Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)
1889-11-09 / 46. szám
1889 — Kikérjük ezt a hangot! — kiáltozták ingerülten az Almanach kéziratai. — Ha én novella-gyűjtemény volnék, — gúnyolódék a «Győzni és meghalni» jeligéjű darab, — mostani jeligém helyett ezt íratnám fel a czimlapra: Non Argus cignus, non Magdalena Mathusal, Non Habakuk, Lázárus, Caseus ille bonus.* — Milyen ostoba élet ez! A tragédiák vihogtak, a novellák türelmetlenül fészkelődtek. — Nem annyira élez ez, — folytató az elménetkedő tragédia, — mint inkább gyakorlati útmutatás. Mert mikor a magyar novella-gyűjtemény végre a sajtostól a közönség kezébe jut, legalább rajta legyenek a jó sajt főkellékei. Nagy csapkodás, suhogás támadt erre , vagy egy ablak van kinyitva valahol és a széláramlat pajkoskodik a kéziratokkal, vagy pedig összeverekedtek. — Piff, puff! — hangzik élénken. — Rúgd meg! rúgd meg ! — Vigyázz ! — sikolt vékonyka hangon egy rajzocska. — Hátha egy apának vagyunk a gyermekei. Zűrzavaros kiáltások keletkeztek : — Ne hagyjuk magunkat! Ti szemtelenek ! Hát illik hozzátok ilyen neveletlenség ? Hozzátok, akik jambusokban beszéltek ? Az egyik színmű elkezdett spicselni nagy páthoszszal: — Mi előkelő personák vagyunk, ránk pályadíjakat tűznek ki. Mi velünk, születésünktől kezdve halálunkig, érdeklődéssel foglalkoznak, a sajtó megírja minden életmozzanatunkat , a közönség riadó tapssal üdvözöl, ha győztünk, s ha elesünk, még ez a bukás is sokkal fényesebb, mint a ti diadalaitok ; száz fütty hangzik, vérfagyasztó hidegség ül az arczokon s másnap hasábokon Írják meg a lapok a temetésünket, de ti születtek és meghaltok a nélkül, hogy éltetek volna. Létezésteket egyetlen szó jelezi a sajtóban, amit az «Irodalom-rovat» vezetője kedvetlenül odafirkant, hogy «megjelent». A novellák és rajzok szerényen meglapultak e beszédre, mintha mondanák : «Ami igaz, igaz». Már-már maguk is belenyugodtak volna alárendelt szerepükbe, ha véletlenül meg nem szólal egy kopott táblájú tragédia ezzel a jeligével : «Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik». — Csitt gyerekek! Ne bolondozzatok. Legyen közöttünk béke és egyetértés. Tény, hogy testvérek vagyunk, mi a kedvenczek, ti pedig a hamupipőkék. De ez csak a kor léha divatja. A mi előkelőbb rangunk, a sajtó indolentiáján, igazságtalanságán alapszik, mely míg udvarol az egyik irodalmi ágnak, közömbösen veszi a másikat. A sajtó emberei ekképen szólanak : «Sokat írunk a darabról, mert a közönséget érdekli». A közönség így szól: «Érdekes darab lehet, mert a sajtó sokat ír róla». Ha veletek is így bánna a sajtó, bizonynyal virágoznátok. Nagy zúgás támadt erre a színművek közt, de annál zajosabban kiáltottak «helyest» az Almanachbeli kéziratok. — Le vele ! Nem hallgatjuk ! Eláll! Hoch ! — De csak hadd beszéljen. Halljuk, Halljuk! — Nem állok el, — folytatá az ócska tragédia dühösen. Sok évi tapasztalás van a hátam mögött, ti mind csak tacskók vagytok hozzám képest. Húsz éve járok már a Teleky-pályázatokra különféle czímek alatt, míg végre fölvirradhat az a nap, hogy én leszek aránylag a legjobb társaim közt. Pedig rossz darab vagyok, még egy bíráló sem olvasott végig soha. Mindössze egyszer részesültem némi figyelemben, mikor a gazdám vígjáték gyanánt nyújtott be. Sok embernél megfordultam, de mind azt dünnyögte rólam néhány lap elolvasása után: «Ejnye, de nagy szamárság!» (Általános derültség.) Pedig uraim, fiatal koromban spanyol novella voltam, szép kerek, klasszikus munka, tele üdeséggel és költészettel. Aki olvasta, mind el volt ragadtatva : «Milyen kedves, milyen bájos». Hogy kedvelykedjem hát én most a színdarab voltammal ? — Úgy van ! Igaza van. — Azért ne egyenetlenkedjünk, atyafiak. Mert valam Non argus : a sajt ugyanis ne legyen százszemű, azaz lyukacsos ; cignus : ne legyen hattyúfehér ; Magdalena: ne legyen vizenyős ; Mathusal : ne legyen öreg ; Habakuk : ne legyen könnyű (Habakuknak ugyanis könnyűinek kellett lennie, hogy az égbe fölvihették) és Lázárus: ne legyen szagos, mert Jézusnak mondák, mikor Lázárt meglátogatta: «Immár, uram, szagos is». ORSZAG-VILÁG, mint a novellákból lehetnek még egykor színdarabok, azonképen mi belőlünk is lehetnek még valamikor novellák. A jövőbe bele nem láthat az ember. Bátor leszek tehát, tisztelt urak, egy indítványt benyújtani. — Halljuk ! halljuk ! — Egy, a magyar sajtóhoz együttesen intézendő kérelemre vonatkozólag: részesítsen minket ezentúl egyenlő pártfogásban. Mikszáth Kálmán: A HÉTRŐL. Már ez csak így van minálunk, hogy sokáig nem lehet irodalmi és művészi kérdésekről beszélni. Valóságos istenkísértés volna tőlem, ha teszem föl, most folytatnám múlt heti elmélkedésemet irodalmi nyavalyáikról (Szana csak bajnak mondja), mikor még a gyerekek is (amint az el is várható magyar gyerekektől) politizálnak. A re publikum csakhogy hajba nem kap a Pálmai-búcsúestékre szóló jegyekért, a Nemzetit is megostromolták Macbethért, ha sajnosan kellett is nélkülözni a jobb sorsra érdemes Banquo úr szellem alakját, — ám a t. háznak két olyan napja volt, mely túltett minden színijáték érdekességén s mert a mi publikumunk különös respektussal viseltetik a politikai színjátékok iránt, a t. ház, ha egy pár napra is, minden egyebet leszorított a közérdeklődés fórumáról. () vezetett — két napig. Néhai való jó 25. §-os napokat láttunk kikelni már már mohlepte sírjaikból. Fölzúgott a kedves «Hoch», mely maholnap tősgyökeres magyar szóvá válik parlamentben és parlamenten kívül és előbb-utóbb közösügyi tárgyalást provokál osztrák és magyar testvérek közt annak a fontos kérdésnek az eldöntése, hogy ha a magyar parlament átülteti a «Hoch»-ot, nem önként következik-e, hogy az osztrák parlament «Éljen»-nel tisztelje meg az ő — Tisza Kálmánját ? A méltányosság legalább is e mellett szól. Anélkül, hogy politizálnánk, hát ha dualizmus, legyen a dualizmus. Legyen a mienk a Hoch, az övék az Éljen, ha mienk a «Gotterhalte», legyen az osztrákoké a «Rákóczy-hymnusz» s így tovább egész a zászló-kérdésig. Való, hogy a királyi udvarnak nincs szerencséje, ha itt van nálunk ; épp akkor feszegetődnek mindazok a kényes kérdések, melyeket az udvar messziről sem szeretne hallani. Ez az udvar szerencsétlensége, de sajnos, a mi szerencsétlenségünk még mindig nagyobb , lévén oly ritkán szerencsénk az udvarhoz. A dolog akként áll, hogy oly valami iránt, mit ritkán látunk s így a legtöbbször éppen kedvezőtlen oldaláról ismerünk, nem lehet tökéletesen tiszta és őszinte a vonzódásunk. A magyar nemzet sohasem tesz le abbeli reménységéről, hogy egyszer újra látja teljes fényében ős Budavárát, és Budavárában tetőtől talpig magyar udvart s ha ez részben sem teljesült idáig, nem is lehet csodálni az elégedetlenséget. Tény, hogy az udvar tisztán vendégszerepel nálunk. Most véletlenül éppen Gödöllőn időzik, de az úgyszólván csakugyan véletlen. A személyzet német felülről kezdve le az utolsó kályhafűtőig. A magyar udvarbeliek csak névleg szerepelnek, a valóságban mi keresni valójuk sincs az udvarban. Nevezhetnek udvaronkívülieknek. Ez az a súlyos sérelem, mely e hét egyik érdekes napját szerezte meg a közönségnek. — S ezek az «érdekes» napok még sok-sok esztendőkön át ismétlődnek, mert az udvartartás kérdése egyike a legnehezebben megoldhatóknak. Koronás fők amúgy sem mai saját maguknak, mások rendelkeznek idejükkel és saját kedvük, ízlésük, vonzalmuk szerint nem mindig cselekedhetnek. Helyesebben : nagyon ritkán. Még nehezebb a sora az olyan uralkodónak, akinek a fején két korona fényeskedik. Lehetetlenség, hogy egyenlőképpen eleget tudjon tenni mindkét részen lévő alattvalói aspiráczióinak; lehetetlen, hogy mind a két országában ugyanannyi ideig mulasson; egy azonban nem lehetetlen s ez az, hogy oda át osztrák, ide át magyar udvartartása legyen. S ez meg is lesz előbb-utóbb. Ma jön az «és» — és holnap a magyar udvartartás. Annál inkább megjön az, mert ő felsége megelégedéssel tapasztalhatta, hogy nem akadt egyetlen képviselő sem, aki nem hogy megtagadta, de szívesen meg ne szavazta volna az udvartartáshoz szükséges milliókat s ennek fejében nem kért egyebet, mint a magyar udvartartást. Az igazi nagy nap mégis szerdán volt. Ez az indítványok és interpellácziók napja a t. házban. A karzatok rogyásig tele ,s lent a honatyák földjén alig volt egy talpalatnyi és ülésnyi hely, a melynek gazdája ne akadt volna. Talán a félholtak is berukkoltak s a t. honatyák egész bátorsággal újra kezdhették az ismerkedést, akár csak a cziklus elején, annyi volt az új arca. Vadonatúj és ódon képviselők egész légiója nyüzsgött a folyosókon, kik egyaránt újak voltak azoknak a keveseknek, akik rendesen járnak a t. ház üléseire. A büfsetben Károlyi Gábor tartott szakelőadást a közbeszólásokból, míg az elnöki teremben öreg Péchy Tamás éppen próbát tartott az újonnan rendelt csengettyűvel. Egyszerre aztán felállt Irányi. Nem mondhatnám, hogy temetői csend volt beszéde alatt. Annyian voltak együtt a t. honatyák, hogy lehetetlenség volt az a bizonyos csend, mikor a légydongást is meg lehet hallani. Mindenki figyelt, de egyúttal úgy izegtek-mozogtak, hogy a távol ülők nem is tudták, mit beszél a vén Irányi. Erre különben nem is volt szükség; úgy is tudták, hogy vád alá helyezést indítványoz Fejérváry ellen. S amire senki sem volt elkészülve. Fejérváry annyira komolyan vette a dolgot, hogy elejétől végig izgatottan fészkelődött a székében Pedig mindenki tudta, hogy a hajaszála sem görbül meg. Talán mégis érezte a vihar közeledését, mely akkor tört ki, amikor a Tisza állott fel. Mert bármilyen különösnek tessék, Irányi nem képes izgalomba hozni sem a maga pártját, sem a többi pártot. Sem hangjában, sem szavaiban nincs izgató erő. — Halljuk, úgy van, helyes, — hangzik fel közbe-közbe, s az a zajos taps, mit beszéde végeztével kapott pártjától és a karzaton ülő ifjúságtól, nem a beszédének, de egyszerűen a vád alá helyezési indítványnak szólt. Minő egész más, ha Tisza áll föl. Még szóra sem nyitja száját, már tombol az ellenzék. Csüggedten, szinte gyámoltalanul áll az a férfi, kinek még nem régen egyetlen szava sem veszett el a t. házban, mert visszafojtott lélekzettel lesték, várták minden szavát. Pedig oly halkan beszélt, hogy hirtelenében szúnyogdongásnak vélheték a monoton speechelést. Most mindez másként van. A hang sem nem gyöngült, sem nem erősbödött, de vége a «temetői csöndnek». Harsogó «Hoch» fogadja, ha föláll, durva közbekiáltások némítják el, ha beszél s meg kellett érnie a leghatalmasabb magyarnak, hogy az elnöknek törvényt kell czitáli, melynek értelmében «a miniszterek meghallgatandók». Meglehet tán, hogy Tisza ma már a valóságban nem a leghatalmasabb magyar, de bizonyosan a legerősebb lelkű. Háta mögött egy langy meleg limonádé-párt, mely fenyegetődzik pezsgő mellett, (legközelebb a nagyváradi banketten), de a melyben nincs meg az erkölcsi erő, síkra szállani — ha kell — vezére mellett; szembe vele egy ellenzék, mely iránta való gyűlöletében határt nem ismer — — nos, ezt elviselni: nem vas ideg, de csak vas lélek képes. Ha Bismarck vaskanczellár, akkor Tiszát bátran lehetne nevezni «vasgenerálisnak», azzal a különbséggel, hogy amott a vaskanczellár itt, itt meg a vasgenerálist ütik, vágják, szúrják és — mindhiába. Betörhetik a koponyáját, de meg nem adja magát. Ha semmi egyéb nem, ez magyar karakterre vall ő benne. Illő, hogy respektáltassék. Máskülönben — hogy a hét krónikája teljes legyen — a vádindítvány leszavazódott óriási többséggel. Névszerinti volt a szavazás s az elnök a Wahrmann nevét húzta ki elsőnek. Ő mondta az első — nemet. «Oh weh!» — sóhajtott föl az ellenzék, — ez rossz ómen. — S csakugyan igazuk volt: Fehérváry szabadlábon jár s most már nem is izgatott. 737