Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1889-02-23 / 9. szám

VÁRADI ANTAL. A Kisfaludy-társaság idei tagválasztó ülésén egy olyan költővel szaporodott, akinek a nevét már rég ott kellett volna látnunk legelső irodalmi társaságunk tagjai közt. Legújabb választásával a társaság régi tartozást rótt le. Váradi Antalt csaknem 20 éve ismeri a magyar olvasóközönség. Tetszéssel fogadták, mikor első kötet költeményével a síkra lépett. Gondolkozó és érező költőt sejtettek benne, akit nem tarthatatlan hangulat sarkal örökös pennaforgatásra, nem is szórja pazarul a szavakat a szavak kedvéért, hanem megvárja, míg csakugyan akad valami eldalolni, talán még inkább «eszmélődni» valója. Rendezett agyú költő, ki megtatolja, amit mond, s a felöltöztetésnél is maga szabja meg divatját a ruhának. Szereti az ünnepélyességet, van benne rethorikai fordulatokra és annyi készség, mint hév. Ábrándossága — főleg fiatalkori verseiben — nem csapong arra a messzi talajra, hol merő allegória, szemkápráztató színvegyület, sejtelmes árny az uralkodók, hanem előtérbe juttatja eszét, szívesen összehasonlítja a múltat a jelennel, a létező állapotokat vizsgálja, s érzelmeit ítéletekkel korlátozza. Hazafias szemlélődése inkább keresi a múlt árnyait, a sötétebb emlékekhez simul, nem hogy föltépje a sebet, de hogy vigasztalást valamely módon mégis találjon. Szerelmes dalaiból nem a gondtalan átengedés mámoros öröme, szilaj heve, a szenvedély lángja csap föl, hanem a csöndes boldogság vágya, anélkül, hogy könyökben olvadozna fel, vagy szenvedésektől elkeserednék. Olykor-olykor megfeledkezik magáról és kitör, hogy nyomban helyet adjon reflexiókhoz menekülő nyugodtságának. E reflexiók különböznek a fiatalos eszmehajhászat ama nemétől, mikor a tarka-barkaságban örömét lelő ifjú költő keres valami eszmei magvat, s önmagától meg nem értett homályosságba burkolja azt, hogy mások se érthessék meg. Váradi reflexióinak van súlya, hogy néha nem szerencsés ruhába öltözteti, arról maga sem tehet. A ruha talán czifra, czifrább, mint az eszme, s úgy tűnik föl hivalkodónak, — pedig csak apai gondosság eredménye volt a költői mez pazar dísze. Gondolkozó lélek, s ez tartja féken képzeletét gyakran, melynek szabad folyást csak ott enged, a hol az eszme őt is magával ragadja. Lyráját éppen ez a józanság terheli meg, ahol le szeretné is rázni, s teljesen alig sikerül. Annál jólesőbb ez tanító, elmélkedő költeményeiben. Eszmék lánczolata, hol az összekötő szemek adnak csillogást, változatosságot, s költői hév párosul emelkedettséggel, a tárgyhoz mérten átcsap olykor a nemes pathosz hangjába, s ment a manapság oly gyakori disszonancziától, mely végén ellapítja a nagy hangon induló szó-áradatot. A családi élet újabb hangot adott Váradi lantjának. Feleségéhez, gyermekeihez szól meghatóan, bizonyos vallásos, mondhatnám kenetteljes atyaisággal. Elsiratja kis fiát, s a legnagyobb bánatban, a meg-megújuló emlék keservei közepett szól önmagának egyedüli vigaszául — a feltámadásról. Ez a hang ritkán hallható ma. A kor előre siet, nagyon előre, s a kor fiai nyakra-főre lépést tartanak vele. Akárhány csupa nyegleségből, mások megcsömörödve tudástól és földi gyönyörtől, csak gúnymosolyt tartogatnak ez eszme számára. Pedig ki tagadhatná ennek költői igazságát az apa szájában, mikor koszorút tesz a kicsiny sírhantra, honnan a világi tudás elő nem hívhatja többé elvesztett kincsét? Ezek a kis dalok gyöngyei Váradi lyrájának. Minden oly természetes: a fájdalom, a panasz, a szeretet, a vallás vigasztalása s betetőzésül a feltámadás hite. Különös vonzódással fordul a bibliához s a vallásnak erkölcs-filozófiai fenségét mélyen érezi, meghajlik előtte. Innen merítette tárgyát «Iskárióth»-jához, melyben Váradi újabb oldaláról mutatta be tehetségét. A mesterét eláruló Judás tragédiája. Ebben is az elmélkedő részek, főleg a monológok dús, poetikus tartalmukkal megkapók ; sehol dikeziója annyi hévvel és olyan könnyedséggel nem foly, mint e szerkezetileg nem kifogástalan, de részleteiben kiváló tragédiában. Az epika felé nem hajlik, meseszövésre nincs sok érzéke, nyugalma az eszmélődés zátonyára jut s valóságos elemében ott van, ahol ismeretet költői formába öltöztet. Váradi tanár is, ez a magyarázata. Csak vissza-visszatér akaratlanul is mindig arra a hangra, melyet hivatása szab eléje. Pihenés a költészet neki, nem kenyérkereset, teszi akkor, ha megszállja az ihlet, nem robotból, üdülni megy a Pieridák forrásához, nem piaczra vinni minden hangulatát. Érett, filozóf lélek, képekben néha dúskáló s önmagának tetszelgő képzelet, kényes érzék a csinos forma iránt: ezek jellemzik. Szerencsésen választotta meg irányát, mikor a prózáról lemondott, mert sok írónak az nálunk a veszedelme, hogy életük végéig törekednek a polyhisztorság kétes dicsőségére: a csak lyrikus megirigyli a drámaíró zsíros dicsőségét, a csak epikus dalolni szeretne s a regényíró megpróbálkoznék mind a hárommal. A középsiker elcsalogatja gyakran arról a térről, melyre igazán hivatott. Váradi költőnek maradt, idegenkedett lelke mindenha a mai társadalom életének festésétől és másnak hagyta a nem neki való feladatot. Fellépésének első éveiben sűrűn jelentek meg versei, majd megkoszorúzták «Iskárióth»-ját s ő már egy másik nagy munkán dolgozott, mely évekig íróasztalához bilincselte s csaknem tizenöt évi fáradságos munka után elkészült Goethe «Faust»-jának második részével. Tőle hal VÁRADI ANTAL. —— M X. évfolyam 9. szám Budapest, 1889 febr. 23. SzERKESZTŐSÉG , ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK:Kiadóhivatal : ERZSÉBET-KÖRUT 12-IK SZÁM Egész évre ... ... 10 írt — kr 1 Negyedévre........... írt 50 kr Félévre ... ... ... ... 50 — • Egy hóra ... ............ — * 85 * PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG Felelős szerkesztő: BENEDEK IVLEK. EGYES SZÁMÁRA 20 KR KÉTHETI SZÁM BORÍTÉKBAN 40 Kft. VI., Kecskeméti utcza 6.