Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 27-53. szám)

1894-11-25 / 48. szám

189­4 A félbenhagyott partié pedig nagyon érdekes volt. Erkel azt mondá a háta mögött ülő Petriknek: — Ugyan édes barátom, nem ülne le Szigli­geti helyére, folytatni a partiét. A fehér nagyon jól áll. — Szívesen, — mondá Petrik s azzal kiverte a pipáját, a széknek támasztá és leült Erkellel szemben. — Önön van a húzás. Fehér mozdul. Petrik sietett is mozdulni, megfogta a tornyot s egy hatalmas lóugrást téve vele, oda plántálta azt a fekete király elé, e diadalmas szóval: »sakk matt!« Erkel nagyot nézett rá: — Hallja, Petrik, hiszen magának ideája sincs a sakkjátékról ? — Nincs . . . — Hát akkor hogy tudja maga elnézni tíz esz­tendő óta, hogy mi itt sakkozunk mindennap ? — ... Tizenkettő óta . . . * * * Ez az anekdota mindig eszembe jut, valahány­szor a delegáczió megnyittatik. ... Ilyen Petrikek vagyunk mi itt egynehányan ... »Tizenkettő óta, Felség!« ORSZÁG-VILIÁG @—novella---b­­et# Az utolsó lakó itt maradt a családból az iszonyú­­ kastélyban. A család három ága költe a monumentális épületet, a­­fayak, a Nifforok és ők. A Márfayak­­nak harmincznégy szoba, egy nagy konyha, egy harmad padlás, hat cselédszoba és az istállók egy tizede jutott, a Nifforoknak harmincz szoba, de két nagy terem s az istállók nyolcz tizede, két konyha és a pinczék jórésze. Az ő ága az a meg­maradt harmad birtokosa lett. De ők meg hátán voltak lányok. A többi öt eladta a részét, el a Nifforok, és a Márfayak. Kivonultak a kastélyból a fullajtárok, ki a lovászok, ki a fényes cselédség, a négyesek. Csend lett. Báró Sabattiné, Czobor Zsuzsánna egyedül maradt a nagy kastélyban. Övé a kastélynak a Czobor-családtól megmaradt egy tizenhatodrésze, meg a hosszú terasse a kastély nyugati alján — honnan oly szép a kilátás a Dunára , a melyet a három felsővidéki család dunántúli ágai temet­kezési helyül tartottak, fel maguknak. Ennek a terassónak első lakója a Czobor Erzsébet férje lett, a hős szívű báró Sabbatti kapitány, ki har­mincz éves korában özvegyen hagyta. Ennek a fehér márványkeresztjét már Czobor Zsuzsánna állította ide. Befuttatva repkénynyel, mirtuszszal ültette be az oldalát és könnyeivel öntözte minden nap a tövét, annak a nagy lángoló gránátjának a kereszt alján. Ide menekült e kereszt s e fa árnyé­kába, ha valami történt a kastélyban, pedig hát ott sok történt a harmincz év óta, a­mióta a család három ága onnan kipusztult. Előbb a hadügyminiszter vette meg a szabadon maradt 13/io részt. Kaszárnyát csinált belőle és most a Czobor Zsuzsánna részére is szükség lett volna. De Czobor Zsuzsánna, Czobor Lipót, a nagy kanczellár unokája nem tágított, feltűzte mellére a csillagkeresztet s felment a felséges asszonyhoz Budára, elmondta panaszát, hogy van neki egy sírja ott a Duna mentén s egy kastély V16 része, azt nem — nem adja egy világért. A felséges asszony odanyújtotta neki csókra a kezét s Czobor Zsuzsánnának meg lett ígérve, hogy övé lesz élte végéig az U­tő rész. De azért a kastély többi részéből csak kaszárnya lett és­ pedig lovas­kaszárnya. Zsuzsánna asszony most udvarára falat húzatott, de oly magasat csak, hogy azért átláthasson a kaszárnya udvarára. Uhrárus özvegye volt, szerette a trombitaszót, a lovat, a fegyverek csillogását De azért nem érintkezett velük. Csak hímzett azon az egy félbenmaradt hímzésen, a­melyet Sabatti íróasztalára kezdett — s nézte őket. Egyszer az alezredes átküldte hozzá a névjegyet. A báróné zavarba jött — körülnézett: minden a helyén, csak úgy, mint mikor Hugó meghalt. Be­eresztette az alezredest. Az öreg tiszt pozsonyi volt s ismerte Czobor Zsuzsánnát még akkor. Czobor Zsuzsánna erre nem akart emlékezni, de az alezredes hatodik látogatása alkalmával özvegy Sabatti báróné csak elejtette gombolyagját s az öreg tiszt, mikor fölvette, hát csak összeért a kezök. Zsuzsánna mélázva a szemébe nézett és mintha zavarba jött volna. Ettől a percztől fogva az alezredes minden nap ott volt az özvegy bárónénál s az meg az egész délelőttöt mindig kinn töltötte a kereszt tövében, így múlt el három év. Egyszer csak az ezred is kivonult a faluból, a kastély is üresen maradt. De az al­­az ezredes nyilatkozott az utolsó nap,­­ elveszi. De hát akkor neki innen el kellett volna mennie. Hogy lett volna az? Kikosarazta az alezredest. Hanem aztán mikor a trombitaszó elhangzott s az ezred lovainak dübörgése nem hallatszott, oda ment az öreg empire tükör elé s elnézte az arczát. Fonnyadt volt, öreg lett — s ez volt az utolsó. Felment a kereszthez sírni. A kastély évekig üresen maradt, a keresztek ott a teraszon megszaporodtak. Az özvegy ujjain számlálta hányan vannak már, három Niffor, két Márfay s négy Czobor fekszik itt. Mind közel rokonai. De a halottak családjai ritkán keresték fel a kereszteket. Csak egy Pesten lakó Márfayné járt el koronként az anyja sírjához, a­kinek ruhá­ján, hajviseletén Czobor Zsuzsánna hamar meg­látta, hogy most a divatok rohamosan változnak s hogy az ő csúcsos frizurája, angol fürtjei, krino­­linja kissé divatját múlta. De azért öreg szoba­lánya csak krinolinokra szabott ruhákat tudott varrni s így hát nem hagyta az ötvenes évek módiját. Egyszer ugyancsak ez a divatok szélsőségeire hajló Márfayné beszélte neki, hogy úgy hallotta Pesten, hogy a kastély ismét gazdát cserélt, valami pesti konzorczium vette meg nyaralóhely­nek. Márfaynénak úgy látszik igaza volt, mert május elején már porolni kezdett a sok alpári cseléd (minden »stíl« nélkül valók, jegyezte meg az özvegy) s május közepén vagy tíz pesti egy­­fogaton megérkeztek az új lakók. Zsuzsánna asz­­szonynak nem tetszett a látvány. Elhozatta kő­művesét s három lábbal magasabbra húzatta a kőfalat, hogy így ne is lássa őket. A falat fel­rakatta, de azért néha — valami benső vágy ösztö­kélte erre — felment a padlás lakatlan mansarde­­szobáiba s onnan figyelte őket. Soha ilyen lát­ványt ! — az udvart ellepték amazok. Ott egy csapat tarka ruhás rajongó, rendetlen gyerek lab­dázott, ott fiatal emberek, lányok »minden stíl« nélkül kergették egymást s aztán a magas fűbe írta : JUSTH ZSIGMOND 6) 1 5~ (ott, a hol hajdan a Louis XV. virág-terasse volt) belehengeredtek és ilyenkor az egész udvar, azok, a kik kötve, horgolva körülülték az asztalt s azok, kik ez eszeveszett játékban részt vettek, mind hörögve, zajosan, lármásan nevetni kezdtek. És este !.. . Azok az asztalok ! . . . A férfiak levetették kabátjaikat és ujjaikkal ették a libaczombot. És egy idősebb asszony sincs befűzve! Majd minden asz­talnál egy illetlen szeretkező fiatal pár s az udva­ron, mint hangyák, suhogva lebegnek a fel s alá haladó mezítlábas szolgálók. Az egyik asztalról a másikra átkiabálnak , ki tudja mit. De ilyenkor mind az egész Wirtshaus (így nevezi Zsuzsánna őket) kórusban elneveti magát. Este meg nem egy­szer felhozatják a korcsmából a sváb muzsikuso­kat s ilyenkor mind tánczol. És hogyan ! . . . Mily közel van a tánczosnő tánczosához, annak a szeme hogy vet szikrát (egyszer magnézia-fénynél volt az »eset«, akkor látta meg). S ezek a testhez tapadó ruhák, ezek a nyitott, szélnek eresztett hajak . . . Este Zsuzsánna asszony úgy érezte, kileli a hideg. Betti, a szobalány, bodza­teát főzött s vir­­rasztotta asszonyát addig, mig csak az a csúf zene onnan alulról felhangzott. Hiába ment a keresztekhez, oda is elhangzott a zaj. Múltkor, hogy ott ült, zongoraszó hallatszott,, meg egy kuplé. Zsuzsánna asszony sietve ment haza, bezárkózott leghátulsó szobájába s ott le­rogyott egy székre. •Ő mégis jobb lett volna az alezredeshez menni. Hogy bírja ki ezekkel ? Kibírta. Pedig még históriája is volt velük. Egy­szer úgy estefelé felmegy a keresztek teraszára. Lassan végighalad a sok Márfay-, Czobor- és Nisfor­­sír mellett, egyszerre csak az utolsóhoz, a férjéhez érve, kit talál ott ? Egy fiatal lányt. Igen, egy piros, lángpiros ruhába öltözött, meztelen nyakú lányt, kinek hajában, mellén, a dereka alján piros szeg­fűk, kinek haja kóczos fürtökben övezi fejét és a kinek olyan fekete a szeme, hogy Zsuzsánna asszony ijedve meghátrált. Ki lehet ez az arczátlan ? Zsuzsánna asszony hátrált s vissza akart fordulni, de a fiatal leány egy cseppet sem jött zavarba, felkelt a sírról s biztos léptekkel odament az öreg asszonyhoz. -- Én Kalmár Jenny vagyok, Pestről, ott lakom a kastély túlsó oldalán, bátorkodtam e szegfűk egy részét, a­melyeket ma reggel vőlegényemtől kaptam Pestről, a méltóságod férje sírjára he­lyezni. Rosszul tettem ? Zsuzsánna odanézett a keresztre, valóban rajta volt a szegfűkből kötött koszorú, nem tudta, 787

Next