Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1890-03-29 / 13. szám

1890 Mikor léptem e magasztos pályára ? Feleltem pon­tosan. A kis leány meg lökdösött apró lábaival az asztal alatt és suttogá füleimbe, hogy: A papa most egy kicsit be van csípve. .. Délután fél öt volt, mikor először szólt hozzám a direktorom. — Hát itt van? Bemutatom az én lelkem fele­ségemet: Gizellát, leányom: Aranka és művezetőm: Rhomlaky úr. Rhomlaky úr meghajtotta magát s intett balkeze szétnyitott ujjaival, hogy igenis ő a művezető. — Mit játszunk? A direktor hozzám fordult. — Ismeri az «Ő nem féltékeny» czímű­ víg­játékot? — Nem. — Ma az megy. — Hogy fog menni? — Hát elmegy ! Ezek az urak bátor emberek. Emelt fővel, egy szemhunyorítás nélkül odavágni azt a két szót, ahi éreztem, hogy én is hőssé, Antoniussá válto­zom s lelkem elhagyta a sárt s csak úgy játszva fityeg e hitvány globus fölött. — Az orvost fogja játszani. Egy szerep, a­mit két óra múlva el kell játszani olyan darabban, melyet soha életemben nem lát­tam,­­ visszaesett lelkem a sárba, hanem gondol­kozni kell az állapotok fölött. Ezek az urak itt számanak reám, visszaélni a bizalommal szégyen­letes dolog. A munka, mit rám bíztak, hatalmas ugyan, hanem egy ily hatalmas feladattal meg­birkózni: kétszeres érdem. A direktor békétlenkedett. — Nos, eljátsza kérem? — Hogyne, kérem a szerepet! A koczka el­ van vetve. A direktor gondolkozni látszott, nem volt elkészülve ilyen kérésre. Rázta a fejét. — Szerep? Az nincs. Talán azt hitte, hogy zavarba, hoz Dehogy, bennem volt már a sárkányvér. — Sebaj, ha nincs szerep, kérem a darabot. — Darab? Az sincs. — De hát, hogy játszanak? — Hát én bejövök, jó napot kívánok... Közbevágtam. — S én arra azt mondom: Adjon Isten. Direktorom nagyon meg volt elégedve velem s míg a szoba hátsó felében az utolsó gerendára két felöl fölszegzett két színes kreton-függönyt, a ge­rendán végig pedig azt a bizonyos csipkés, czifra papirost szuffitának, készen voltunk a próbával. Rhomlaky úr is részben meg volt velem elégedve, csak szavallatomba több tüzet kívánt s hangomat igen városiasnak tartotta. Mint művezető fölkért, hogy igyekezzem a torkomból és jó krákogva beszélni, mert itt úgy szeretik. De nem lett semmi. Háromnegyed nyolcz órakor a direktornő egy asztal mellé kiült a pitvarba, szembe az ajtóval. Egy derékon kettétörött bor­vizes üvegbe betettek egy gyertyát, hogy annál szembetűnőbb legyen a szokatlan zöld fény. Nem használt semmit. Mikor csak öt percz hiányzott a nyolcz órából, kiállottak az udvarra s elénekeltek egy kardalt «Rip Rip»-ből. Nem akarta meghallani senki. Háromnegyed kilenczkor bevonultunk. — A direktor dörzsölgette tüskés arczát s váltig bi­zonygatta, hogy így nem járt soha. Kár ennek a községnek, hogy él. A mely község így engedi porba hanyatlani a magyar művészetet, annak a községnek nincs létjoga. A direktorné sírni kez­dett s azt mondta, hogy még holnap megválik a művészettől s visszamegy a varróba, a kis leány pedig sírt, hogy éhes. Bhomlaky úr kiporozta hajá­ból a lisztet, zsebkendőjével letörölte ránczait s összeveszett a direkorral. — Ön csinálta az egészet. Mondtam, hogy menjünk Keszibe! — Hát nem ön mondta, hogy ide jöjjünk ? — Én ?! Hát már arra sem emlékszik ? Olyan kurta esze van ?! Én pedig vártam, hogy valaki kínáljon meg vacsorával. Az bizony elmaradt, hanem azt meg­engedték, hogy a holnapiakra való tanácskozásban részt vegyek. A direktornő tette az első indítványt. — Holnapra valami nagy darabot kell hirdetni, hogy rázzuk fel a közönség csökönyösségét. — Nagy darabot ? Melyiket ? A direktor úr felelt a felesége helyett. Némi ag­godalmakat táplált az itteni viszonyok iránt. Kell is ezeknek magyar művészet, igen, tal­án kötél­­tánczos, magyar dal, igen, tót furulya! Különben hát meg lehet kisérteni, ha nem használ, nem is árt, ugy is itt vagyunk már. —­ A direktor egy mérges tekintetet vetett Bhomlaky úrra s aztán arczát felém fordítva, vizsgálgatni kezdett. KAPOSI BÉLA 1 REGGELI UTÁN. — Girardet festménye után. ORSZAG-VILAG 201

Next