Ország-Világ, 1893 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1893-12-24 / 52. szám
858 ember feje fölött jönnek-mennek az évek. Egyik benyomás helyet csinál a másiknak, a hangulatok pedig kergetőznek sűrű összevisszaságban. Az elmúlt eseményekre való visszapillantás mindig gyönyörűséget okoz, akár kellemetlen legyen is tárgya, avagy nem. Halk, de gyors libbenéssel tűnnek tova a boldogság, a gyönyör perczei, mig a bú órái mélyebb nyomokat barázdálnak az emlékezeten. Furcsa is az az emlékezés! Lám, még alig-alig, hogy vannak emlékeim s már borongóssá tesz a tudat, hogy visszajárnak hozzám. Maradjatok tova ti bánatosak, adjatok helyet a bájos, örömteljes epizódoknak. Még azt hihetné valaki, ha e sorok homlokára néz, hogy Sarah búbánatos impressziókat hagyott nálam s magával vitte örömömet. Vagy hogy — uram bocsá’! — esztétikai tanulmányt fog olvasni Sarahról, a nagyról, a nagyok között. Az olvasók szerencséjére, neki nincs szüksége a magasztalásra, a »lerántás« pedig nem alterálhatja őt. Hogy művészetét fejtegessem, ahhoz nem érzek magamban sem elég erőt, sem kellő objektivitást, mert személyes varázsa elfogulttá tesz. Hiszen éppen erről akarok beszélni. Az ő személyes varázsáról. Egy kedves jó ismerősömnek köszönhetem, hogy közvetlen közelről élvezhettem a varázst: Justh Zsigmondnak. Ő volt házigazdánk azon a kis vacsorán ott a Hungária gömbölyű földszintes termében ; ő, aki páratlan szeretetreméltósággal fogadta azt a társaságot, kiket Sarah tiszteletére hívott meg. Fedorát játszta aznap s csak előadás után jöhetett el. Kis társaságunk legnagyobb része szintén a színházból, a nézőtérről sereglett ide s igy, kivéve azt a rövid időt, mit az átöltözés vett igénybe, folytonos összeköttetésben állottunk vele. Előbb a művésznővel, majd a nővel, a legbájosabb, a legszeretetreméltóbbak egyikével. Azt mondják azok, kik már azelőtt is többször látták Saraht e szerepében, hogy ez este fölülmúlta önmagát. Nem tudom, ha így volt-e, de reám fönséges hatást tett. A boszú szenvedélye, az ideges kaczérság, a szerelem és a bűntudatos megtörtség oly nüanszait láttuk tőle, hogy vele együtt éltük át az izgalmakat. Vitt magával mindnyájunkat a szédülésig, a kimerülésig. A kis szalonban vártunk Sarahra. A látott és hallott izgalmak hatása alatt, természetesen egyébről írta: CSÁSZÁR IMRE sem folyt a szó, mint az előadásról. Ellenállhatatlanul tört ki belőlünk a szóáradat, mindenki a maga impresszióiról beszélt s mind e beszédnek, benyomásnak központja Sarah volt. Végre megjött. Szives házigazdánk sietett bemutatni bennünket sorban, egymásután, amint ott álltunk előtte. Az a sok jó és rossz élet, mit Sarahra faragtak és közszájon forog, az mind ott zsibongott agyamban, keverve az est színpadi hatásával és egészen kábult voltam a csalódástól, hogy mit sem találok benne, ami a malicziózus csipkedéseket igazolná. Bájos, elegáns és eleven kedélyű s minden hiánya nélkül a gömbölyded folytonosságnak! ? De hiszen ez talán nem is ő ? — kiáltottam fel magamban. Ez az üde arczú, gömbölyű vállú bájos asszonyka nem lehet Sarah, ő, akiről annyi sületlen »bon mot« rontja a levegőt. Semmiesetre sem az a Sarah volt, hanem az igazi, amilyennek lennie kellett. Honnan veszi azt a nagy erőt, hogy míg mi most is fáradtan álljuk körül az est izgalmaitól, addig ő friss, eleven, mintha csak most ébredt volna föl egy üdítő, jótékony álom öléből. Ezek és hasonló kérdések, aggodalmak czikázták az agyamat. Meg nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem tőle, honnan veszi ez erőt. Emlékezetes szavai most is a fülembe csengenek: »Ah, monsieur, bon sang ne peut mentir.« S ezt azzal a bájos mosolylyal mondta, mely csak a franczia nő sajátja. Az igazi parisienne tud csak így mosolyogni, aki élvezetből tesz mindent s gyönyörűséget talál mindenben. Nem fárasztja ki a mulatságok végtelen sorozata sem, sőt talán az egyikből gyűjt erőt a másikhoz. Belépve a terembe, czigányzene fogadta Saraht. Ezzel kedveskedünk minden vendégünknek. Pedig manapság ez már nem is megy specialitás számba. A vörösbe bújt muzsikusok ma már épp oly ismertek Párisban, mint Hamburgban s a Janky doodle-t is csak oly jól kisujtásozva és szívesen eljátszszák, mint a magyar hallgatókat. De hát már ez így szokás nálunk. Körbe ültük az asztalt. Igazán érdekes társaság. Az asztalfőn Sarah, körülötte sorakoztak: Sarita, a művésznő húga, a társulat naivája (Pardon, de a neve nem jut eszembe, bármennyire haragszom is magamra e figyelmetlenségért) ; Damala, az éppen a fővárosban hangversenyző Paderewski, Hubay Jenő, Popper Dávid és mi többiek. — De tizenhárman voltunk. Megvallom, van bennem egy bizonyos fokú hajlandóság a babonára és az a körülmény, hogy tizenhárman ültünk az asztalnál, megdöbbent egy kissé még most is. Pedig azóta már évek peregtek el az idő orsójáról. Abból a társaságból, kik akkor együtt ültünk, ma már sokan nincsenek. Egy részét magával ragadta az irreparabile tempus. Első volt a sorban Damala, a művésznő férje, utána jött Széchényi Lajos gróf, a legszeretetreméltóbb fiatal főurak egyike, majd ifj. Batthyány Géza, az az okos, érdekes fejű fiatal mágnás, aki igazi szeretetből foglalkozott mindennel, ami szép, nemes. Eltűntek közülünk gyors egymásutánban. Kisebb-nagyobb csapás, baj pedig csaknem mindnyájunkat ért azóta. A körülmények véletlen összetalálkozása ezúttal igazolta a babonás hitet. A visszaemlékezés kaleidoskopja csak úgy megmutatja a sötét színeket is, mint a ragyogókat s az idő a sötét benyomásokat talán még tovább épségben hagyja mint amazokat. No lám, most is azok tolakodtak az előtérbe s nem tudtam elkerülni őket. . . Vacsora után, midőn a hangulat már melegebb kezdett lenni, Hubay is, meg Popper is egymásután szedték el a czigányoktól az egyik a prímás hegedűjét, a másik a kis bőgőt s csaptak olyan hangversenyt, hogy a czigányok szájtátva bámultak a csodahangszerre, melyből ily hangokat lehet kicsalni. Mi pedig ott ültünk és gyönyörködve hallgattuk őket. A mellettem ülő Paderewski, ki akkor este egy nagy hangversenyt játszott végig, egyre azt hajtogatta, hogy ő mennyire neheztel a házigazdára, amiért az nem gondoskodott zongoráról. Hiába, a művészvér nem tagadja meg magát. Ő is ki akart tenni magáért, így nyúlt bele az est a hajnalba, a mely még együtt talált bennünket. Ekkor Sarah barátságos kézszorítással elvált tőlünk s külön-külön mindegyikünkkel megigértette, hogy ha Párisba megyünk, nem fogjuk őt elkerülni. Au revoir á Paris. Hazaérve, sokáig fenn ültem, nem bírva elaludni az est impresszióinak a hatása alatt. Gyertyám tövig leégett már s én még mindig ébren voltam, fülemben az Au revoir édes zenéjével. Nagyapó mesélget a kis Tercsikének. Úgy foly ajkán a szó, mint a legszebb ének : »Mi van nekem, mi van ? Egy szép ezüst sípom, A kit csak akarok, vele előhívom. Fúvok bele egyet: itt terem a szabó, Hozza az új ruhát. . . »Tessék öregapó !« Fúvok bele kettőt: kopogtatnak mindjárt, Jön a csizmadia, hozza az új csizmát. Fúvok bele hármat: jön a boltoslegény, Hosszú zsák a hátán, csak úgy görnyed szegény S kirakja a fügét, szentjános-kenyeret. Mandulát, mogyorót, diót. .. ki mit szeret.« »Hol az az ezüst síp, édes öregapó ?«■ »Itt van a zsebemben, aranyos kis bohó !« »Jaj, ha belefonál, de nagyon szeretném!« »Alszik most, ne bántsuk, kis tubiczám, gerlém.« ---------|_----------------------- NAGYAPÓ SÍPJA Délután elszúnyadt nagyapó is szépen,Álmodik gyönyörűt diófa-karszékben. Tercsikének a síp nem megy ki fejéből, Kiveszi csöndesen nagyapó zsebéből. Sípol is a síppal, nagy örömmel fújja. De csak nem jön senki, bele is kezd újra. Nagyapó szeméről elröppen az álom : »Jaj, hol van a sípom, drága kis jószágom!« »Nem jó síp ez ! Itt van, édes öregapó ! Hiába sípolok, nem jön el a szabó.« Nagyapó mosolyog és szelíden szólal: »Mit akarsz, mókuskám, azzal a szabóval?« »Rongyos a ruhája szomszéd Erzsikének. Szeretnék varratni egyet szegénykének.« »Nem lehet ma, gyöngyöm, azt mondja kis sípom Holnap a szabót majd vele előhívom.« Másnap bele is fúrt a jó öregapó : Erzsikénél termett ruhával a szabó. Pósa Lajos Or*SZÁG«VIRÁG 1893