Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)

1889-11-09 / 46. szám

1889 — Kikérjük ezt a hangot! — kiáltozták ingerülten az Almanach kéziratai. — Ha én novella-gyűjtemény volnék, — gúnyolódék a «Győzni és meghalni» jeligéjű darab, — mostani jel­igém helyett ezt íratnám fel a czimlapra: Non Argus cignus, non Magdalena Mathusal, Non Habakuk, Lázárus, Caseus ille bonus.* — Milyen ostoba élet ez! A tragédiák vihogtak, a novellák türelmetlenül fész­­kelődtek. — Nem annyira élez ez, — folytató az elménetkedő tragédia, — mint inkább gyakorlati útmutatás. Mert mi­kor a magyar novella-gyűjtemény végre a sajtostól a kö­zönség kezébe jut, legalább rajta legyenek a jó sajt fő­kellékei. Nagy csapkodás, suhogás támadt erre , vagy egy ab­lak van kinyitva valahol és a széláramlat pajkoskodik a kéziratokkal, vagy pedig összeverekedtek. — Piff, puff! — hangzik élénken. — Rúgd meg! rúgd meg ! — Vigyázz ! — sikolt vékonyka hangon egy rajzocska. — Hátha egy apának vagyunk a gyermekei. Zűrzavaros kiáltások keletkeztek : — Ne hagyjuk magunkat! Ti szemtelenek ! Hát illik hozzátok ilyen neveletlen­ség ? Hozzátok, a­kik jambusokban beszéltek ? Az egyik színmű elkezdett spicselni nagy páthoszszal: — Mi előkelő personák vagyunk, ránk pályadíjakat tűznek ki. Mi velünk, születésünktől kezdve halálunkig, érdeklődéssel foglalkoznak, a sajtó megírja minden élet­mozzanatunkat , a közönség riadó tapssal üdvözöl, ha győztünk, s ha elesünk, még ez a bukás is sokkal fé­nyesebb, mint a ti diadalaitok ; száz fütty hangzik, vér­­fagyasztó hidegség ül az arczokon s másnap hasábokon Írják meg a lapok a temetésünket, de ti születtek és meghaltok a nélkül, hogy éltetek volna. Létezésteket egyetlen szó jelezi a sajtóban, a­mit az «Irodalom-rovat» vezetője kedvetlenül odafirkant, hogy «megjelent». A novellák és rajzok szerényen meglapultak e be­szédre, mintha mondanák : «A­mi igaz, igaz». Már-már maguk is belenyugodtak volna alárendelt szerepükbe, ha véletlenül meg nem szólal egy kopott táblájú tragédia ezzel a jeligével : «Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik». — Csitt gyerekek! Ne bolondozzatok. Legyen közöt­tünk béke és egyetértés. Tény, hogy testvérek vagyunk, mi a kedvenczek, ti pedig a hamupipőkék. De ez csak a kor léha divatja. A mi előkelőbb rangunk, a sajtó indo­­lentiáján, igazságtalanságán alapszik, mely míg udvarol az egyik irodalmi ágnak, közömbösen veszi a másikat. A sajtó emberei ekképen szólanak : «Sokat írunk a darab­ról, mert a közönséget érdekli». A közönség így szól: «Érdekes darab lehet, mert a sajtó sokat ír róla». Ha veletek is így bánna a sajtó, bizonynyal virágoznátok. Nagy zúgás támadt erre a színművek közt, de annál zajosabban kiáltottak «helyest» az Almanachbeli kéziratok. — Le vele ! Nem hallgatjuk ! Eláll! Hoch ! — De csak hadd beszéljen. Halljuk, Halljuk! — Nem állok el, — folytatá az ócska tragédia dühö­sen. Sok évi tapasztalás van a hátam mögött, ti mind csak tacskók vagytok hozzám képest. Húsz éve járok már a Teleky-pályázatokra különféle czímek alatt, míg végre fölvirradhat az a nap, hogy én leszek aránylag a legjobb társaim közt. Pedig rossz darab vagyok, még egy bíráló sem olvasott végig soha. Mindössze egyszer része­sültem némi figyelemben, mikor a gazdám vígjáték gya­nánt nyújtott be. Sok embernél megfordultam, de mind azt dünnyögte rólam néhány lap elolvasása után: «Ejnye, de nagy szamárság!» (Általános derültség.) Pedig uraim, fiatal koromban spanyol novella voltam, szép kerek, klasszi­kus munka, tele üdeséggel és költészettel. A­ki olvasta, mind el volt ragadtatva : «Milyen kedves, milyen bájos». Hogy kedvelykedjem hát én most a színdarab voltammal ? — Úgy van ! Igaza van. — Azért ne egyenetlenkedjünk, atyafiak. Mert vala­m Non argus : a sajt ugyanis ne legyen százszemű, azaz lyukacsos ; cignus : ne legyen hattyúfehér ; Magdalena: ne legyen vizenyős ; Mathusal : ne legyen öreg ; Habakuk : ne legyen könnyű (Habakuknak ugyanis könnyűinek kellett lennie, hogy az égbe fölvihették) és Lázárus: ne legyen szagos, mert Jézusnak mondák, mikor Lázárt meglátogatta: «Immár, uram, szagos is». ORSZAG-VILÁG, mint a novellákból lehetnek még egykor színdarabok, azon­­képen mi belőlünk is lehetnek még valamikor novellák. A jövőbe bele nem láthat az ember. Bátor leszek tehát, tisztelt urak, egy indítványt benyújtani. — Halljuk ! halljuk ! — Egy, a magyar sajtóhoz együttesen intézendő kére­lemre vonatkozólag: részesítsen minket ezentúl egyenlő párt­fogásban. Mikszáth Kálmán: A HÉTRŐL. Már ez csak így van minálunk, hogy sokáig nem lehet irodalmi és művészi kérdésekről be­szélni. Valóságos istenkísértés volna tőlem, ha teszem föl, most folytatnám múlt heti elmélke­désemet irodalmi nyavalyái­król (Szana csak baj­nak mondja), mikor még a gyerekek is (a­mint az el is várható magyar gyerekektől)­­ politi­zálnak. A re publikum csakhogy hajba nem kap a Pálmai-búcsúestékre szóló jegyekért, a Nemzetit is megostromolták Macbethért, ha sajnosan kel­lett is nélkülözni a jobb sorsra érdemes Banquo úr szellem­ alakját, — ám a t. háznak két olyan napja volt, mely túltett minden színijáték érde­kességén s mert a mi publikumunk különös res­­pektussal viseltetik a politikai színjátékok iránt, a t. ház, ha egy pár napra is, minden egyebet leszorított a közérdeklődés fórumáról. () vezetett — két napig. Néhai való jó 25. §-os napokat láttunk kikelni már már mohlepte sírjaik­ból. Fölzúgott a kedves «Hoch», mely maholnap tősgyökeres magyar szóvá válik parlamentben és­ parlamenten kívül és előbb-utóbb közösügyi tár­gyalást provokál osztrák és magyar testvérek közt annak a fontos kérdésnek az eldöntése, hogy ha a magyar parlament átülteti a «Hoch»-ot, nem önként következik-e, hogy az osztrák par­lament «Éljen»-nel tisztelje meg az ő — Tisza Kálmánját ? A méltányosság legalább is e mel­lett szól. A­nélkül, hogy politizálnánk, hát ha dualiz­mus, legyen a dualizmus. Legyen a mienk a Hoch, az övék az Éljen, ha mienk a «Gotterhalte», le­gyen az osztrákoké a «Rákóczy-hymnusz» s így tovább egész a­­ zászló-kérdésig. Való, hogy a királyi udvarnak nincs szeren­cséje, ha itt van nálunk ; épp akkor feszegetőd­­nek mindazok a kényes kérdések, melyeket az udvar messziről sem szeretne hallani. Ez az ud­var szerencsétlensége, de sajnos, a mi szerencsét­lenségünk még mindig nagyobb , lévén oly ritkán szerencsénk az udvarhoz. A dolog akként áll, hogy oly valami iránt, mit ritkán látunk s így a legtöbbször éppen kedvezőtlen oldaláról isme­rünk, nem lehet tökéletesen tiszta és őszinte a vonzódásunk. A magyar nemzet sohasem tesz le abbeli reménységéről, hogy egyszer újra látja teljes fényében ős Budavárát, és Budavárában tetőtől talpig magyar udvart s ha ez részben sem tel­jesült idáig, nem is lehet csodálni az elégedet­lenséget. Tény, hogy az udvar tisztán vendég­szerepel nálunk. Most véletlenül éppen Gödöllőn időzik, de az úgyszólván csakugyan véletlen. A személyzet német felülről kezdve le az utolsó kályhafűtőig. A magyar udvarbeliek csak névleg szerepelnek, a valóságban mi keresni valójuk sincs az udvarban. Nevezhetnek udvaronkívülieknek. Ez az a súlyos sérelem, mely e hét egyik érdekes napját szerezte meg a közönségnek. — S ezek az «érdekes» napok még sok-sok eszten­dőkön át ismétlődnek, mert az udvartartás kér­dése egyike a legnehezebben megoldhatóknak. Ko­ronás fők amúgy sem m­ai saját maguknak, mások rendelkeznek idejükkel és saját kedvük, ízlésük, vonzalmuk szerint nem mindig cselekedhetnek. Helyesebben : nagyon ritkán. Még nehezebb a sora az olyan uralkodónak, a­kinek a fején két korona fényeskedik. Lehetetlenség, hogy egyenlőképpen eleget tudjon tenni mindkét részen lévő alatt­valói aspiráczióinak; lehetetlen, hogy mind a két országában ugyanannyi ideig mulasson; egy azonban nem lehetetlen s ez az, hogy oda át osztrák, ide át magyar udvartartása legyen. S ez meg is lesz előbb-utóbb. Ma jön az «és» — és holnap a magyar udvartartás. Annál inkább meg­jön az, mert ő felsége megelégedéssel tapasztal­hatta, hogy nem akadt egyetlen képviselő sem, a­ki nem hogy megtagadta, de szívesen meg ne szavazta volna az udvartartáshoz szükséges mil­liókat s ennek fejében nem kért egyebet, mint a magyar udvartartást. Az igazi nagy nap mégis szerdán volt. Ez az indítványok és interpellácziók napja a t. ház­ban. A karzatok rogyásig tele ,s lent a honatyák földjén alig volt egy talpalatnyi és ülésnyi hely, a melynek gazdája ne akadt volna. Talán a fél­holtak is berukkoltak s a t. honatyák egész bá­torsággal újra kezdhették az ismerkedést, akár csak a cziklus elején, annyi volt az új arca. Va­­donat­új és ódon képviselők egész légiója nyüzs­­gött a folyosókon, kik egyaránt újak voltak azoknak a keveseknek, a­kik rendesen járnak a t. ház üléseire. A büfsetben Károlyi Gábor tar­tott szakelőadást a közbeszólásokból, míg az el­nöki teremben öreg Péchy Tamás éppen próbát tartott az újonnan rendelt csengettyűvel. Egyszerre aztán felállt Irányi. Nem mond­hatnám, hogy temetői csend volt beszéde alatt. Annyian voltak együtt a t. honatyák, hogy lehe­tetlenség volt az a bizonyos csend, mikor a légy­­dongást is meg lehet hallani. Mindenki figyelt, de egyúttal úgy izegtek-mozogtak, hogy a távol ülők nem is tudták, mit beszél a vén Irányi. Erre különben nem is volt szükség; úgy is tud­ták, hogy vád alá helyezést indítványoz Fejér­­váry ellen. S a­mire senki sem volt elkészülve. Fejérváry annyira komolyan vette a dolgot, hogy elejétől végig izgatottan fészkelődött a székében Pedig mindenki tudta, hogy a hajaszála sem gör­bül meg. Talán mégis érezte a vihar közeledé­sét, mely akkor tört ki, a­mikor a Tisza állott fel. Mert bármilyen különösnek tessék, Irányi nem képes izgalomba hozni sem a maga pártját, sem a többi pártot. Sem hangjában, sem szavai­ban nincs izgató erő. — Halljuk, úgy van, he­lyes, — hangzik fel közbe-közbe, s az a zajos taps, mit beszéde végeztével kapott pártjától és a karzaton ülő ifjúságtól, nem a beszédének, de egy­szerűen a vád alá helyezési indítványnak szólt. Minő egész más, ha Tisza áll föl. Még szóra sem nyitja száját, már tombol az ellenzék. Csüg­gedten, szinte gyámoltalanul áll az a férfi, ki­nek még nem régen egyetlen szava sem veszett el a t. házban, mert visszafojtott lélekzettel les­ték, várták minden szavát. Pedig oly halkan be­szélt, hogy hirtelenében szúnyogdongásnak vélhe­­ték a monoton speechelést. Most mindez másként van. A hang sem nem gyöngült, sem nem erősbödött, de vége a «temetői csöndnek». Harsogó «Hoch» fogadja, ha föláll, durva közbekiáltások némítják el, ha beszél s meg kellett érnie a leghatalmasabb magyarnak, hogy az elnöknek törvényt kell czitál­i, melynek értelmében «a miniszterek meg­­hallgatandók». Meglehet tán, hogy Tisza ma már a valóság­ban nem a leghatalmasabb magyar, de bizonyo­san a­­ legerősebb lelkű. Háta mögött egy langy meleg limonádé-párt, mely fenyegetődzik pezsgő mellett, (legközelebb a nagyváradi banketten), de a melyben nincs meg az erkölcsi erő, síkra szállani — ha kell — vezére mellett; szembe vele egy ellenzék, mely iránta való gyűlöletében határt nem ismer — — nos, ezt elviselni: nem vas ideg, de csak vas lélek képes. Ha Bismarck vaskanczellár, akkor Tiszát bátran lehetne ne­vezni «vasgenerálisnak», azzal a különbséggel, hogy amott a vaskanczellár itt, itt meg a vas­generálist ütik, vágják, szúrják és — mindhiába. Betörhetik a koponyáját, de meg nem adja magát. Ha semmi egyéb nem, ez magyar karakterre vall ő benne. Illő, hogy respektáltassék. Máskülönben — hogy a hét krónikája teljes legyen — a vádindítvány leszavazódott óriási többséggel. Névszerinti volt a szavazás s az elnök a Wahrmann nevét húzta ki elsőnek. Ő mondta az első — nemet. «Oh weh!» — sóhajtott föl az ellenzék, — ez rossz ómen. — S csakugyan igazuk volt: Fehérváry szabadlábon jár s most már nem is izgatott. 737

Next