Ország-Világ, 1891 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1891-07-04 / 27. szám
444 tetta némileg fantáziám forrását, de azért mégis megcsendül lelkemben édes dallam, valahányszor rágondolok. Hogy mennyire szerettem, arról talán csekély fogalmat nyújt az a körülmény, hogy miatta hagytam el hazámat és temetkeztem négy éven át vad népek közé, keresve a feledést, de sehol sem találva azt. — Csak egy szót, gróf úr, — veté közbe Cselkó, — hűtlen volt az a nő ? Gerélyi bús mosolylyal válaszolt: — A mint vesszük, az is, nem is. Hűtlen volt önmagához, mert a gazdagság csábjának engedett, de nem volt szószegő velem szemben, mert nem kötötte hozzám adott ígéret. Szép volt, mint Titánia, Shakspeare tündérjátékának e csodás vonzerejű alakja... Regényhősnöknél nem fölösleges a leírás, megkísérlem tehát emlékezetből képmását lerajzolni. Képzeljenek maguknak egy karcsú Dianaalakot, mely lenge, mint a szellő és mégis erőteljes és gyors, mint a vadászat istennője. E remek törzsön egy fő, aminőt ébren aligha és csak álmainkban is nagy ritkán látunk, ha naphosszant a Louvre csodás műkincsei közt jártunk és mámoros fantáziánk a legszebből, amit ott összegyűjtött, egy remeket összealkot. A magas homlok, mely olyan sima, mint Páros márványa, a legszebb szőke hajtól környezve, mely aranyragyogású, mikor rásüt a fény és az érett kalász színére emlékeztet a félhomályban. A homlok és a két ív alakú szemöldök árnyékában két fekete szem, mely beszédes, ékesszóló és oly végtelen mélységű, hogy beleszédül annak lelke, aki elég vigyázatlan beletekinteni. A kis száj talán szigorúbb volna a kelleténél, ha nem enyhítené az állocska oválja és azok a kedves apró gödröcskék, melyekben a szerelem apró istenkéje mosolygáskor olyan szívesen tartózkodik. Ilyen volt az én hősnőm. — Vagy legalább ilyennek látta ön! — motyogott Dömsödi, ki sem véve beszéd közben a szivart szájából. — Vagy ilyennek láttam én, — folytatá Gerélyi. — De hogy ízlésemmel nem állottam egyedül, hozhatnék föl erre számos bizonyítékot. Maradjunk azonban egyelőre mesémnél. Hogy én milyen voltam akkor, nem nehéz kitalálni. Nézzenek meg most és képzeljék el, hogy hány évvel fiatalabb volnék, — mert minden Afrikában töltött esztendő négyszeresen számít, — aztán vegyék el, amit a csalódás és a bánkódás rajtam pusztított, tegyék hozzá az élvezetet, a reményeket és főleg a szerelmet : előttük áll majd az akkori Gerélyi Jenő. Most pedig jön az összeütközés. Egyszerre kértük meg a leány kezét ketten: én, aki szentül hittem, hogy a választott vagyok és egy öreg ember, 70 éves, közel az élet határához, kimerülve a túlságos élvezetektől, de roppantul gazdag. Olyan gazdag, hogy az én vagyonom kiáltó szegénységnek tűnt fel az övé mellett. Mit gondolnak, kit választott a leány ? — Önt! — szólott határozott hangon Cselkó, aki néhány pillanat óta sajátságos nyugtalankodással hallgatta az elbeszélést. — A gazdag kérőt? — kérdé Dömsödi. — Ezúttal nem az iró találta el az igazat, — válaszolt a gróf. — A leány csakugyan a gazdag kérőt választotta. Mondják, hogy kényszerhelyzetben volt, mert atyja vagyoni romlását tartóztatta föl ez a házasság. Mindegy, akárhogy volt. Mikor én megkértem kezét édesatyjától, ez kereken visszautasított. Sürgős teendők miatt haza kellett utaznom jószágomra s mire visszatértem a fővárosba, mint a villám sújtott, az a hír, hogy távollétemben a nő, a kit életemnél jobban szerettem, Csery báró menyasszonya lett. . . .Cselkó ijedten emelkedett föl székéből és önkéntelenül egy lépést tett Dömsödi felé, mintha meg akarná akadályozni, hogy ez meghallja a kimondott nevet. De már késő volt. A «reményteljes ifjú», mint a jóbarátok Dömsödit rendesen nevezni szokták, már kibújt a fotográfiák halmaza közül, ahol eddig csaknem elrejtőzött és kissé élesen kérdezte : — Ki említi e házban Csery Andor nevét? — Senki, Gáspárkám, senki! Csak a füled csengett, — nyugtatta őt meg Cselkó. — De mintha hallottam volna... — Hallottad a... majd kimondtam, mit! Elaludtál szépen, mialatt a gróf úr mesélgetett s bizonyára bolondokat álmodtál. — A’ biz’ meglehet! — ásított nagy lelki megnyugvással Dömsödi, — nagyon fáradt vagyok, mert a múlt éjjel sem aludtam.. Nem jönnél velem egy pohár pezsgőre? — Majd később, csak egy pár szavam volna még a gróf úrhoz. Aztán odahajolt Gerélyihez és fülébe súgta: — Az égre uram, ne említse többé ebben a házban Csery nevét! — De miért ne ? — kérdezte megütközve a gróf. — Elmondom majd, ha egyedül leszünk. — Most pedig — e szavakat már egészen hangosan mondta Gerélyi, látván, hogy Dömsödi az ablakhoz ment és kinézett, tehát csaknem teljesen másfelé irányította figyelmét, — most pedig kérném, fejezze be regényét. A gróf a megütközés egy nemével hallgatta Cselkót. Teljesen érthetetlen volt előtte, miért tiltakozik vele, s miért nem akarja, hogy kívüle más is meghallja a nevet. Habozva mondá tehát: — Ha éppen akarja... ámbár ez a különös magaviselet... de már úgyis a vége felé vagyok. Rövid néhány szóval tehát ennyit: Amint meghallottam, hogy Szidónia — vagy ezt a nevet sem lett volna szabad kieresztenem ? — annak a férfiúnak ígérte kezét, aki elég gazdag volt, hogy rútságát is feledtesse, nem tettem többé egyetlen lépést sem, hogy közelébe jussak. Magamba fojtva a fájdalmat, meggyűlölve az egész világot, elmentem olyan vidékre s olyan népek közé, ahol nem adnak semmit az emlékekre. De úgy látszik, az én természetem csökönyösebb volt, mert magammal vittem a sebet, s nem tudtam belőle kigyógyulni. Három hónap előtt Kairóban véletlenül azt a hírt vettem egy ismerőstől, aki oroszlánvadászatra indult, hogy Szidónia özvegy, férje meghalt. Lehet, hogy ez a hír hozott engem haza, magam sem tudom egészen bizonyosan... — S ön képes volna a hűtlent ismét szívére fogadni ? — kérdé a legnagyobb érdeklődéssel Cselkó. Gerélyi mély lélekzetet vett és egy pillanatig elgondolkodva állott. — Nem tudom... valószínű... ha az ő szívében még egyetlen szikrája élne a hajdani szerelemnek ! E pillanatban föltárult a szomszédtermekbe vezető kis folyosó ajtaja és Emmy jelent meg egy fiatal ember karján — Itt vannak a szökevények! — szólott vidám nevetéssel Cselkóra és Dömsödire mutatva. Aztán tréfás szemrehányással szólott a grófhoz: Ön úgy látszik, gróf úr, érti a varázslatot, mert két legjobb tánczosaimat annyira lefoglalta, hogy egészen megfeledkeztek rólam. — Jóvá teszem hibámat, kedves kisasszony, — válaszolt nyájasan Gerélyi. Aztán ünnepélyes hangon szólott Dömsödi felé fordulva: Uraim, tegyék meg kötelességüket, nehogy mulasztásuk átka engem sújtson. — S ön, gróf úr ? — kérdé Emmy, — nem lesz majd önhöz is szerencsénk ? A hölgyválasztásnál önre is rákerül a sor. — Kedves kisasszony, — Gerélyi kosztümjére mutatott, — ilyen öltözékben csak talán nem mehetek szalonba. De tudja mit ? egészen közel van a szállodám, oda sietek és félóra múlva teljes díszben leszek, hogy hódolatomat tehessem az előttem ismeretlen házi úrnőnél. Addig is ajánljon kegyébe és jóakaratába. A mint a gróf eltávozott, Cselkó karját nyújtotta Emmynek s a nagyterem felé indultak. Dömsödi is utánuk akart sasszírozni, de visszatartotta őt az a másik fiatal ember, aki Emmyvel az imént bejött. — Mondd csak Gáspárkám, — szólott Doroghy, mert ő volt az, — ki az az úr, aki az imént elment ? Valóságos maskara !... Aztán még be sem mutattak. — Mire való volna a bemutatás ? Hisz régi ismerősök vagytok. — Ne mondjad! Akármint erőltetem is emlékezetemet, nem emlékszem rá. — Micsoda ? Nem emlékszel Gerélyi Jenőre ? Doroghy őszinte bámulattal csapta össze két kezét: — Gerélyi ebben a házban ? De hisz az lehetetlen ! — Miért volna lehetetlen ? — Csak !... S ez az ember még ide be is meri tenni a lábát? — Miért ne merné ? Talán csak nem lopott, vagy rabolt? A háziúrnak jó barátja, a háziasszonyt sohsem látta. Miért nem jöhetne hát ide, mint bárki más. Doroghy gúnyosan nézett végig czimboráján és gúnyos hangon válaszolt: — Igazad van, pajtikám, még több joggal is jöhet, mint bárki más, mert ő nemcsak a háziúrnak, de az asszonynak is — jó barátja. — Bolond beszéd! Gerélyi már rég Afrikában járt, mikor Ervinen erőt vett a nősülési hajlam. Lehetetlen tehát, hogy ismerjék egymást. — Azt hiszed ? Hát azelőttről nem ismerhetik egymást ? Dömsödi nyitva felejtette száját a nagy bámulásba és csaknem suttogva vette föl a beszélgetés fonalát: — Tudsz talán valamit ? — Annyit tudok, hogy még ma itt nagy explozió lesz. Dömsödi türelmetlenül dobbantott lábával. — Hallod-e, Károly, — mondá — ez már mégis sok! Jól tudod, hogy ki nem állhatom a titkolózást és most csak azért is kínpadra feszítesz. Hát ezt érdemlem én tőled ? Mit jelentsen ez a sok rébusz ? — Azt jelenti, — válaszolt diadalmas hangon a kérdezett, — hogy Doroghy Károly e pillanatban kezében tartja a szép Szidónia nyugalmát. Csak tőlem függ, kegyetlenül visszatorolni azt, amit Ervin ellenem vétett. Ha én most azt mondanám: szemet szemért, fogat fogért, bizony nem az én szemem hullatna könyöket és nem az én fogam fájdulna meg. — Hát kié ? — kiváncsiaskodott Dömsödi ? — Az csak a fogas kérdés. Válogathatok tetszés szerint a szép szemek és a jó fogak közt. E pillanatban úr vagyok három ember sorsa fölött: nem elragadó gondolat az ? — Bizonyára az, de — Dömsödi ismét gyanúskodva nézett barátja szemébe, — nem akarsz újból bolonddá tartani ? Nem szeretném ! — Te ártatlan lélek, akinek látköre éppen czipőd orráig ér, hát még azt sem tudod, hogy sajátképpen te volnál az egyetlen ember, aki iránt vonzalmat érzek ? Hát nem találtad ki, hogy egyetlen barátomnak téged tekintelek? — Mivel érdemeltem ezt a jóságodat ? — kérdé csaknem elérzékenyülve Dömsödi. — Megmondom. Annyi rosszat tettek velem a szellemes emberek, hogy föltettem magamban, ezentúl csak azokhoz tartom magamat, a kikre gondolva írta a szentírás : «Boldogok az együgyüek, mert övék a mennyek országa!» Dömsödi pulykapiros lett haragjában, duzzogva hátat fordított Doroghynak. — Ne gorombáskodjál, Károly, — mondá, — mert Isten bizony komolyan megharagszom! — Tudsz is te megharagudni!... De épp azért meg is mondom neked, mi tölti el szívemet boldogsággal. — S nem fogsz újból rászedni ? — Nem, Gáspárkám! Esküszöm e szent mansetta-gombokra, melyeket emlékbe kaptam tőled, hogy őszinte és igaz lesz minden szavam. Hiszesz már most nekem ? — Nem egészen, — bizalmatlankodott Dömsödi, — de az nem tesz semmit. Azért mégis beszélhetsz. — Jer hát ide, hadd súgjam a füledbe, — odább már egészen hangosan is adhatod. Királyi vadat űzök, édemes lesz a Halak. Tarnayról, a szép Szidóniáról és Gerélyi Jenőről van szó! Dömsödi olyan arczot csinált, mint az operettekben előforduló összeesküvőknél látta, aztán halkan így szólott: — Te nekem úgy tetszik, mintha nem nagyon szeretnéd a mi Tarnay barátunkat? Doroghy epésen fölkaczagott. — Hogy mondhatsz ilyesmit, Gáspárkám ? — szólott gúnyos hangján; — hát csakugyan rossz kereszténynek tartasz, a ki azt sem tudja, hogy a felebarátot szeretni kell?! Mély lélekzetet vett, aztán sötét arczkifejezéssel folytatta: — Nagyon szeretem ezt az Ervint s ha úgy véletlenül a nyakára tehetném a lábamat, egyszer se mondom, hogy nem éreztetném meg vele egész súlyomat... Ugyebár, most szeretnéd tudni, mit tett velem Tarnay? ország-világ !