Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)
1890-12-20 / 51. szám
1890 MAMA ELMEGY! Egyszerű lakás, az ablakok az udvarra nyílnak, meglehetősen sötétek a szobák, de tiszta bennök minden. Látszik, hogy asszony van a háznál, rendszerető és gondos. Éppen ebédnél ül a család. A férj, a feleség, egy kis leányka, meg valaki, egy kosztos, aki nem családtag ugyan, de nem is idegen már. Nagy a csend. Az asszony szó nélkül tesz-vesz, a férj mindössze a késsel, villával csap neki tetsző lármát. Gubaczi, a kosztos, megköszörüli néha a torkát, mintha mondani akarna valamit; a kis leány, a szőke Janka pedig néz, néz csodálkozva, hol az egyikre, hol a másikra. Nem érti ezt a dolgot, csak sejti, hogy valami baj van, vagy volt, vagy talán csak lesz. Mégis kitátja valahára a száját bozontosfejű Gubacsi. — No téniasszonykám, hát mit szól ahhoz az ajánlathoz? Teljes ellátás, mindenben szabad rendelkezés, első személy a háznál és ráadásul hatszáz forint egy évre. A szerződés legalább is két évre szólna. Az asszony, javakorbeli csinos menyecske, összeszorítja a szája szélét s fürkészve, aggódva néz a férjére, aki mintha oda se figyelne, lehajlik a tányérjára s mohón eszik. Nem sok éleselméjűség kell hozzá, hogy a veséjébe lássunk. Ez az ember nem akarja meghallani, amit nagyon jól hall. Észreveszi ezt az asszony is és egyszerre elsápad. De hamar magához tér; keserű mosoly villan meg szája szögletén, mikor Gubaczinak felel: — Majd beszélünk róla, Gubaczi úr. Beláthatja, hogy nem siethetek nagyon. Gondoskodni kell a gyermekről. A gyermek ott ül mellette, némán s a rémület kifejezésével az arczán. Már tíz esztendős, tud gondolkodni, érzi, hogy róla van szó s kis szívecskéje úgy ver a rémülettől, mint egy megriadt galambé. Mikor az ebédnek vége, szó nélkül felállnak. A férj és feleség egymásra se néz, Gubaczi kezet csókol az asszonynak, a kis leány megöleli először az anyját, azután odafut az apjához, aki menni készül. Nyakába ugrik s kérve, félig sírva, reszketve mondja: — Apa ! édes apa!... ha lehet, maradj ma idehaza! Az ember nem is felel. Szórakozott. Vagy csak úgy mutatja. Kelletlenül rázza le magáról a kis kölönczöt, azután a tükör elé áll és rendbe szedi a haját, a bajuszát. Még elég fiatal. Azután veszi a kalapját és indul. Az ajtónál megáll, mintha valami hiányoznék neki. Talán az, hogy elfeledte megcsókolni a kis leányát, aki görcsösen kapaszkodik az asztal sarkába s, úgy néz rá mereven, reménykedve, hogy hátha visszatér, hátha itthon marad. Nem. Csak a szivarját felejtette el meggyújtani. Megvan az is, most már mehet bátran. * Alig teszi ki a lábát az ajtón, a gyermek odaszalad az anyjához és elsikoltja magát, mintha szíven szúrták volna. — Mi ez mama? Mit akarsz? El akarsz menni tőlünk ?! A szegény asszony most már ledobja az álarcot, ami eddig alakoskodásra kényszerítette. Elkezd zokogni, ahogy a boldogtalan feleség, meg a kétségbeesett anya zokogni tud. — Te édes, te kedves kis leányom !.. . — Mamám, mamám! hát csakugyan igaz ? Jaj Istenem! beszélj, vigasztalj meg, mert megreped a szívem! A kis homályos szobában két nagyon szerencsétlen teremtésnek a zokogása hallik. Átölelik egymást szorosan. Sokáig egyik sem tud újra szóhoz jutni. Végre az asszony valamennyire összeszedi magát, leül a díváma s ölébe veszi a gyermeket. — Hallgass ide, édes kis leányom. Olyan dolgot mondok most meg neked, amiről a te ártatlan lelkednek sejteni sem volna még szabad. De talán jóra vezet, ha szólok. Talán az Isten súgta azt a gondolatot, hogy beleavassalak a titokba. Apád rosszul bánik velem, pedig én a világon mindent megteszek, hogy a kedvében járjak. Te látod kis leányom, hogy mennyit dolgozom, csakhogy panasza ne legyen; te tudod, hogy mily nagyon aggódom, ha késő éjszaka vagy másnap jön haza. Bizonyosan dolga van olyankor. De én most már nem bírom tovább ezt az életet. Attól tartok, hogy apádnak a szíve elfordult tőlem. Hát inkább elmegyek, hogy ne legyek útjában. Talán ha nem leszek mellette, észreveszi, hogy hiányzom neki. Talán visszakíván s akkor visszajövök. '»II. ■»folyam. Isso.___________ I* *. Vmizprtfui, noiwuber SO. H VE!MEWWLIi\YM ! tARSADALOM VALLASERKOLCdt •, TAN- ÉS NEVELÉSÜGYI. IPAR- ÉS KERESKEDELMI. SZÉPIRODALMI És kozgazdasagi Erdekeit kepviseld KATHOLIKUS HETILAP. Szenvedni, várni és tűrni fogok addig, de nem bírom tovább a megaláztatást, a mellőztetést... Megint zokogni kezdett s a kis leányt kétségbeesve átölelte. Pedig érzem, hogy meghasad a szívem azon a napon, amelyen tőled el kell válnom. Te édes gyermekem! Te drága kincsem! A kis leány felsivít, mintha vipera csípte volna. — Nem! nem akarom! nem engedem! te nem hagyhatsz el minket! oh apa, apa! mit csináltál, mert kínozod ezt a mi jó, édes mamánkat! Ne félj mamuska! hát azt hiszed, hogy én azt engedem ? Én, a te kis leányod ?! oh, hisz úgy szeretett engem édes apa, majd kérni fogom, sírok előtte, megmondom neki, hogy én meghalok, ha te elmegy tőlünk, meglátod, nem fog elereszteni! oh, te arany mamám! te jóságom, te!... * Bekopogtatott valaki. A kis leány felugrott és kinyitotta az ajtót. Gubaczi volt. Alig ütötte be az orrát az ajtónyiláson, utálatos vigyorgással mondta: — Visszajöttem, hogy megmondjam, itt van ám éppen az az úr. Nagyon gazdag, legalább tízezer holdas, özvegy, öreg. Ma lehetne vele beszélni. Béla előtt nem akartam mindent elmondani. A kis leány felelt az asszony helyett. — Jól van, Gubaczi úr. Tudjuk már. Majd gondolkozunk róla. Magunkat ajánljuk. S azzal becsapta az ajtót a nagy vörös orr előtt, melynek csak alig volt annyi ideje, hogy az odacsípetés veszélyét kikerülje. A szegény gyermek eszét az irtózatos veszély tudata egy fél óra alatt megérlelte. Gubaczi elfintorított arczcal sompolygott kifelé, s magában gondolkodni kezdett. Ezt dohogta: «Mégis bolond ember ez a Béla. Mindenáron elüldözi ezt a pompás, derék asszonyt a háztól, hogy azt mondhassa: ő hagyott ott engem. No, és mi haszna lesz belőle? Eddig ez az asszony eltartotta, gondozta, ápolta. Ezután majd megeszi a piszok, meg az élhetetlenség. Hej, ha az én feleségem volna! milyen csinos és tiszta mindig! S ez a vak ember, ez a... oh Isten bocsásd, majd mondtam valamit. De hogy is kapaszkodhatik olyan vén sárkányba ? képes rá, hogy lépre menjen ; elég haszontalan, pipogya ember, hogy eladja magát. Elválik ettől az asszonytól, s elveszi azt a százezres hentesnét. Mert máskép nem tud megélni, a haszontalan. Aszszony kell neki, a ki eltartsa, vagy a ki — kitartsa! — pfuj!» S dünnyögve ment tovább, többi gondolatát egészen magába fojtva. * Késő este haza került az ember. Rosszkedvű volt, bántotta valami. Várjon a lelkifurdalás-e, vagy talán nem sikerült elég jól valami léha kalandja?! A kis leány még ébren volt, rá várt. Mikor az apja bement a belső szobába, utána osont. Elkezdett neki hízelegni. Csókolgatta a kezét, megsimogatta az arczát, míg a mogorva ember észre nem vette, hogy egy forró könnycsepp hullott a kezére. — Hát neked mi a bajod ? — kérdezte unottan és durván. A gyermek elfulladt, de összeszedte minden erejét. Egész testében reszketve, szaggatottan beszélt: — Oh, édesapám, hát nem tudod?... Hallgass csak ide, a mama elmegy!... Várt egy pillanatig, leste a hatást az apja arczán, hogy meg van-e lepve. Kemény és hideg maradt az az arca. — Hallod-e, apuska?! Az Isten szerelméért, tudod-e, mit mondtam ?! Mama elmegy, itt hagy bennünket!... És te engeded ? Te nem tartod ORSZÁG-VILÁG 839