Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1889-03-16 / 12. szám

1889 Oh, nem barátság ez, mert több a lángja ! Nem, szerelem se, mert annál hívebb. A múzsa szűzi, tiszta csókolása Meg nem bűvölhet úgy, mint a tied. Szívembe más név a tied helyére, Tudom, hogy nem kerül halálomig. A­míg dobog, míg el nem áll verése, Emmát dobogja, róla álmodik. Ila szépet látok, ha a jót megérzem. Sugárzó lelkeddel találkozom. Ha bánatom fölenged a reményben, Te csókolsz biztatólag homlokon. Te intesz, csak előre a magasba ! Fölesül, fölebb ! Ott fénylik csillagunk ! Meg nem vakulsz, ne félj, csak nézz a napba! Oda megyünk mi, onnan származunk! Némely bírály e bűvösen szép költemény fölött néhány nyers szó idézésével tört pálczát, pedig szükséges volt a költőnek minél erősebben jellemezni tapasztalásainak és szenvedéseinek durvaságát, hogy megérthessük azt a him­­nikus szárnyalása elragadtatást, melylyel üdvözölte az első nőt, ki őt megértette. Igen szép az «Utolsó dal» is. Egy felkapott ifjú versíró, ki alkalmi költeményeiben különböző költőkből, kiváló előszeretettel Aranyból és Shakespeareből egész sorokat szokott átvenni («Hova, hova, édes férjem ?», «Ha van könyütök, most ontsátok el») e versben heinei reminiszczencziát látott; pedig Heine idézett verse egy új ismerős iránt hirtelen fellobbant, közel a sírhoz immár kielégíthetetlen vágyat fejez ki, míg Reviczky verse a nőtől, kit egész életén át egyes­­egyedül szeretett, «Lemondó sóhaj»-á ban vesz búcsút. Míg ajkam egy betűt rebeghet, Jóságos lelked áldja. Az «Epitáfiumok» Katona József, Arany János, Wagner Rikhárd és Turgenyev halálára irt költemények. Legszebb köztük a «Volkov-temető», melyben a költő felháborodik a fölött, hogy Turgenyev ott fog pihenni, a­hol a zsivá­­nyok, és gúnyos akkorddal végződik, hogy az ő hazája becsüli költőjét — mihelyt meghalt. Büszke és mélységes fájdalmat fejez ki az «Időelőtti sírvers», a kötet egyik legértékesebb költeménye : Utód, ha síromhoz kijössz, Hivalkodón ott ne időzz, Tégy, mint elődid egykoron : Haladj tovább, ne sértsd porom. A «goromba versek»-ben sok a disszonáns hang, az ilyeket a költő, ki nem egy feltűnést keltett versét, re­kesztette ki e kötetből, tán csak azért vette fel, hogy a kapott legdurvább benyomásoknak is hangot adva, minél teljesebben tárja elénk életének képét. És ezt annak, ki teljes joggal mondja magáról, hogy «igazságot, énekeltem», megbocsáthatjuk. A «virágnyelven» cziklus az első kötet gyönyörű allegóriáit («Az hár panasza», «A pillangó halála», «A tenger patakról») hét méltóval gyarapítja ; a legszeb­bet, «Salamon király álmá»-t, már említettük, «A meteorkő» és a «Pálma Hortobágyon» az általános színvonalat túl­szárnyaló és elemére nem találó szellemet jelképezik. Az utolsó, «Változatok», czímes cziklus terjedelemre, úgy mint értékre felülmúlja az előzőket. A Reviczky világnézeté­nek ismertetésénél idézett költeményeken kívül kiemeljük e cziklusból még a következőket: «Magamról» ; mély jelentőségű a végakkordja: «a világ csak a hangulat», «Varázsereklye», Kleist Henrik-féle miszticzizmust lehelő románcz, «Propria laus», Reviczky egyik legjellemzőbb verse. Megmondja, hogy miért van ellenmondás dalaiban : Örömre, búra oly fogékony, Szívem, hogy megrendíti minden. Költészete alapjának ellentmondó, hatalmas szarkaz­mussal irt versek a «Kenyér», a sátánhoz irt himnusz és a «Rezignáczió», az elfásultság hangulatának megkapó kifejezése és az «Új nyolcz boldogság». A legszebbek egyike a «Szabadság», a magányadta függetlenség dicső­­sítése, továbbá az «Új élet», «Válasz egy levélre, szín­házban», «Harmincz év», «Intés», «A halálhoz», «Magdolna», mely a Kisfaludy-társaság bírálóinak Tartustécsködő mo­ráljából kimaradt Perdita-cziklusért kárpótol. g.. p.) A HÉTRŐL. Ebben a 25. paragrafusos világban nagy sor honatyának lenni, de még nagyobb honatyának és redaktornak is lenni egy személyben. A posta, mely különösen a kellemetlenségeket tartalmazó levelek átszolgáltatásában kifogástalanul teljesíti feladatát, s minden nap hoz számomra ilyen tartalmú leveleket. «T. szerkesztő úr! Becses lapjának 10. számában közölt rejtvények megfej­tését van szerencsém megküldeni, s remélem, hogy a jutalomkönyv kisorsolásánál Fortuna istenasz­­szony már egyszer én rám is mosolyog. Egyúttal bátor vagyok megkérdezni a t. szerkesztő urat, a­ki egy személyben képviselő is: megszavazza-e a 25. §-t vagy nem ? Remélem, hogy nem. X. Y., előfizető­ és talánymegfejtő». Aztán : «T. szerkesztő úr! Mellékelve van szerencsém közlés végett — barátaim biztatására — bekül­deni e tavaszi költeményt. Én magam is azt hiszem, hogy e költemény a biablonos tavaszi poémák színvonalán felül emelkedik. Igen, vagy nem ? Apropos! Igen, vagy nem ? Ön mint egy személyben képviselő is, minő állást foglal el a 25. §-sal szemben? Igen, vagy nem? Remélem , az itteni hazafias közönség el is várja öntől, hogy : nem ! Hazafias üdvözlettel X. Y. Na, még egyet: «Kedves szerkesztő úr! Legyen olyan szere­­tetre méltó és üzenje meg a szerkesztői üzenetek rovatában, hogy nekünk, kik Rudolf trónörökös halála alkalmából fölvettük a gyászt, mert az pompásan is illik,­­ szabad-e a böjt alatt bálba mennünk. U. i. minden bált a böjtre halasztott az itteni ifjúság. Vagy mehetünk-e gyászfátyol­ban? Fekete keztyűt viseljünk-e? Igen, vagy nem? Na lám, kedves szerkesztő úr, ebből jut eszembe a szavazás. Minket lányokat szerfölött izgat a 25. § s épp úgy nem szeretnek annak törvénybe iktatását, mint a 25 évet pártában érni meg. Igen, vagy nem ? Ha igen, akkor újra a «Gar­­tenlaube»-t rendeljük meg, melyet ép most hagy­tunk föl: ha nem, akkor maradunk az «Ország- Világ»-nál, míg a világ. Hű olvasója Z. Mariska.» Tehát utasítás és presszió minden oldalról Nem, ezt nem lehet kibírni. Csak egy mód van : Luttvomberky Dáriusként pakolni és menni minél messzebb. Ah, csak az a párisi világkiállítás nyíl­nék meg már egyszer. Mikor is nyílik meg ? Május elsején. Hen­réka ! Meg van mentve a haza. Még mindig van 50 szónok s nem fogynak, de szaporodnak minden nap, akár csak a mesebeli katonák. Kifutja, bőven kifutja május elsejéig, még tovább is. El a párisi kiállításra! Tisza dolga, hogy mit csinál. Én megyek, de hogy egé­szen mamelukok nélkül ne maradjon, hátrahagyok egy jó tanácsot: kenyerezze le Krause Albin urat, a nagy hipnotizálót, kinek csodatételeit szájtátva bámulja most a fővárosi publikum Ez az ű­r nemcsak a disszidens mamelukokat, de a bősz ellenzéket is majd úgy meghipnotizálja, hogy csupa «igen» lesz az egész t. ház. Talán nagyon meg kell fizetni, de kifizeti magát. Ugyanez az úr nagy szolgálatokat tehetne a kormánynak márczius 15-én is. Először is dzsi­­dás sisakot varázsolna az egyetemi ifjak fejére a kucsma helyett, mely közbe legyen mondva, nem valami pompásan fest s különösen, ha min­den nap hordják, még unalmassá is válhatik. Krause úr az ő varázs­mesterségével még azt a csodát is megcselekedhetné, hogy a tüntető kör­menet a Petőfi-szobor helyett a Hentzi-szoborhoz vonulna, Irányi Dániel Tiszát dicsőítené és nem Kossuthot. . . Egy szó mint száz, minek akarják kiűzni a városból Krause urat ? Hát még azt a 12 pontot, melyet az ifjúság a márcziusi ifjúság mintájára fölolvas a múzeum-kertben, de ki tudná forgatni Krause úr ! Akár mindjárt németre is fordítaná, a­mint hogy a derék úrnak nem is volna ez nehéz feladat, a kulturnyelvet vallván anya­nyelvének. Még egyszer azt mondom, hogy mielőtt útra kelnék, fogják le Krause urat. Engem pedig bo­csássanak. Mert itt nehéz a levegő. Megöl az unalom. Már a t. házban sem lehet nevetni, csak aludni. Ám puha zsöllyékről csak a miniszterek részére gondoskodott a nemzet, a honatyáknak kemény padokon kell szundikálni. Engem már Hannibal Józsi sem tudott megnevettetni. Pedig előre tudtam, hol kellene nevetni beszédjére. Hát a­mi nem lehet, az nem lehet. Minek erőszakos­kodni. Mert én elhiszem, hogy a nép a 25. §. alatt a boldog emlékezetű 25 behozatalát érti, de csak úgy tudnék ezen nevetni, ha ugyanakkor az új háznagy mindjárt gondoskodnék arról is, hogy valamelyik teremszolga jól megcsiklandoz­zon. De Teleki Géza grófnak, az új háznagynak nem is veszem rossz néven, ha ilyesmikre ki nem terjed a figyelme. Több gondot okoz neki az a probléma, hogyan tágíthatná ki a t. ház karzatait akkorára, hogy mégegyszer annyi pub­likum szoronghasson, a­mennyi most szorong napról napra, isteni türelemmel várva: mikor sül el egy kanócz, mikor kap hajba a «magyar» és a «német» oldal. Ah, a botrányoknak vége. A mamelukok fá­sultan üldögélnek helyeiken, közönyösen disku­­rálnak, az okosabbak a folyosón trécselnek, ka­vargó füst fellegben, melyből halványan bonta­kozik ki Tisza Kálmán arcza, mely fehér mint a haja, de félelem nélkül való. Küpczös Szilágyi Dezső, a ház «sem künt, sem bent» tagja is hiába parlamenterkedett, hiába jelent meg a béke olaj ágával Tisza generálisnál ... a generális épúgy nem enged a 25-ből, mint akár Madarász bátyánk a 48-ból. Tehát harcz életre-halálra. «Ha per — úgy­mond — hadd legyen per» — ha harcz, hadd legyen harcz. Mikor a vége — bármilyen mesz­­szire essék is — úgy is győzelem lesz, de a mamelukok részén. Igen is, t. Ház, akarom mondani, t. publikum, ez idő szerint egyébről nem lehet beszélni, csak erről a szörnyen unalmas harczról. Közben talán fel is fordul a világ, közben talán Gyulai Pál is befejezi a Romhányiját, mi még mind a 25. § körül forgunk, kergeteges birka módjára. Jöhet a tavasz is, talán már itt is van, mi észre nem veszszü­k. Hiába énekelnek a poéták és tárczairók ibolyáról, fecskéről, gólyáról, sarjadozhat a fű, rügyet hajthat a fűzfa, s közben haragos kedvé­ben ki is csaphat medréből a vén Duna, — mi mindezt nem látjuk, mi csak forgunk, tovább forgunk a 25. § körül. De én tovább nem forgok. Pakkolj Pista! ORSZÁG-VILÁG. TUD. ÉS ÍROD. TÁRSULATOK. A tud. akadémia II. osztálya hétfőn délután Wen­­czel Gusztáv elnöklete alatt ülés tartott. Téglás Gábor levelező tag tartotta székfoglaló értekezését a rómaiak dácziai aranybányászatáról. A tetszéssel fogadott nagy érdekű értekezés után Lubrich Ágost olvasta föl tanul­mányát «A bölcselők empirizmusáról». Stefánia özvegy trónörökösné az osztrák magyar­monarchia czímű munka szerkesztő és művészeti bizottsága igazgató tanácsának összes tagjaihoz külön-kü­lön a követ­kező levelet intézte : «Fogadja legforróbb köszönetemet ama szolgálatokért, melyeket boldogult férjemnek, Rudolf főherczeg-trónörökösnek tett és kérem, hogy tapasztalatai­val és képességeivel a jövőben engem is támogasson, ki ő felsége, a király jóváhagyásával elvállaltam a védnök­séget az Osztrák-magyar monarchia Írásban és képben czímei munka felett, hogy e művet a drága megboldogult kegyeletes emlékére folytathassam és az ő szellemében befejezésre juttathassam». A történelmi társulat utolsó ülésén, melyen Széchen Antal gróf elnökölt, Óvári Lipót mutatta be «Zsigmond kir­ály és az olasz diplomáczia» czímű értekezését. Komá­­romy András erős­ kritika alá vetette Csergheő Géza egy múltkor véghez vitt merész kísérletét: bebizonyítani Liszti László báró XVII. századbeli magyar eposzköltőről, hogy nem az 1662-ben lefejezett gyilkos, méregkeverő és hamis­pénzverő volt, hanem annak a második unokaöcscse. Cser­gheő ez új adatokat egy Wissgrill nevű múlt századbeli német genealógus iratai között találta. Komáromy ma kimutatta Wissgrill tévedéseit és arra az eredményre jutott, hogy hiába minden jámbor törekvés, a Liszti László becsületét megmenteni nem lehet és a magyar irodalom­­történetnek ezentúl is marad egy alakja, a­ki mint go­nosztevő, vérpadon halt meg. A földtani társulat ülést tartott, melyen először is Szádeczky Gyula dr. ismertette Munkács vidékének geológiai viszonyait. Utána Posewitz Tivadar dr. bemu­tatta Borneo szigetéről szóló művét. Staub Móricz dr. ama fossszil növényekről értekezett, a melyeket 1887. nyarán Munkácson gyűjtött. Schafarzik Ferencz dr. oly kősókristályokat mutatott be Vízaknáról, a melyeken a koczka alakján kívül a ritkábban észlelhető négyszer hat huszonnégyes alak lapjai is mutatkoznak. Végül Szontagh Tamás dr. bemutatta Lunacsek József kőzet küldeményét Felső-Esztergályról. Az aquincumi ásások eredmények tudományos fel­­dolgozására a főváros pár év előtt 2500 forintot szánt- Sajnos, a tervezett nagy monográfia nem készülhetett el, mert nem akadt hozzáértő ember, a­ki megírja. A fővárosi tanács mai ülésén hát visszavonta régi határozatát és monográfia helyett megelégszik népszerű ismertető-füze­tekkel is. E munkát Pruzsinszky Jáno­s dr.-ra bízta a tanács, azzal az utasítással, hogy ne csak a római, de a középkori műemlékeket is ismertesse. 187

Next