Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1890-03-29 / 13. szám
1890 Mikor léptem e magasztos pályára ? Feleltem pontosan. A kis leány meg lökdösött apró lábaival az asztal alatt és suttogá füleimbe, hogy: A papa most egy kicsit be van csípve. .. Délután fél öt volt, mikor először szólt hozzám a direktorom. — Hát itt van? Bemutatom az én lelkem feleségemet: Gizellát, leányom: Aranka és művezetőm: Rhomlaky úr. Rhomlaky úr meghajtotta magát s intett balkeze szétnyitott ujjaival, hogy igenis ő a művezető. — Mit játszunk? A direktor hozzám fordult. — Ismeri az «Ő nem féltékeny» czímű vígjátékot? — Nem. — Ma az megy. — Hogy fog menni? — Hát elmegy ! Ezek az urak bátor emberek. Emelt fővel, egy szemhunyorítás nélkül odavágni azt a két szót, ahi éreztem, hogy én is hőssé, Antoniussá változom s lelkem elhagyta a sárt s csak úgy játszva fityeg e hitvány globus fölött. — Az orvost fogja játszani. Egy szerep, amit két óra múlva el kell játszani olyan darabban, melyet soha életemben nem láttam, visszaesett lelkem a sárba, hanem gondolkozni kell az állapotok fölött. Ezek az urak itt számanak reám, visszaélni a bizalommal szégyenletes dolog. A munka, mit rám bíztak, hatalmas ugyan, hanem egy ily hatalmas feladattal megbirkózni: kétszeres érdem. A direktor békétlenkedett. — Nos, eljátsza kérem? — Hogyne, kérem a szerepet! A koczka el van vetve. A direktor gondolkozni látszott, nem volt elkészülve ilyen kérésre. Rázta a fejét. — Szerep? Az nincs. Talán azt hitte, hogy zavarba, hoz Dehogy, bennem volt már a sárkányvér. — Sebaj, ha nincs szerep, kérem a darabot. — Darab? Az sincs. — De hát, hogy játszanak? — Hát én bejövök, jó napot kívánok... Közbevágtam. — S én arra azt mondom: Adjon Isten. Direktorom nagyon meg volt elégedve velem s míg a szoba hátsó felében az utolsó gerendára két felöl fölszegzett két színes kreton-függönyt, a gerendán végig pedig azt a bizonyos csipkés, czifra papirost szuffitának, készen voltunk a próbával. Rhomlaky úr is részben meg volt velem elégedve, csak szavallatomba több tüzet kívánt s hangomat igen városiasnak tartotta. Mint művezető fölkért, hogy igyekezzem a torkomból és jó krákogva beszélni, mert itt úgy szeretik. De nem lett semmi. Háromnegyed nyolcz órakor a direktornő egy asztal mellé kiült a pitvarba, szembe az ajtóval. Egy derékon kettétörött borvizes üvegbe betettek egy gyertyát, hogy annál szembetűnőbb legyen a szokatlan zöld fény. Nem használt semmit. Mikor csak öt percz hiányzott a nyolcz órából, kiállottak az udvarra s elénekeltek egy kardalt «Rip Rip»-ből. Nem akarta meghallani senki. Háromnegyed kilenczkor bevonultunk. — A direktor dörzsölgette tüskés arczát s váltig bizonygatta, hogy így nem járt soha. Kár ennek a községnek, hogy él. A mely község így engedi porba hanyatlani a magyar művészetet, annak a községnek nincs létjoga. A direktorné sírni kezdett s azt mondta, hogy még holnap megválik a művészettől s visszamegy a varróba, a kis leány pedig sírt, hogy éhes. Bhomlaky úr kiporozta hajából a lisztet, zsebkendőjével letörölte ránczait s összeveszett a direkorral. — Ön csinálta az egészet. Mondtam, hogy menjünk Keszibe! — Hát nem ön mondta, hogy ide jöjjünk ? — Én ?! Hát már arra sem emlékszik ? Olyan kurta esze van ?! Én pedig vártam, hogy valaki kínáljon meg vacsorával. Az bizony elmaradt, hanem azt megengedték, hogy a holnapiakra való tanácskozásban részt vegyek. A direktornő tette az első indítványt. — Holnapra valami nagy darabot kell hirdetni, hogy rázzuk fel a közönség csökönyösségét. — Nagy darabot ? Melyiket ? A direktor úr felelt a felesége helyett. Némi aggodalmakat táplált az itteni viszonyok iránt. Kell is ezeknek magyar művészet, igen, talán kötéltánczos, magyar dal, igen, tót furulya! Különben hát meg lehet kisérteni, ha nem használ, nem is árt, ugy is itt vagyunk már. — A direktor egy mérges tekintetet vetett Bhomlaky úrra s aztán arczát felém fordítva, vizsgálgatni kezdett. KAPOSI BÉLA 1 REGGELI UTÁN. — Girardet festménye után. ORSZAG-VILAG 201