Ország-Világ, 1891 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1891-06-27 / 26. szám

434 (tudom, hogy a fogkefém halálomat fogja okozni). Le kellett mennünk a földszintre és kihalászni a ládából. Mikor már elvégeztük, George a borotvát kérte. Mondtuk neki, hogy kimehet ma borotválat­­lanul, mert nem pakoljuk ki a ládát az ő kedvé­ért, sem más efféle emberéért. — Ne okoskodjatok. Hogy mehettek így a vá­rosba? — mondá. Ez különben inkább a várossal szemben volt tőlünk kegyetlenség, de mit törődünk mi az em­berek szenvedéseivel. Mint Harris mondá, az ő közönséges, pórias modorában, ha nem tetszik a városnak, tegyen róla. Lementünk reggelizni. Montmorency meghívta két barátját búcsúzásra és most a lépcsőn birkózás­sal töltötték az időt. Lecsendesítettük őket egy eser­nyővel s leültünk rostélyosból és hideg húsból álló reggelinkhez. — Fődolog, hogy jól reggelizzünk, — mondá Harris és két rostélyossal kezdte , addig akarja megenni, a­míg meleg, a hideg hús várhat. George elővette az új­ságot és előolvasta nekünk az «időjóslat»-ot: «eső, hideg, nedves, szép időre (milyen szokatlan, bor­zasztó idő lehet ez), he­lyenként zivatar, keleti szél, a középgrófságok fe­lett általános depresszió, légsúlymérő alább szállt.» Azt hiszem, valameny­­nyi unalmas, bosszantó ostobaság közül az «idő­­jóslat», szédelgés a leg­bosszantóbb. Pontosan «megjósolja», hogy mi történt tegnap, vagy tegnapelőtt és pon­tosan az ellenkezőjét mondja annak, a­mi ma fog történni. Emlékszem, múlt őszszel egy ünnepna­pomat teljesen elrontottam azzal, hogy hittem a helyi lap «időjóslat»-ának. «Zápor, mennydörgés várható mára», mondá hét­főn, így hát lemondtunk a batyubárról és otthon maradtunk, várva az esőt. A mula­­tozók kocsikban vonultak el házunk előtt vidáman, jókedvűen, a nap sütött és egy felhőcske sem látszott. — No, mondánk szobáink ablakán át szemlélve őket, majd nedvesen jönnek haza. Kárörömmel nevettük, hogy fognak ezek átázni, visszamentünk a szobába, megiga­zítottuk a tüzet, könyvet vetünk elő, vagy zuzmó- és csiga­gyűj­teményünket rendez­gettük. Tizenkét órakor, midőn a nap a szobába sütött, kiállhatatlanná vált a hőség, de azért mi csak vártuk az erős záport villámmal és dörgéssel. — Majd meglátod, délután jön, — mon­dánk egymásnak. — Jaj, de megáznak ,azok, de furcsa lesz! Egy órakor bejött a háziasszony és kér­dezte, mert nem megyünk ki, hiszen olyan szép idő van. — Nem, nem, — feleltük elnyomva a nevetést. — Mi nem akarunk megázni. Midőn majd eltelt már a délután és az esőnek híre sem volt, azzal próbáltuk vi­gasztalni egymást, hogy akkor fog esni, mikor a társaság már hazafelé indult és távol lesz minden fedéltől, jobban meg fog ázni, mint képzeltük. De még azután sem esett egy csepp sem, szép idő volt egész nap és gyönyörű éjszaka következett. A következő reggel olvastuk, hogy «meleg, szá­raz, szép nap várható, hőmérsék emelkedett», könnyű ruhákat vettünk föl, kimentünk s alig telt bele egy fél óra, erősen kezdett esni, keserves hideg szél fújt és így tartott egész nap, mindnyájan hűléssel, csúfosan érkeztünk haza, úgy, hogy mind­nyájunknak ágyba kellett feküdni. Időjárás dolgában nagyon hátra vagyok. Nem értem soha. A barométer is haszontalan, épp úgy tévútra vezeti az embert, mint az újságok jóslatai. Az oxfordi szállodában, hol múlt tavaszon vol­tam, csüngött egy, midőn oda értem, «szép idő»-re állott. Künn esett az eső egész nap. Nem értettem tisztán a dolgot, megkopogtattam a barométert és «nagyon száraz» felé hajlott. A csizmatisztító meg­állt arra ment és abbeli véleményének adott ki­fejezést, hogy ez a holnapi napot jelenti. Én azt képzeltem, hogy talán a múlt hetet, de a csizma­tisztító azt mondá: nem, nem gondolja. Másnap újra megkopogtattam, még feljebb emel­kedett, az eső pedig még jobban esett. Szerdán újra megkopogtattam s ekkor mutatott «szép időt»-t, «nagyon száraz»-at, «nagy hőség»-et, ekkor azon­ban a szeghez ért és nem mehetett tovább. A baro­méter megtett volna minden tőle kitelhetőt, de úgy volt csinálva, hogy nem mutathatott szebb időt, ha csak szét nem törte volna önmagát. Szem­mel láthatólag óhajtott volna tovább is menni és szárazságot, vízszükséget, napszúrást, számumot és más hasonlót jelezni, de a szeg nem engedte s meg kellett elégedni közönséges «nagyon száraz» idővel. Ezalatt patakként hullott az eső, a folyó kilé­pett medréből és elöntötte a város alsó részét. A csizmatisztító azt mondta, hogy bizonyosan hosszan tartó szép idő lesz valamikor és elolvasott egy költeményt, mely a jósda tetejébe volt nyom­tatva : «Soká jelzett tartós lesz. A rövid gyorsan elvesz.» Egész nyáron nem volt szép idő. Azt hiszem, azt a masinát jövő tavaszra készítették. Vannak olyan újfajta egyenes, hosszú baromé­terek. Sohasem tudom, hol az eleje, hol a vége. Az egyik oldalra fel van írva 10 d. e. ma, a másikra 10 d. e. tegnap, de hiszen nem mehet mindig tíz órakor reggel oda az ember. Szép időt vagy esőt mutat több-kevesebb széllel és ha megkopogtatod, nem mond semmit. Azután ki kell számítani a tenger színe fölötti magasságot, redukálni Fahren­heit szerint s akkor azután nem tudom, hogy mi jön ki. De ki akarja megjósoltatni az időt ? Elég rossz, ha eljön, a­nélkül is, hogy a tudás kínjait előre éreztük volna. Az a jós, a­melyiket mi szeretünk, az a vén ember, ki különösen szép reggelen, midőn azt kivánnók, hogy különösen szép nap legyen, különösen szakértő szemekkel nézegeti a láthatárt és így szól: — Oh nem, uram, azt hiszem, hogy bizonyosan ki fog derülni. Azt hiszem, hogy szép idő lesz. — Oh, ő tudja, — mondjuk egymásnak, midőn jó reggelt kívánunk neki és elindulunk. — Csodá­latos, hogy meg tudja jósolni ez a vén ember. Vonzalmat érezü­nk a jó ember iránt, melyet még az a körülmény sem csökkent, hogy nem derül ki, hanem egész nap sza­kadatlanul esik. Érezzük, hogy «ő mindent megtett, a­mit tehetett». Ellenkezőleg, ahhoz az emberhez, a­ki rossz időt jósol, keserű és bosszúvágyó érzelmek fűznek. — Gondolja, hogy kiderül? — kiáltjuk felé élénken, a­mint elmegyünk előtte. — Nem hiszem, ma egész nap borult marad, — válaszolja, fejét csóválgatva. — Mit tud hozzá a vén bolond? — mormoljuk, s ha véleménye igaznak bizo­nyul, annál jobban haraguszunk rá, mert azt hisszük, hogy valamikép­p is közre játszott. E reggel napfényesebb és ragyogóbb volt, sem hogy George vérlázító felolva­sásai , mint «barométer esett, Dél- Európán átvonuló légköri változás» nagyon felizgat­hatták volna. Minthogy észrevette, hogy minket nem törhet meg, csak az idejét vesztegeti, elcsente a czigarettát, melyet gondosan sodortam magamnak és elment. Azután Harris és én összeszedtük az asztalon maradt apróságokat, lehordattuk málhánkat a kapu elé és kocsira várakoz­tunk. Jó nagy málha volt így egy halomban. Először is a nagy láda, azután a kézi táska, két utazó kosár, nagy halom szőnyeg, négy vagy öt felső kabát és vízhatlan, néhány esernyő, külön egy csomagban egy dinnye, mely sokkal nagyobb volt, mintsem valahová belefért volna, egy másik cso­magban néhány font szőlő, azután egy serpenyő és egy japáni papír­ernyő, ezek­nek a nyelük volt nagyon hosszú, nem fért sehová, körül göngyölgettük hát barna papirossal. Óriás tömegnek nézett ki. Harris és én szégyelni kezdtük magunkat miatta, de hogy miért, azt nem tudom. Kocsi nem jött de utczagyerek igen és úgy látszott, hogy érdekli őket a látvány, mert meg­állották. Bigg inasa volt az első, a­ki oda jött. Bigg a mi gyümölcsárusunk és főtehetsége abban áll, hogy biztosítja magának a leg­­vásottabb és rendetlenebb inasgyerekek szolgálatait, melyeket a czivilizáczió csak fölmutathat. Ha szomszédságunkban a többieknél­­haszontalanabb fiúgyereket látunk, tudjuk, hogy az Bigg legújabb inasa. Mondják, hogy a coram­­atczai nagy gyilkosság alkalmával a mi utc­ánk erős gyanúba vette Bigg (e korszakbeli) inasát s ha az másnap reggel a 19. szám keresztkérdéseire, hol rendelésért volt, nem tudta volna bebizonyí­tani alibijét (a véletlenül éppen ott lévő 21. szám segélyével) rossz dolga lehetett volna. Akkor nem ismertem Bigg inasát, hanem azután a­mit azóta láttam tőle, nem sok hitelt adtam volna alibijének. A­mint mondom, Bigg inasa átjött az utczán. Nagyon sietett, midőn feltűnt a láthatáron, de meg­látva engem, Harrist, Montmorencyt és a málhát, meglassította lépteit. Harris és én összevont szem­öldökkel tekintettünk rá. Ez talán megsebez vala érzékenyebb lelket, de a Bigg inasai rendszerint HÁZI PERPATVAR. ORSZÁG-VILÁG 1891

Next