Ország-Világ, 1893 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1893-12-24 / 52. szám

858­ ­ ember feje fölött jönnek-mennek az évek. Egyik benyomás helyet csinál a másiknak, a hangulatok pedig kergetőznek sűrű összevissza­ságban. Az elmúlt eseményekre való visszapillantás mindig gyönyörűséget okoz, akár kellemetlen legyen­­ is tárgya, avagy nem. Halk, de gyors libbenéssel tűnnek tova a bol­dogság, a gyönyör perczei, mig a bú órái mélyebb nyomokat barázdálnak az emlékezeten. Furcsa is az az emlékezés! Lám, még alig-alig, hogy van­nak emlékeim s már borongóssá tesz a tudat, hogy visszajárnak hozzám. Maradjatok tova ti bánatosak, adjatok helyet a bájos, örömteljes epizódoknak. Még azt hihetné valaki, ha e sorok homlokára néz, hogy Sarah búbánatos impressziókat hagyott nálam s magával vitte örömömet. Vagy hogy — uram bocsá’! — esztétikai tanulmányt fog olvasni Sarahról, a nagyról, a nagyok között. Az olvasók szerencséjére, neki nincs szüksége a ma­­gasztalásra, a »lerántás« pedig nem alterálhatja őt. Hogy művészetét fejtegessem, ahhoz nem érzek magamban sem elég erőt, sem kellő objektivitást, mert személyes varázsa elfogulttá tesz. Hiszen éppen erről akarok beszélni. Az ő személyes varázsáról. Egy kedves jó ismerősömnek köszönhetem, hogy közvetlen közelről élvezhettem a varázst: Justh Zsigmondnak. Ő volt házigazdánk azon a kis vacsorán ott a Hungária gömbölyű föld­szintes termében ; ő, a­ki páratlan szeretetreméltó­­sággal fogadta azt a társaságot, kiket Sarah tisz­teletére hívott meg. Fedorát játszta az­nap s csak előadás után jöhetett el. Kis társaságunk legnagyobb része szintén a színházból, a nézőtérről sereglett ide s igy, kivéve azt a rövid időt, mit az átöltözés vett igénybe, folytonos összeköttetésben állottunk vele. Előbb a művésznővel, majd a nővel, a legbájo­­sabb, a legszeretetreméltóbbak egyikével. Azt mondják azok, kik már azelőtt is többször látták Saraht e szerepében, hogy ez este fölül­múlta önmagát. Nem tudom, ha így volt-e, de reám fönséges hatást tett. A boszú szenvedélye, az ideges kaczérság, a szerelem és a bűntudatos megtörtség oly nüanszait láttuk tőle, hogy vele egy­ütt éltük át az izgalmakat. Vitt magával mind­nyájunkat a szédülésig, a kimerülésig. A kis szalonban vártunk Sarahra. A látott és hallott izgalmak hatása alatt, természetesen egyébről írta: CSÁSZÁR IMRE sem folyt a szó, mint az előadásról. Ellenállhatat­lanul tört ki belőlünk a szóáradat, mindenki a maga impresszióiról beszélt s mind e beszédnek, benyomásnak központja Sarah volt. Végre megjött. Szives házigazdánk sietett be­mutatni bennünket sorban, egymásután, a­mint ott álltunk előtte. Az a sok jó és rossz élet, mit Sarahra faragtak és közszájon forog, az mind ott zsibongott agyam­ban, keverve az est színpadi hatásával és egészen kábult voltam a csalódástól, hogy mit sem találok benne, a­mi a malicziózus csipkedéseket igazolná. Bájos, elegáns és eleven kedélyű s minden hiánya nélkül a gömbölyded folytonosságnak! ? De hiszen ez talán nem is ő ? — kiáltottam fel magamban. Ez az üde arczú, gömbölyű vállú bájos asszonyka nem lehet Sarah, ő, a­kiről annyi sületlen »bon mot« rontja a levegőt. Semmiesetre sem az a Sarah volt, hanem az igazi, a­milyennek lennie kellett. Honnan veszi azt a nagy erőt, hogy míg mi most is fáradtan álljuk körül az est izgalmaitól, addig ő friss, eleven, mintha csak most ébredt volna föl egy üdítő, jótékony álom öléből. Ezek és hasonló kérdések, aggodalmak czikáz­­ták az agyamat. Meg nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem tőle, honnan veszi ez erőt. Emlé­kezetes szavai most is a fülembe csengenek: »Ah, monsieur, bon sang ne peut mentir.« S ezt azzal a bájos mosolylyal mondta, mely csak a franczia nő sajátja. Az igazi parisienne tud csak így mosolyogni, a­ki élvezetből tesz mindent s gyönyörűséget talál mindenben. Nem fárasztja ki a mulatságok végtelen sorozata sem, sőt talán az egyikből gyűjt erőt a másikhoz. Belépve a terembe, czigányzene fogadta Saraht. Ezzel kedveskedünk minden vendégünknek. Pedig manapság ez már nem is megy spec­ialitás számba. A vörösbe bújt muzsikusok ma már épp oly is­mertek Párisban, mint Hamburgban s a Janky doodle-t is csak oly jól kisujtásozva és szívesen eljátszszák, mint a magyar hallgatókat. De hát már ez így szokás nálunk. Körbe ültük az asztalt. Igazán érdekes társaság. Az asztalfőn Sarah, körülötte sorakoztak: Sarita, a művésznő húga, a társulat naivája (Pardon, de a neve nem jut eszembe, bármennyire harag­szom is magamra e figyelmetlenségért) ; Damala, az éppen a fővárosban hangversenyző Paderewski, Hubay Jenő, Popper Dávid és mi többiek. — De tizenhárman voltunk. Megvallom, van bennem egy bizonyos fokú hajlandóság a babonára és az a körülmény, hogy tizenhárman ültünk az asztalnál, megdöbbent egy kissé még most is. Pedig azóta már évek pereg­tek el az idő orsójáról. Abból a társaságból, kik akkor együtt ültünk, ma már sokan nincsenek. Egy részét magával ragadta az irreparabile tempus. Első volt a sorban Damala, a művésznő férje, utána jött Széchényi Lajos gróf, a legszeretetre­méltóbb fiatal főurak egyike, majd ifj. Batthyány Géza, az az okos, érdekes fejű fiatal mágnás, a­ki igazi szeretetből foglalkozott mindennel, a­mi szép, nemes. Eltűntek közülünk gyors egymás­utánban. Kisebb-nagyobb csapás, baj pedig csak­nem mindnyájunkat ért azóta. A körülmények véletlen összetalálkozása ezúttal igazolta a babo­nás hitet. A visszaemlékezés kaleidoskopja csak úgy megmutatja a sötét színeket is, mint a ragyogókat s az idő a sötét benyomásokat talán még tovább épségben hagyja mint amazokat. No lám, most is azok tolakodtak az előtérbe s nem tudtam elke­rülni őket. . . Vacsora után, midőn a hangulat már melegebb kezdett lenni, Hubay is, meg Popper is egymás­után szedték el a czigányoktól az egyik a prímás hegedűjét, a másik a kis bőgőt s csaptak olyan hangversenyt, hogy a czigányok szájtátva bámul­tak­­ a csodahangszerre, melyből ily hangokat lehet kicsalni. Mi pedig ott ültünk és gyönyör­ködve hallgattuk őket. A mellettem ülő Paderewski, ki akkor este egy nagy hangversenyt játszott végig, egyre azt haj­togatta, hogy ő mennyire neheztel a házigazdára, a­miért az nem gondoskodott zongoráról. Hiába, a művészvér nem tagadja meg magát. Ő is ki akart tenni magáért, így nyúlt bele az est a hajnalba, a mely még együtt talált bennünket. Ekkor Sarah barátságos kézszorítással elvált tőlünk s külön-külön mind­egyikünkkel megigértette, hogy ha Párisba me­gyünk, nem fogjuk őt elkerülni. Au revoir á Paris. Hazaérve, sokáig fenn ültem, nem bírva elaludni az est impresszióinak a hatása alatt. Gyertyám tövig leégett már s én még mindig ébren voltam, fülemben az Au revoir édes zenéjével. Nagyapó mesélget a kis Tercsikének. Úgy foly ajkán a szó, mint a legszebb ének : »Mi van nekem, mi van ? Egy szép ezüst sípom, A kit csak akarok, vele előhívom. Fúvok bele egyet: itt terem a szabó, Hozza az új ruhát. . . »Tessék öregapó !« Fúvok bele kettőt: kopogtatnak mindjárt, Jön a csizmadia, hozza az új csizmát. Fúvok bele hármat: jön a boltoslegény, Hosszú zsák a hátán, csak úgy görnyed szegény S kirakja a fügét, szentjános-kenyeret. Mandulát, mogyorót, diót. .. ki mit szeret.« »Hol az az ezüst síp, édes öregapó ?«■ »Itt van a zsebemben, aranyos kis bohó !« »Jaj, ha belefonál, de nagyon szeretném!« »Alszik most, ne bántsuk, kis tubiczám, gerlém.« ---------|_-----------------------­ NAGYAPÓ SÍPJA Délután elszúnyadt nagyapó is szépen,­­Álmodik gyönyörűt diófa-karszékben. Tercsikének a síp nem megy ki fejéből, Kiveszi csöndesen nagyapó zsebéből. Sípol is a síppal, nagy örömmel fújja. De csak nem jön senki, bele is kezd újra. Nagyapó szeméről elröppen az álom : »Jaj, hol van a sípom, drága kis jószágom!« »Nem jó síp ez ! Itt van, édes öregapó ! Hiába sípolok, nem jön el a szabó.« Nagyapó mosolyog és szelíden szólal: »Mit akarsz, mókuskám, azzal a szabóval?« »Rongyos a ruhája szomszéd Erzsikének. Szeretnék varratni egyet szegénykének.«­­ »Nem lehet ma, gyöngyöm, azt mondja kis sípom Holnap a szabót majd vele előhívom.« Másnap bele is fúrt a jó öregapó : Erzsikénél termett ruhával a szabó. Pósa Lajos Or*SZÁG«VIRÁG 1893

Next