Ország-Világ, 1891 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1891-02-14 / 7. szám

10 -t rák vissza a sugarakat. Lángba borultnak látszik az egész vidék. A növények illata ilyenkor legerősebb, a tenger kigőzölgése legzamatosabb. E helyen örök tavasz, örök ifjúság van a természetben s hogy van ridegebb évszak is, csak a hegycsúcsokról alá szálló szél mutatja, mely friss lehelletével olykor eljön, hogy beszéljen a télről a kikeletnek. Desirée korán kelt föl ágyából. Feszülten leste a kék égboltozat első sugarait. Gyorsan felöltözve, halkan kilopódzott szobájából, hogy mellette alvó komornáját föl ne költse. Lesuhanva a lépcsőn, szerencsésen kijutott a harmatos fűre, könnyű lép­tekkel osont a Livia által kijelölt találkozó helyre. Az ifjú még nem volt ott. Alig volt még hat óra. Teljes csönd uralkodott a tengerparton. Desirée leült egy fatörzsre mely borostyánnal volt befutva s puha ülőhelyül kínálkozott. Tekintetét a tenger sím­a tükrére függeszté, várva Livió csolnakjának közeledtét. Végre kis fekete pont tűnt föl a tenger tükrén. Livió csolnakja volt. Desirée sietve futott le a kikötőhöz, a közeledő elébe. — Búcsúzni jöttem, Desirée, — szólt az ifjú, Desirée kezét megragadva. — A­hogy itt bánnak velem, azt nincs erőm eltűrni, ön nélkül pedig nem élhetek, megölöm magam. Legyen boldog. Felejtse el szerencsétlen barátját, ki szerelmével, az ön nevével és emlékével hal meg. Ha Desirée idősebb, vagy tapasztaltabb­­ lett volna, egészen más hatást tettek volna reá e szavak, így nem tévesztették el azt a hatást, melyre Livió előre számított. Zokogva vete magát Livió keblére és könyörgött, hogy ne ölje meg magát, vagy haljanak meg együtt, mert ő nála nélkül nem élhet. Livió biztató, vigasztaló szavakat suttogott fü­lébe. Egyetlen szer­emének, életének nevezte. A leány elszédült e szerelmi vallomástól s ez édes nevektől. — Ne menjen Livió, ne hagyj • itt. — kitt Mn könyörögve és ka­rjába kapaszkod': 1 . • • kétség’neeséss'’!. Vagy iH " gyünk ~ •. .­­ A sejtve látta, mint • Li'. rö a parttól a csolnakot.. Kifeszültek . •­­­ónak tova siklott az üde szélben, a virágok illatától. Desirée megittasultan a szerelemtől, nem gondolt semmire, csak azt érte, hogy annak közelében van, a­kit szeret. A többi közönyös volt reá nézve. Azt hitte, a menyország nyílt meg számára. S a csalnak csak röpült, röpült vele a boldogtalanság felé.... Leona grófné kilencz óra felé hagyta el ágyát. A balkonra ment reggelizni s az ott lévő inastól kérdé, hogy fölkelt-e már Desirée grófnő. Az inas nem tudott biztos választ adni, ment tehát, hogy a komornától kérdezze meg. De ettől nyugtalanító választ hozott. — A komorna nem tudja mikor kelt föl és mikor távozott el szobájából a comtesse. Napföl­kelte előtt lehetett, mert ő korán kelt s ekkor már nem találta ágyában. Ábrayné szó nélkül foglalta el helyét a reggeliző asztalnál. Nem akart nyugtalanságot mutatni az inas előtt­, bár Desiréet mindenre képesnek tartá. Gondolkozva ült az asztalnál érintetlen reggelije mellett. Minden kívül felhangzó neszre figyelt, perczről perezre várva leánya visszajöttét. Egyszerre hangos beszéd vette föl az előszoba csöndjét. Leona közeledő lépteket hallott. Fejét az ajtó felé fordítva figyelt, midőn az ajtó megnyílt s fiatal, magas, sugár férfi lépett be, kinek láttára kellemes hatás látszott a grófné arczán. — Béla! — kiáltott fel, kezét a belépő felé nyújt­ván, ki azt örvendve vonta ajkaihoz, azután keresve tekintett körül. — Mikor érkeztél Nizzába? Miért nem tudósí­tottál, hogy jönni szándékozol ? Ez utolsó szavakat már elfogultan ejté ki Leona, mert Desirée távolléte jutott eszébe, kit ő titkon roko­nuknak, Pélyi Béla grófnak szánt, az ő nővére fiának. — Váratlanul határoztam magam e kirándulásra. Meg akartam lepni nénémet. De hol van Desirée ? — Azonnal kell neki jönni. Ő gyakran lefut korán reggel a tengerpartra s még nem tért vissza. — Fölkeresem őt, ha megengedi. — Reggeliztél már ? — Köszönöm, elvégeztem. Mondja meg az irányt, melyben Desiréet keresnem kell, — szólt az ifjú kalapját kezébe véve. Ah, ha azt Leóna tudta volna! — A kertben kell lennie. Menjünk együtt. — Örömmel, néném. Mily viruló színben van. A nizzai levegő kitűnően hat egészségére. — Elég jól érzem magamat, — válaszolt Leóna elfogultan. Megindultak és Béla élénk csevegéssel mulattatta nagynénjét, bár feltűnt neki Leona szó­rakozottsága. Összejárták a kertet, Desirée nem volt sehol. — Talán lejebb ment a tengerpartra, — mondá Béla. — Keressük ott... Mily nagyszerű a tenger és az egész láthatár ! De hirtelen elhallgatott. Meglepetve tekintett a grófnéra, ki nem bírva többé erőt venni magán, zokogásban tört ki s arczát kezeibe temeté. — Az Istenért, néném, mi baja? — kérdé meg­rémülve az ifjú. — Oh, Béla, — zokogott Leona grófné. — Irtó­zatos félelemben vagyok Desirée miatt, s alig merem szavakba önteni... — Beszéljen,kérem,mondja el,mi történhetett vele? Ábrayné egy repkénynyel befutott törzsre rogyott és akadozva, pirulva, lesújtva a kíntól és szégyen­től, mondta el a múlt napok történetét, leánya tetteit, szerelmét, és végre kifejezést adott abbeli félelmének, hogy Desirée kora hajnalban Livióval megszökött. — De hát mit tegyünk, — kiáltott Béla gróf felháborodva a hallottak fölött. — Hol keressük, hova menjünk utána, hogy megöljem azt az embert s visszahozzam Desiréet? — Ha azt meg tudnám mondani! Semmi nyoma, egyetlen sor írást vagy búcsúszót sem hagyott számomra. Oh, Béla, mennyire meg kellene válasz­tanunk a férfit, kihez nőül megyünk s kinek foly­tatása van gyermekeinkben! Desirée tökéletes«” atyja leánya! És újra «írni 1 arczczal állt előtte. Az, a mit hallott, érthetetlen­­.rá kétségbe­ejtő 'volt reá nézve. — Kell­ valamit termünk, — tört ki végre. — Mofiuja m­eg, kérem, gyorsan, merre mehettek, hisz : ' £ i ;■ lllösSZG. — Legvalószínűbb, h­ogy csolnakon távoztak s talán a legközelebbi vonattal hagyják el Nizzát, ha ugyan végkép távozni akarnak, a mit még mindig kizártnak tartok, bár Desirée könnyelműsé­gét ismerve, mindenre készen kell lennem. — Csak tudnám az irányt! — kiáltott fel az ifjú, kezeit tehetetlenségében kétségbeesetten tördelve. — Menj az olasz fregattéra, melynek «Marga­retha» a neve. Keresd fel Lonzano kapitányt és mondd el neki a történteket, ő segítségedre lesz Hallgasd meg véleményét, s ha valaki, csak ő képes föltalálni az irányt, melyben távozhattak. Béla a következő perczben már rohant le a lej­tős úton, s egy léptető üres bérkocsiba vetve magát, a Margaretha-fregatte felé hajtatott. . . Leona grófné majdnem magánkivüli állapotban maradt helyén. Tudta, érezte, egy baljóslatú előérzet mondá neki, hogy leányát örökre elvesztette. Mert a ki ilyet tehetett, mit Desirée cselekedett, attól soha az életben nem lehetett többé jót várni. Ezentúl egészen egyedül áll a világon. (Folytatása következik.) ORSZÁG-VILÁG FORGÁCSOK. TENNI KELL. Tenni kell! — szól, a ki ráér. — S erre ki ne érne rá ? — S szónokká lesz, a hazáér’, Hogy tegyen, mint álmodó. És e tettre — és szokás! — Jön a ... magnum álmodás. SZÍV ÉS ÉSZ. Jaj a szívnek, ha kevély lesz S hidegen bölcselkedik. S az észnek, ha szenvedélyes, Vér­hullámok kergetik ! ... Rudnyánszky Gyula. A KERINGŐ. (Novellette.) Irta IVÁNFI JENŐ. A fényes, illatos teremben Vidám keringő hangja szól. Oh mennyi szín, oh mennyi élet ! Csoda-e, hogyha gyönge képet, Halvány leírást ad a toll. Édes leány, ábrándos ifjú, A szíve most fog csak tüzet S a szálló pillanat ködében Teremt, vagy ront egy életet. A szenvedő, a bűnös asszony, Ki férje mellett hervadoz, Most bontja titkát a gyönyörnek, Mely hült szivére h­armatoz. És a rué, ki végigélte Csóknak, gyönyörnek késeit, E könnyű, víg leányseregben Még egyszer érzi vágyait. S a jó papák, s a jó mamák meg Azok a kedves nénikék, Rejtett mosolylyal ott vigyáznak, A hódolók közt kik találnak: A kis leánynak parthie kék. S a párok ittasult gyönyörrel Feledve létük bánatát, Szivükbe vágyva, kéjre gyúlva, Mesék világát érzik át. Csodás varázsé, bfive« ■ Az vezer-e#)* bő! - egy talán: ifjú karában a leány ... • VI­O IS G. H .~2Cp llOffiCO, egy pillanatra sem pihen, Az arcra ég, elbűvölő pir, Ah ! a keringő — végtelen ! «Bocsánat, a következő tour! Magáé már a harmadik ! «És az enyém ?» — «Csak az utolsó!» «Oh, vajha tartna hajnalig!» S tánczol, kaczag, az ajka csattog, Nevet, mint gondtalan madár. Mi bántaná ? az a bolondság ? ! Oh, az régen feledve már. Félig aléltan bírja már csak. «Ilonka !» inti a mama. «Nem! nem! ez, Béla a magáé, Ne hidd mamám, hogy ártana!» S tánczol, kaczag, az ajka csattog, Kering előre, föl s alá ... Amott egy rejtett, félre zugból Két éles szem vigyáz reá. S mozdul az árny. Mi kósza lélek ?! Felhő a sima, kék egen. Mi dolga itt, Zoltán barátunk ? Honnan került ily hirtelen ? A keztyűjét most húzogatja, Meg-megsimítja homlokát, Feszelgve húzza frakkja szélét S indul a hosszú termen át. Megáll. «Ilonka, tánczva kérem.» Ni, a leány hogy megremeg ... E hangba, mely szívére csengett, Talán egy múlt emlék rezeg! Az arcza bágyad, révedezve Keresi most a jó mamát, Nem látja, nincs: Zoltán kezébe Erőtlen adja át magát. És lassú, elhaló ütembe. Talán kifáradt a zene ? Lankad a csattogó keringő S Ilonka kedve is vele . .. Mint bűvölet, úgy tartja fogva Zoltánnak karja — szellemét... 1891

Next