Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 27-53. szám)
1894-10-28 / 44. szám
1894 Ez az igazi drámai összeütközés, mely egy az őrületig uralomra vágyó ember lelkéből mint a szikra pattan ki, békés megoldást nyer, mert Salamont, akinek előbb már halálhíre terjedt el, mindenki, maga a király is, aki pedig fölismerte, őrültnek nézi. Nagyszerű e mellett Salamon anyjának szerepe, aki, hogy fiát megmentse, megtagadja őt, aztán búcsúzóul könnyek közt átöleli, megcsókolja s meghagyja neki: »ha vándorlásai közben, a vadonban találkoznék fiával, Salamonnal, mondja meg neki, hogy egy hű anyaszív dobog még érte.« Ezzel a megindító jelenettel végződik a második, inkább melodramatikus jellegű felvonás, mely azonban igen erősen adja vissza az emberi, királyi fájdalmat. A költő a harmadik felvonásra is tartogat néhány hatásos jelenetet. A második felvonásban a trónjától megfosztott, elűzött királyt látjuk, kit csak a ráfogott őrültség ment meg a haláltól : a harmadik a vadonba vezet, egy szegényes kunyhóhoz, melyben a szerencsétlen szerelmes pár lakik. Szomorú idill, még szomorúbbá teszi az, hogy Salamon mindinkább áldozatul esik az uralom vagy sötét démonának. A pokollal szövetkezik, mert az ég ellökte magától. Rablók törnek az országba, akik az ő szemében kész segítségnek tűnnek fel. Ha hatalomra jut, szabad rablást enged nekik Magyarországon s a vezér lányát királynévá teszi. Ez az epizód is érdekesen romantikus. Salamon mindig lefelé megy a lejtőn. Bár ott van mellette Opos s maga Charitas is, mint őrző, védőangyala, eladja magát a rablóknak s velük együtt megtámadja a gyanútlanul arra vonuló László királyt. Az utolsó kísérlet ez, az is rosszul sikerül. A rablókat tönkre verik. Őrjöngő dühvel leszúrja még Salamon párviadalban Lambert lovagot, de mikor a király ellen fordul, annak a kisérete megöli. Szitokkal az ajkán hal meg. Váradi kétségtelenül érdekes alakot teremtett Salamonban s a magyar királyok történetének egy korszakát művészi kézzel világította meg. A munka nem tökéletes. Eltekintve a főhibától, hogy a hősnő a darab folyamán elhomályosodik s attól, hogy László király nagyon is ideális, a külső elrendezést sok helyütt igen beatiálisnak tartjuk, egyes részletein, mint a templom-jelenetnél, túlsok a gondosság s végre a második felvonás egész tartama inkább operaszerű. E mellett a nyelv is deklamatórius és nem elég jellemző, jóllehet sok szép mondás van ebben az újdonságban is. Salamonnak bármily érdekes is a karaktere, szélesebb expozíciót, mélyebb analízist kívántunk volna. De arra gondolva, hogy a legjobb drámától sem kívánhatunk meg minden tökéletes- Liget, véleményünket Váradi Charitasa felől úgy foglaljuk össze, hogy az művészien átgondolt, színgazdag képet ad az Árpádkori időkről, széles epikai festéssel, érdeklődésünket a két királynak s az erőslelkű anyakirálynénak alakjával megfogja, Salamonban az uralomvágy démonának rajzolásába bocsátkozik, sok helyütt megindít és mindenütt jól folyik. Ez és nem több a kiválósága az újdonságnak, melyet mint a magyar történeti dráma új, sokat ígérő sarjat üdvözlünk. Az ..előadás a két első felvonás után az enthuziazmussal határos sikert ért el. A függöny számtalanszor felgördült, a szerzőnek többször meg kellett jelennie a lámpák előtt, a második felvonás után óriási babérkoszorút kapott. Nyílt színen is felhangzott a taps. Csekélyebb volt a harmadik felvonás sikere, bár a rajongók ekkor is rendeztek még egy utolsó kihívást. Általában Váradi, a tetszészajból következtetve, költői pályájának egyik legszebb diadalát aratta ma. A rendezés és előadás minden lehetőt megtett, hogy a siker minél nagyobb fokú legyen. Egy csomó új lovag- és harczos-jelmezt készítettek. Mindamellett nem merjük egész határozottan kimondani, hogy a tizenegyedik század királyi palástja csakugyan hű lett volna, ilyen kortanulmányokra a mi színházvezetőségünknek se ideje,, se pénze. Mindamellett a kiállítás csakugyan fényes volt. S ami még több : a szerepek kiosztása is sok szeretettel és gonddal történt. Három elsőrangú hősünk és három elsőrangú hősnőnk játszott s e mellett a legkisebb szerepek is a legjobb erők kezében voltak. S meg kell adni, valamennyi jól összejátszott. Olyan ensemblet, olyan összjátékot produkáltak, ami a történeti tableau széles kereteiben nem volt épen könnyű. A czímszerepet P. Márkus Emilia játszotta; fenséget és bensőséget éreztetett benne egyszerre. Egész lelkével játszott. Kötelessége és szerelme közti küzdelmét meggyőző hangokkal tolmácsolta. A szerep természete szerint legszebb jelenetei az első felvonásra jutnak s ezekben meghatottságot és megindulást ébresztett mindenfelé. Jobb Charitast nem kívánhatott a szerző az annyi hűség és szerelem megtestesítésére. A másik főszerep, mint említettük, Salamoné. Szacsvayból hiányzik ehhez valami s az az igazi hős zománcra. Szacsvayt legszívesebben látjuk apaszerepekben, Salamon pedig kiválólag karakterhős-szerep. Itt a külső is nagy szerepet játszik, s első mindig a megjelenés illúziója. Szacsvay erre oly keveset ad, hogy megjelenése a harmadik felvonásban minden inkább volt, csak nem királyi és harczias. De el kell ismernünk, hogy a mai viszonyok közt Salamon szerepét senki jobban nem játszotta volna a Nemzeti színházban Szacsvaynál. Szerepét értelmesen, egész jól fogta fel, adott neki valami szilajságot s a költemény intencziójának teljesen eleget tett. De ha máskor is ily szerepekre kell vállalkoznia, dolgozza ki jobban az erősebb helyeket, adjon helyet a fokozásnak, az uralkodó hangot egész erővel és elevenséggel adja meg, a nélkül, hogy ezt a törekvését érezhetővé tenné. A szenvedélynek ez a fokozása, a hang folytonos emelkedése, míg végre a legmagasabb ponton gyújtóan kitör, a hősöknek ez a technikája hiányzik még Szacsvaynál. Ha ez megvolna, a Nemzeti színház legelső művészei közé számíthatnék őt. A közönség egyébként tetszéssel fogadta Szacsvay Salamonját. A második felvonásban csudálkozást keltett, hogy Szacsvay így kiáltott fel: »Le onnan, Salamon !« Lapsus linguaenek tartották ezt, csak akik odafigyeltek, értették meg: »Le onnan, Salamon él!« Mindenesetre jó lett volna a felkiáltó jelet a »Le onnan !« után tenni. Kitűnő volt Jászai, mint Salamon anyja. Ő most is az igazi heroinája a Nemzeti színháznak. Méltóság és hajlékonyság volt benne. Az a jelenete, mikor fiát megtagadja, hogy mindjárt megcsókolja, egy szemet se hagyott szárazon. Hegyesi Mari hálátlan feladattal birkózott meg. Az ellenszenves Zsófia herczegnőt kellett ábrázolnia. Mindent megtett, hogy lehetőleg visszataszító, nyers legyen, de mégis általános tetszést aratott. Dicséretre méltó volt Somló, aki szépen adta a lovaglás László királyt s szívhez szóló, de a mellett férfias, méltóságos hangot használt. Egyébkor hajlott a deklamáczióra, ma nem vettük észre. Nem kevésbé tetszett Pálfi, akinek szép, természetes játéka jobb jövőre mutat. Ilyen anyagból lesznek a fiatal hősök. Bercsényi markáns püspök volt, aki hangját tudta fokozni vagy leereszteni, a szerint, amint kellett. Felekiné szelíd, méltóságos apátnő volt. Maróthi túlságos szenvedéllyel adta a vad rabló herczegnőt. Horváth jó alakot mutatott be Lambert lovagban. — Minden valószínűség szerint ilyen szereposztással az újdonság soká fenn fog maradni, ami kívánatos a nemzeti történeti dráma fejlesztésének érdekében is. A szerző, a nagy sikeren felbuzdulva, bizonyára nem fog törekvésében lankadni s ő tudja legjobban, mire van még szüksége. Dr. Silberstein (Ötvös) Adolf + SHODAVOJII SZOMAHÁZY ISTVÁN KÖNYVE Huszonnégy óra. Elbeszélések, irta: Szomaházy István. Budapest, 1894.Singer és Wolfner kiadása. Ára? . Szomaházy István régtől felkeltötte már a figyelmet maga iránt novellistáink közül. Hirtelen nem kapaszkodott fel a hírnév lajtorjáján, de emelkedett mindig. Ma, ha a legjobb magyar tárczaírókat el akarod sorolni, Szomaházy István nevét nem hagyhatod már ki. Ez az ember kevés zajjal, de mégis elfoglalta már azt a helyet, ami őt megilleti, s most, hogy új könyve megjelent, barátai csak szaporodhatnak. ORSZÁG-VILÁG 731 Régen olvastunk olyan kedvünkre való könyvet, mint a Szontaházyé. Apró, igénytelennek tetsző rajzok, kurta lélegzetű novellák, formás tárczák, de tele valamennyi az isten kegyelméből való író kiválóságával. Nekünk ír és mi rólunk , ha úgy tetszik, nevezzük modern írónak. Megfigyelő ereje belenyúl a mi lassan formálódó, színben olyan szegény budapesti életünkbe. A mi mozaikot onnan kiragad, az mind szemrevaló és szép. Történeteiben sok az igazság és ámbátor nagyképűsködve sohase analizál, a jellemző, a lélekfestő erő sem kisebb. Egy társadalomnak, amelyik öntudatra csak most ébredez, meglepően hű rajta. Rosszul takart fonákjait, olykor fitogtatott, olykor szépen meghúzódó kiválóságait a maguk valóságában mutatja meg-Persze, a könnyedség a mai tárczának nagy föltétele s e mellett sokat, érdemeset mondani jó írónak is legjobb óráiban sikerül. Szomaházyt a felületesség vádja nem érheti : mindig van érdekes mondanivalója s a rövid száz oldalon — mert egyik elbeszélése se hoszszú — sohase untat egy kikapott helyzet terjengős leírásával, inkább vázlatát adja valami nagyobb kompozíczióra is érdemes, egészséges magú történetnek. Egyik egy apró tragédia, másik vígjáték, a harmadiknak csak fonalait kellene jobban összekuszálni, hogy regénymese kerüljön ki belőle. A hangja derűlt, vidám mindig. Belekap néha merészebb problémába is, de nem azért, hogy pózoljon, nagy hanggal deklamáljon. Tárgya lehet sötét, de rajzolására sötétebb színei nincsenek. Megtalálja az álláspontot, ahonnan nem látszik semmi oly sötétnek: jó kedve és humora megvilágítja a komorabb objektumot is. S a mi legtetszetősebb Szomaharyban — mert a legritkább erény novellistáink közt — az a nem erőszakolt, természetes finomság, ami stíljét, de egész gondolkozásmódját is jellemzi. Olyan csábító és annyit elcsábított már Zoláék külsősége : jól esik most egy olyan könyvet forgatnunk, amely irtózik a nuditásoktól és a másik csapáson keresi a boldogulást. Úgy emlékszünk, Szomaházy maga is elmondta egyszer, hogy mintaképe ebben a tekintetben Feuillet. Érzelgős romantikáját nem utánozza, de finomságait elfogadta. És nemcsak külső vonás ez, belülről is sok alapja van ; a nemesség együtt jár vele. Egy gavallérnak tetszik ez a könyv, gavallérnak, aki kettyűsen, smokingban áll elénk, míg a többiek összevissza hányt ruhában, gyűrt gallérral köszöntenek be, illedelmesen, szalonnyelven társalog, a többiek pedig káromkodnak. Nem volna ez oly dicséret Szomaházyra nézve, ha finomságai ürességet takarnának, de mert megvan munkáinak a nagy tartalmi értéke is, csak emeli a könyv jóravalóságát ez is. Ez a tárczagyűjtemény, ahogy azelőtt, egyenként, elszórva a napi termelés legjavát képezte, most így, kötetben előkelő darabja a könyvpiacznak. Nem fog várakozásában csalódni, aki megveszi ezt a sokat érő könyvet, melyből különben ízelítőnek jövő számunkban közreadunk egy szép elbeszélést. Mai számunkban találkoznak olvasóink Justh Zsigmondnak, a korán elhalt nagytehetségű írónak egy érdekes czikkével, a pusztaszenttornyai parasztszínházról. Ez a színház Justhnak legkedvenczebb eszméje volt életében s mindenesetre érdekes, hogyan nyilatkozik ő maga a kedves parasztjairól. Másik irodalmi csemege számba mehet Vadnay Károlynak, a veterán szépírónak már aktualitásánál fogva is igen érdekes csevegése a gentrykről és a zsidókról, melyre talán fölösleges is külön felhívni olvasóink figyelmét. Palágyi Lajos költeményei. Palágyi Lajos, a kiváló fiatal költő a télen új kötetet ad ki. Erre vonatkozó felhívása, melyet, magunk is szívesen ajánlunk olvasóinknak, így hangzik: Midőn új könyvet szándékozom kiadni, mindenekelőtt szívből eredő köszönetet mondok a közönségnek s a hírlapok kritikusainak, hogy utolsó könyvemet, Az ifjú szerzetes czímű bölcselmi költeményt oly kitüntető jóakarattal fogadták, amilyenben különösen a nagyrabecsült hírlapi kritika részéről egyetlen előbbi művem sem részesült. Új verses könyvemben ismét visszatérek a Magányos úton czímű könyvemben kezdett ösvényre s boldog leszek, ha a hivatott kritika haladást fog művemben látni. Azt hiszem, hogy új latkor nyilt előttem s hogy főleg életem új tapasztalatai s a klasszikus költők és bölcsészek műveinek olvasása fejlesztőleg hatott költészetemre. Több irányban teszek kísérletet új könyvemben, és mig egyrészt kifejezést óhajtok adni a magyar költészetben nélkülözhetlen s onnan kiküszöbölhetlen nemzeti érzésnek, másrészt hű akarok maradni az első könyveimben kifejezett általános emberi irányzathoz, mely a nemzeti érzéstől elválaszthatlan s csak annak egyik nyilvánulása. Mesék és balladák, dalok és epigrammák gyűjteménye lesz új könyvem s biztat a remény, hogy daczára e sokféleségnek, sikerülene egy mindent összefoglaló egyéniség benyomását keltenem. Kérem a közönséget, mely már annyiszor támogatott, pártoljon most is, hogy könyvemet kinyo