minden áldott reggel fölsüti a felesége tüzes vassal, azt látom és szemtanukkal tudom bizonyítani. Gyönyörű haja van Makra Ferencznek, gyönyörű! Színe vacillál a Tegetthoff-kék, gesztenyebarna és éjsötét között, majd ilyen, majd amolyan, ahogy a nap rásüt, mint az igaz gyémántra, s én egy csöppet sem csodálom, hogy a felesége mindenekelőtt a hajába lett szerelmes, s azért ment hozzá, csakis azért. De vegyük sorjában a dolgot. Miután a feleség és tüzes vas megfeleltek hivatásuknak, a mester tükör elé áll és kezének könnyed legyintésével kigömbölyíti a fürtöket. A «hajállomány» így rendbe lévén hozva, Talma feltűri ingujjait könyökig, s reggelizni megy amérsékelt pálinka árutlánba. Megy ??!!... Istenem! Ha én élőszóval, vagy írott betűvel ki tudnám fejezni azt, amit látó szerveimmel fölfogok, midőn el megy . ..! Hasztalan erőlködés ; éppen mintha egy vakon születettnek le akarnám írni, hogy minő báj van a ligetek árnyas berkeiben, mily erő a tenger hullámzásában, s mily tűz a nap szemfénytvesztő sugarában. Ő megy .... először is fel a lépcsőn, melynek karfáján keze hullámszerűen végig siklott; aztán, mintha megakarná az oszlopgerendát ölelni, simán kikanyarodik az udvarra, s megy a kapu felé. Megy ... az egész ember egy menés. A feje megy, büszke méltósággal, melyből nem hiányzik a leereszkedő nyájasság. Lőcsszerűen kikanyarított két karja megy, ide-oda himbálódzva, ütem szerint, ritmikusan. Lába megy, a világért sem emelné az egyiket magasabbra, mint a másikat; nem csoszog és mégis hallatszik papucsának enyhe susogása, mely oly jótékonyan hat a fülekre, mint tavaszi szellő fuvallata a virág kelyhére. Ő megy ... aztán kapunyikorgás, zárcsattanás, s a grajzlerbolt ajtaja eltakarja a szép látványt. Nem! Talma és Lendvay nagyok lehettek, de hogy úgy tudtak volna járni, mint Makra Ferencz, azt nem hiszem. S ha eszembe jut, hogy ez az ember is meg fog halni! Eltemetik és azzá lesz, mivé fejedelmi Caesar, ki «... föld röge lett, s lyukat töm, hogy kizárja a szelet...» No de félre a komor eszmékkel! Térjünk vissza a nagy Makrához. Azt mondtam, hogy Talma reggelizni ment, igaz, csak hogy ő ezt az utat megteszi minden negyedórában. Mert ismerni kell a mester élete módját. Ha egyszer leül a munkához, siratva, csiriz és dikics váltakoznak a kezében, összedőlhet feje fölött a ház is, ő nem áll föl a háromlábú székről, nem egy negyedóráig. Amint azonban egy negyedóráig ült, egyszerre mintha csak mondaná : «Most nyújtsunk a testnek élvezetet!» letesz mindent a kezéből, s a már leírt módon végig lépeget az udvaron, ki az utczára és be a «korlátolt pálinka árudá»-ba, nyakára hágni egy pohárka sligoviczának. Innen van aztán, hogy felületes szemlélők azt tételezik föl Makra Ferenczről, hogy soha sem dolgozik, de mindig csatangol, s állingál a kapuban, utcza sarkon és legtöbbet a «korlátolt árudá»-ban, de ez optikai csalódás, nem egyéb. Mert aki a dolgok mélyére hat, az észreveheti, hogy a mester néhány percz múlva éppen úgy ballag vissza a «korlátolt»-ból, amint oda ment, s eltűnik a pinczegátorban, ahol bizonyosan megint dratva, csiriz és dikics váltakoznak szépen formált kezeiben. Hogy az úton meg-megcsipkedi valamelyik csinos szolgálónak az orczáját, vagy mutatóujját végig huzgálva az orra hegyén, megáll, gondolatokba mélyedve a «Cogito ergo sum» kérdése felett, — azt ismét nem lehet neki rész néven venni, mert ő először is szép ember, kinek joga van fodorított fejével a szép nemhez közelíteni, másodszor gondolkodó lény, ki a tudósok állításának nem ad hitelt, míg a valóság felől ő maga meg nem győződik. E negyedóránkénti sétákkal, közbe közbe egy kis munkával, telnek el a mester délelőttjei. Ebéd után éppen úgy adja meg testének az üdülést, éppen oly méltósággal és leirhatlan plasztikával halad végig az udvaron, mint reggel. Csupán két dologban fedeztem föl eltérést. Ugyanis: délután már nem magánosan megy inni, de vagy öt lépéssel mögötte ballag a hitestárs, s nem a «korlátolt»-ba igyekszik, de a Ludovics korcsmáját tiszteli meg személyes megjelenésével, ahol negyedóránként, sajátkezüleg hajt föl egy pohár sört. Makráné úrhölgy, ki különben polgári mosónő és a kinek az arcza — nem tudom mily okból mindig tele van igen gyanús kék foltokkal, daganatokkal és folytonossági hiányokkal, csakis hívásra követi urát és parancsolóját. E hívásokban is meg van az a változatosság, mely minden dolgot kellemessé tesz. Irta Jav. elf. tátik. Rep. wird ang. ország-vilag 627