Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1894-04-08 / 15. szám
242 egyszer megvonták már a párhuzamot századunk politikai nagyságai és irodalmi kitűnőségei közt. Széchenyi- Vörösmarty, Petőfi-Kossuth, Arany- Deák , hiszen ennek a néhány karakternek ezernyi rokonvonása szinte kihívja az összehasonlítást. A politikai életnek s irodalmi fejlődésnek megfelelő lépcsőjén állott mindegyik; új korszakot nyitott itt is, ott is mindegyik. Haladni, előre törni a czélja valamennyinek, aminthogy zsenijük nem is tehetett máskép. S a félénken, tapogatózva haladó Széchenyi politikai karakterének mennyire megfelel Vörösmarty, akinek ideálja a nemzeti poézis, de nyugati formáktól nem mer még elszakadni. Haladni akarnának mind a ketten , de már az indulás előtt megriadnak a nagy úttól. Elhitetik magukkal, hogy nem egy emberélet munkája az, ami még vissza van , s épen ezért nem is sietnek. — A magyar karakternek talán még legkevesebb vonása van meg ebben a kettőben. Kossuth, Petőfi, Deák, Arany teremtő zsenije sokkalta nemzetiesebb, mint az övék. Észrevették, hogy mekkora a távolság Nyugat és Magyarország közt, azt is észrevették, hogy ezt a távolságot előbb-utóbb át kell hidalni, de már zsenijüknek nem volt meg az a teremtő ereje, mely az áthidalásra vállalkozott volna. Építettek, építettek, de nagyobb terv híján kisebb is lett az eredmény, amit elértek. Nem csupán az ő hibájuk; a munka, mely Magyarországra várakozott, az ő korukban volt a legnagyobb. Habozó, félénk karakter, szándékban erős, akaratban gyönge: ez nem tiszta magyar jellemvonás ; szaturálva van már nyugati idegességgel, modern szkepticzizmussal. Kossuth és Deák, Petőfi és Arany a magyar jellemek sokkal igazabb típusát tüntetik már fel. Két véglet, az igaz, de fajunk jellemvonásai közt ott van mind a két véglet. Az idők úgy fordultak, hogy a szangvinikusoké lett a tér. Kossuth az volt, Petőfi is az. Féktelen indulatos lélek mind a kettő, de nemesebb ambícziók szolgálatában. Nem fontolgató, még kevésbé habozó, kevés tervelgetés, sok akarat, még több szívósság. A czél, amire törnek, nagyobb arányú már, mint az előbbieké. Félmunkát nem ismer KOSSUTH És PETŐFI- nek, kerülő utakat nem fogadnak el. Minek sima ösvényen, sűrű pihenők közt járni, mikor sokkal gyorsabban elérsz ugyanoda rohanva, tüskén, bozóton keresztül ! Szenvedélyes kor szenvedélyes vezetőivé lettek és győztek is. A magyar nemzeti újjászületés, a magyar poézis diadala Kossuth és Petőfi nevéhez fűződik. S a mikor Petőfi legszenvedélyesebb verseit írja s mikor kinn az erdélyi hegyek közt ágyúdörej meg puskaropogás mellett fogadja a múzsa látogatását, Arany meghúzódik Nagy-Szalontán s a jegyzői pennát forgatja. S mikor Kossuthnak se éjjele, se nappala, mikor egy lángba borúlt ország sorsát egymaga intézi, dolgozik, szónokol, utazgat, fárad mindnyájunk érdekében, akkor Deák kehidai magányából csöndes pihenés közt, tétlenül nézi a világ folyását. Amazoknak a vérét fölkorbácsolják az események ; lázban égnek s nyugodni egy perezre se tudnának: ezeket nyugalmukból ki nem zökkenti az országos izgalom; egykedvűen, csöndesen várják ; mi lesz ebből ? Annyira áthatja amazokat az eszme nagysága, amiért küzdenek, hogy apró-cseprő anyagi érdekek iránt vajmi kevés a fogékonyságuk. Petőfi — ezer példa van rá — a pénzzel nem tudott bánni s nagylelkűen szórta, ha volt, könnyen nélkülözte, ha nem volt. Kossuth szegény maradt egész életében, pedig száz alkalma lett volna rá, hogy könnyű szerrel mesés gazdagsághoz jusson. És Deák ? És Arany ? Amarra maga Kossuth panaszkodik, hogy szegény gyermekei érdekében nem tett meg semmit, mikor azok fogságban, nélkülözés közt sínylődtek. Emerről pedig azt beszélik, hogy gabonával kereskedett, birtokvételre gyűjtött, mikor szegény Tompa egyre-másra írta hozzá a kétségbeesett leveleket arról, hogy mily betegek ő is, felesége is s annyi pénzük sincs, hogy néhány hétre legalább fürdőre mehetnének. Benne van a magyar fajban mind a két típus. Az is, amelyik könynyen fellobban, sokat akar, sokat mer; meg az is, amelyik egyszer megszerzett pozíczióját bizonytalanért föl nem adja, semmire nem vállalkozik, ha a sikerhez a legkisebb kétség árnya fér. A magyar nemeslelkűség és a magyar önzés ez. Amazt talán még Keletről hoztuk be magunkkal, ezt annyi megpróbáltatásunk fejlesztette ki bennünk. Túlzás mind a kettő, de hiszen úgy is csupa túlzásokból állunk. Kár volna elítélni akár Deákot, akár Aranyt a nemzeti érzületnek hátat fordító maguk tartásáért azokban a mozgalmas időkben. Eljött az a kor is, mikor az egész ország Deákot, az egész irodalom Aranyt vallotta vezérének. El akarták tőlünk venni azt, ami már a mienk volt. Kossuth vívmányaira rövidlátó bécsi politikusok tették rá a kezüket, Petőfi diadalait ügyefogyott, üresen, de sok lármával csiripelő verselők irigyelték meg. S ekkor állt fel Deák és Arany a nemzeti vívmányok őréül. Nem törték magukat annak idején, hogy a mienk legyen mindez, de ha már a mienk lett, akkor nem engedik, hogy elvegyék tőlünk. Talán kissé drasztikus jellemzése ez a Deák- Arany típusnak, de legalább mód arra, hogy felfogásunkhoz közelebb hozzuk a két nagy szellem alakját s azt a nemzeti vonást, a mit annyiunkon Kossuth temetése: A küldöttségek felvonulása ORSZÁG-VIRÁG Ilii...: 111512.1 v ill. I1 1 I UH 1894