Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1894-05-27 / 22. szám
374 ORSZÁG-VILÁG Hogy kerültem én Magyarországra? Irta: KOJ4TI JÓZSEF | n-ffNi'Tan *fl|3|sraTC integy nyolcz év előtt történt, hogy a stutt- M|9nlg garti szinház igazgatója, a Hugonották előadása után felkeresett lakásomon: — Karmester úr, —mondá elérzékenyülve,— nekünk el kell válnunk egymástól! Nem értettem. Folyton dicsért ügyességemért, el volt ragadtatva az én dirigálásom által és íme, most egyszerre azt mondja, hogy el kell válnunk egymástól. Néhány perczig tartott, míg szóhoz tudtam jutni . — Hát nincs megelégedve velem ? — kérdeztem csodálkozva. — Dehogy is nem. Ön a világ legnagyobb muzsikusa, a legtehetségesebb karmester, a legszebb férfiú, a legjobb gyermek, — de nekem, fájdalom, nincs szükségem továbbra önre. Emlékezzék csak vissza a mai előadásra. A Hugonottákat adtuk. A párisi nagyoperában sem játszik különben. S a közönség ? A hálátlan, nyomorult nép! Végigtekintett a nézőtéren bizonyára ön is. Összesen 27-en voltak, csak annyian, mint tegnap és bármikor. De türelmemnek vége szakadt. Holnap már nem játszunk , én megszűnök igazgató lenni , meneküljön, aki tud, ön is kedves karmester. De bízzék bennem ! Leszek én még igazgató s ön lesz még nálam karmester. Isten vele ! Zokogva borúlt nyakamba az igazgató, aztán megcsókolta homlokom és már sietett is ki a szobából. Éppen annyi időm volt, hogy fekete szalonkabátjának egyik végénél visszahúzzam. — Kedves direktor úr,— mondom, — mindaz, amit ön itt elmondott, lehet szóról-szóra igaz és mélyen megható, de nem elég ahhoz, hogy én rajta visszakerüljek Bécsbe. Tudja mit, adjon nekem 20 forintot, mielőtt végleg távoznánk és ígérem, hogy mindenkor szeretettel fogok visszagondolni magára. Pokoli kaczaj volt a felelet. Az igazgató kizártnak tartotta azt, hogy a világon egyáltalán létezik 20 forint és tiltakozott az ellen, hogy én gúnyoljam őt. Ezzel távozott, én pedig árván, elhagyatottan állottam Stuttgartban, egy krajczár pénz nélkül a zsebemben. Egy stuttgarti sörfőző könyörült meg rajtam. Hosszas rábeszélés után adott nekem 15 forintot, de azon határozott kikötéssel, hogy először is egy hónap múlva visszafizetem neki, másodszor, hogy szakítani fogok a zenészi pályával. Nálam e percekben a pénz volt a fődolog és így megígértem neki, hogy megfelelek majd mindkét követelésének és lehetetlen, hogy Önök nehezteljenek én reám azért, mert az egyiknek sem tettem eleget. * * * Pünkösd vasárnapján érkeztem meg Bécsbe s első utam régi jóakarómhoz, Suppée Ferenczhez vezetett. Zongorája előtt ült a mester és jövetelem rendkívül meglepte. Biztosra vette, hogy szégyent vallottam Stuttgartban és vissza kellett jönnöm, a miért kisült rólam, hogy mit sem tudok. De mikor elbeszéltem neki hazajövetelem történetét, mosoly vonutt végig egykedvű ábrázatán s aztán vigasztalni kezdett: — Se baj fiam, — így kezdé, — majd szerzünk neked állást másat, jobbat az eddiginél. Aztán ebédet hozatott nekem s mialatt én mohón falatoztam, egy táviratot szedett elő fiókjából, melyben valahonnan Magyarországból karmestert kérnek tőle. A város nevét csak nagy nehezen sikerült kibetűznünk s hosszas eszmecsere után megállapodtunk abban, hogy az Niregihacza. Mert magyarul nem tudott sem Suppée, sem én, akiVarsóból egyenesen Bécsbe kerültem. Majd azon gondolkodtunk, vájjon merre lehet az a Niregihacza? Sohasem hallottunk felőle. Utóbb elővettünk egy térképet és azon kerestük az én jövendő állomásomat. Hosszas kutatás után rá is akadtunk a térképen arra a karikára, amely felett a legparányibb betűkkel a keresett város neve állott. Én ekkor rögtön kijelentettem, hogy nem utazom el Niregihaczára, mert semmi kedvem egy oly városban karmestereskedni, amelynek neve még a térképre is a legapróbb betűkkel van nyomtatva. Aggályaimat azonban Suppée szétoszlatta, mondván, hogy Magyarországon bizonyára a kis városok neveit nyomatják nagy betűkkel a térképre s kis betűkkel a nagyokét. Én ezt éppen nem tartottam lehetetlennek és így beleegyeztem abba, hogy Suppée telegrafáljon a magyarországi direktornak, szépen megkérve őt,hogy jöjjön Bécsbe értem. * * * Négy nappal ezután azzal állított be hozzám Suppée Ferencz muzsikális szakácsnéja, hogy jöjjek rögtön, mert itt van az igazgató. Lázas sietséggel rohantam a mesterhez, aki beléptemkor mély beszélgetésbe volt merülve egy jól megtermett, de rendkívül kopottas alakkal. Fekete, zsíros haja a válláig ért, bizonyára attól volt zsíros a kabátjának gallérja is. Homlokán egy nagy dudorodás valt, mely az egyébként oly közönséges arcznak némi változatosságot kölcsönzött, a vékony lábait fedő hamuszínű nadrágja csak bokáig ért, aczipői közül pedig az egyik czúgra, a másik gombra járt, de mindkettő a talp és sarok legcsekélyebb nyoma nélkül. — Mannsberger igazgató, — mondá Suppée utóbb, — érted jött. Ismét végignéztem a direktoron. Ettől az embertől kaptam én kenyerem, akiről magáról is lezokog a nyomor, sőt talán az éhség is? Minden reményem az volt, hogy a feltételek olyanok lesznek, amelyeket nekem elfogadnom lehetetlen lesz. — És mit fizet ön egy karmesternek? —kérdeztem. — Kitanult ember maga, — válaszolt az igazgató. — Teljesen. — Hát akkor fizetek 100 frtot havonként, egy jutalomjátékot, útiköltséget és adok előlegül egy havi fizetést. Én szédültem. Száz forint egy hónapra ! Hiszen idáig én négy hónapra kaptam ennyit. — Nos ? — mondá az igazgató. Suppée igenlőleg bólintott a fejével és a megállapodásunk létrejött. Együtt távoztam az új igazgatómmal, azt mondta, hogy kisérjem le. A lépcsőn hirtelen megállott. A szemem közé nézett és kérdezé: — Mondja, zsidó maga ? — Hát természetesen ! — És hogy hívják? — Nevem Kohn! — Akkor én magát nem akczeptálhatom. — És miért? — Magát Kontinak kell, hogy hívják ! — Kérem szépen ! Legyek Konti. Bánom is én ? És ismét szótlanul haladtunk egy ideig. Mannsberger úr legközelebbi kérdése az előbbinél sokkal kellemetlenebbül érintett. — Hallja, Konti, — mondá bámulatos nyugodtsággal, — nem jönne maga előleg nélkül? — Nem ! — válaszoltam ugyancsak nyugodtan. Mannsbergernek imponált kötött kijelentésem és megkért engem, hogy vezessem egy zálogházhoz, hová csakhamar meg is érkeztünk. A direktor itt becsapta az arany óráját és arany lánczát, melyet 25 éves jubileuma alkalmából kapott barátaitól és tisztelőitől s aztán mintha mi sem történt volna, azzal a megjegyzéssel adott nekem 68 forintot, hogy készüljek, mert este utazunk. Én összecsomagoltam kisded holmimat, aztán siettem Suppéehoz, hogy elbúcsúzzam tőle. A mester el volt érzékenyülve s csak arra kért, hogy vigyázzak a 68 frtra és főként kölcsön ne adjak abból az úton az igazgatónak. Mert végre is nem lehet tudni, milyen hely az a Niregihacza és könnyen megeshetik, hogy onnan majd csakhamar vissza kell jönnöm. Beláttam, hogy igaza van Suppéenak s rövid habozás után 30 frtot adtam át neki, mondván, hogy küldje el azt nekem rögtön, ha majd telegrafálok érte. Ezzel elváltunk és este tíz órakor, egy személyvonat III. osztályú kupéjában már utaztunk is Niregihacza felé. * * * Három és fél nap múlott el, míg rendeltetési helyünkre értünk. — Már megérkeztünk, szólott az igazgató ekkor boldogságtól remegő hangon. A vonat megállott s a konduktor vidáman kiáltá: Nyíregyháza, így megtudtam, hogy Nyíregyházára és nem Niregihaczára szegődtem én, mert az igazgató méltóságán alulinak tartotta ezt nekem megmondani. Egy kétkerekű szekérre ültünk ezután, mely a színházhoz vitt bennünket. A taligán mondtam még Mannsbergernek, hogy elsőbben is a zenekar tagjainak legyen szíves engem bemutatni. Az igazgató erre kicsinyléssel nézett végig rajtam s legnagyobb meglepetésemre mondá: — Konti, maga meg van bolondulva. Nyáron zenekart akar ? Egy pianinó, azon fog maga játszani és onnan dirigálni. Néhány perczcel utóbb meggyőződtem róla, hogy Mannsberger nem tréfált. Egy elhangolt kis pianinó vola az én zenekarom s a fejem szolgált taktuspálczául. De azért jól ment minden. A Dunanan apót adtuk este és a közönség nem fogyott ki a tetszésnyilatkozatból. Előadás után egy csomó katonatisztnek voltam vendége, akik megtanítottak az első magyar szóra. Ezeknek a társaságában voltam állandóan és alapjában nekik köszönhetem, hogy megtanultam magyarul. Nyíregyházán jól ment dolgunk. A színház mindig megvolt telve, a közönség szeretett bennünket. És mert nekem sok szabad időm volt, hát jutott a magyar nyelv tanulásán kívül arra is, hogy megírjam az első operettemet. Ekkor már el voltam határozva, hogy semminemű meghívásnak engedni nem fogok és Magyarországon maradok. Hát elküldtem az Eleven ördögöt a Népszínházhoz, honnan azonban azzal a megjegyzéssel küldték vissza, hogy a szövegnél csak a muzsikája rosszabb. Pedig tudtam, hogy el sem olvasták. De ez nem hangolt le, mert a darabomat nemsokára Debreczenben adták szép sikerrel, utóbb a Feleki színházában, a budai várban. Itt hallotta először Blaháné is, akinek annyira megtetszett, hogy eljátszotta a Népszínházban is, melynek az Eleven ördög csakhamar kasszadarabja lett. Ekkor elbúcsúztam Mannsbergertől és Nyíregyházától és elmentem Debreczenbe és ott maradtam addig, míg a Népszínházhoz szerződtettek. Íme, így kerültem én Varsóból, Bécsen és Stuttgarton keresztül Magyarországra és így lettem magyarrá. A fiam, az már csak imádkozni tud lengyelül és németül, egyébként pedig ragaszkodik Nyíregyháza mandátumához, amelyet függetlenségi alapon akar megszerezni. Önök pedig bizonyára nem veszik ezt rossz néven tőle, valamint nem neheztelnek én rám sem, a miért elmondtam önöknek az én »bejövetelem« egész történetét. 1894