Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1894-03-18 / 12. szám
1860 A SZÁC-VILÁG tehetségének annál több hasznát vették. Ezen idő tájt lett a szini-akadémiának is titkára, később ugyanott a színészet elméletének tanára. 1871-ben az összes drámai rendezés már az ő vállain volt s 1878-ban, Szigligetinek halálával, drámai igazgatónak nevezték ki. Tizenhat évet töltött ezen a polcon, melynek díszét, tekintélyét csak emelte. Működésével a színház történetében csak maradandó emléket hagyott, dicsőségéül a jelennek, útmutatásul a jövőre. Most, hogy néhány hónap óta betegeskedett, az a kis ellenzék is elnémult, amelyik működésével szemben bíráló szavát olykor fölemelte, mert a bírálgató törekvéseknél erősebb volt a félelem: hát ha elveszítjük őt, erősebb a vágy, bár nyerné vissza régi erejét és egészségét. Nem történt meg. Nyugodjunk meg benne, de sirassuk meg a nagy halottat! •-Hv.^nemzetébredés !Szabadba hív az enyhe napsugár, Tavasz fuvalma száll a tájakon, Jégbörtönéből bontakozva már A Duna árja, büszkén, szabadon Előre tör, a jégfal romba dőlve Tehetlen úszkál, fölmosolyg a hab . .. És ím, a Gellért, mint zord börtön őre Foszlánynyá tépett hó leplébe kap. Fent a hegyek közt még a tél hatalma, A messzi síkon szabad kikelet, Fölzúg, viharzik, árad indulatra, Fékezni őt már többé nem lehet. Oh, mily magasztos, dicső ez a látvány! Az ébredésnek kéjes érzete Vérünkbe csap, a szíve bűvarázsán Megreszket, mint a tavasz lánczszeme. E lánczszem fűz egy titkos, szent világhoz, A hol a fényre nem borúl homály, A lét ösvénye nem vezet halálhoz, A lélek szárnya végtelenbe száll... S bár északon még zord a bérezek orma, Üvöltő szélvihar dúl, fenyeget: Napfénybe’ fürdő lelkem szárnya kibontva Ujjongva röpköd... Itt a kikelet! A míg megindúlt szívvel a viz partján, Gyönyörrel szálldosott tekintetem, Egyszerre — mint egy bű lekötve tartván A költő szobrán pihent meg szemen. Erczajkán mintha zúgna riadója S a századok jégvára bomlanék, Ujjongó kedvvel a jövőbe rontva, Merészen támad az új nemzedék. De óh, hogy nem nyújt ez a földi élet Salaktalan, szűztiszta örömöt! Hogy gondolatom el a múltba téved És elborong bús emlékek fölött, A messzi észak zord jégáradatja Megindúl, itt van, rombol, eltemet, Eltűn előlem a költő alakja És mélabús kedv fog el engemet. Oh, h’jába törtet, h’jába zajlik ottan, A tél jéglánczát h’jába zörgeti, A nap sugára enyhe lángra lobban S tavasz hatalmát meg nem törheti. De nemzetem, fenséges ébredésed, Mit a riadó fennen hirdetett, Mit millióknak keble, lelke érzett, Hogy eljött, itt az örök kikelet. Hogy minden rabláncz szerte zúzva, törve, Mely megköté a dermedt tagokat, A nemzet lelke törhet már előre, Szabad a föld, a hit, a gondolat: Nem csak csalódás? E nép szép tavasza Vajh’ nem a költő dicső álma csak, A már kifáradt nép fölött virrasztva, Mely megszoká a régi lánczokat! (fiPecsechia ( ‘falván reformmozgalmak közepette mindinkább előtérbe léptek azok a lelkes ifjak, akik vezetői lettek az átalakulásnak, akiknek nevéhez elválaszthatlanul fűződik a márcziusi korszakalkotó események felejthetlen emléke. Ezek között a legelső helyet foglalja el Petőfi Sándor, a szabadságharcz e lánglelkű Tyrtaeusa. Petőfi homlokát ekkor már hírnév koszorúzta. Költeményeit szélben olvasták, munkásságáért vetélkedtek a kiadók. Szíve választottját, Szendrey Júliát már egészen magáénak mondhatta. Ép ez időtájt jöttek fel költőről, hogy itt a fővárosban, az irodalmi központon rakjanak csöndes családi fészket. A legboldogabb férj, ünnepelt költő, Petőfi hányatott életében ez volt talán a legderűsebb, a legszebb és a legdicsőségesebb időszak. A márcziusi mozgalmakban Petőfinek legméltóbb társa és osztályosa volt Jókai Mór, aki nemcsak mint beszélyíró, hanem mint az Életképek szerkesztője is, 1848-ban már előkelő állást foglalt el a közéletben. Petőfihez, kinek iskolatársa A máreziusi ifjúság Részlet Cracza György: »tlz 1848—49-iki magyar szabadságharcz története« czímű munkájából 1894