Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 27-53. szám)
1894-11-04 / 45. szám
736 ! meg a bajuk, ravasz csalás, sikkasztás vagy vérszopó uzsora miatt. — Végre is csak oda lyukadunk ki, —szóltam ismét bele — hogy sem egy faj, sem egy osztály nem áll egyforma emberekből. Nem minden gentry lovag s nem minden zsidó munkás. S mind a két fél aljára több erkölcs és javulás férne. Mi ránk, vitázókra pedig az, hogy ne átalánositsunk, hanem becsüljünk minden jót, akármely körben termett is s forduljunk el minden rossztól, akár itt, akár ott mutatkozik. — Szóval elfogultság nélkül az ember sokkal igazságosabb és elégültebb tudna lenni, — vetette közbe a házigazda, szivarjait kínálva. — Csakhogy a kedvetlenítő igazságok kimondását hamar elnevezik elfogultságnak — mondta rá a demokrata. — Péter bácsi pláne részrehajlónak fog találni, ha a modern műveltség szempontjából nézem vitánk kérdését. Pedig tény, hogy ez a műveltség szemünk láttára, gyorsan javítja a zsidók életmódját, modorát és erkölcsét. A ki köztük salak, bármily sok van , mind műveletlen, tanulatlan söpredék ; de még ezek fiaiból is, mihelyt tanulnak s művelt emberek közé jutnak, jóravaló munkás, buzgó polgárok lesznek. Aránylag mennyi már köztük az író, művész, tudós. Nagyon fogékonyak a czivilizáczióra s e mellett, a mi vagyont szereznek, azt meg is tartják firól-fira. Ellenben a gentry kevesebbet törődik vagyonával, mint költséges kedvteléseivel s a műveltségnek is inkább külső formáit, mint benső lényegét igyekszik elsajátítni. Nincs elég fogékonysága az úgynevezett európai műveltség iránt, ha pedig hosszas külföldi időzése alatt magába veszi, akkor ez nemzeti szellemének rovására esik. Lesz belőle anglomán vagy frankomán s megszűnik erős magyar lenni. — Ez már nem úgy van! — tiltakoztam élénken. — Ismerek elég gentryt, ki finom európai műveltség mellett minden ízében magyar s nem egy zsidót, ki könnyelműen pazarolja apjától örökölt vagyonát. — Példákat kérek. — Azonnal szolgálok. De mielőtt szolgálhattam volna, belépett férjével egy vidám hölgy, ki helyet foglalva, az operaház új franczia dalművéről kezdett csevegni s aztán egy főrangú család kettős házassági hírét szellőztette, a mi elvágta már is hosszas komoly vitánk fonalát. Én azonban odasúgtam a demokratának: — A példákkal nem maradok adós. Nem is maradtam. Fájdalom, az egyik példa gyászba borította az én szívemet is s könnybe lábbasztotta az én szememet is. Rövid sürgöny jelenté Cannesból, hogy Justh Zsigmond, a minden szépért hevülő, minden jellemzőt átérező, finom szellemű és idegű fiatal író meghalt. A következő este a társaságban szomorúan beszéltünk szép és rövid életéről, munkáiról, szeretetreméltó egyéniségéről és sajátos fogékonyságáról. — íme, uram ! — fordultam a demokratához— egy nemes példakép az igazi gentryből, ki nem pazarolta vagyonát, hanem annak jövedelméből szépen élt s büszke volt arra, hogy tollával is tud — ha akar — keresni valamit. Ez a fiatal író éveken keresztül Párisban, szellemi előkelőségek társaságában tölté a teleket, hogy lásson és tanuljon; utóbb pedig Egyptomban, Algierban és Kelet-Indiában, hogy lásson és gyógyuljon. Európaivá lett a szó legmagasb értelmében s a mellett minden ízében igaz és erős magyar maradt. [Vége következik]essze Livádiában, déli ég alatt, ravatalon fekszik a leghatalmasabb uralkodó, Sándor orosz czár. Halálának a híre fölvette az európai sajtót és utolsó napjairól kíváncsian olvassák a tudósításokat mindenfelé. Nehéz kór döntötte ágynak erős testét: ami vissza volt még számára, az csak haldoklás, talán lassú, de biztosan ölő vergődés. Azt hittük, hogy két-három hónapig nyomja meg az ágyat, s íme, már halála hírét hozzák. Szerencsétlen uralkodó, szerencsétlen család. . . A végzet, mely bíbort, fényt ad a trón embereinek, azt hiszi, megvonhatja ennek fejében tőlük a boldogságot, nyugalmat szenvedésben, megpróbáltatásokban az orosz uralkodó családnak is bőven van része. Urai bár egy óriási birodalomnak, ha akarják, zsarnokai lehetnek millió és millió embernek , mégis foglyok a saját hazájukban, saját palotájukban. Forrongás, elégületlenség, titkos forradalom veszi őket körül; egy percznyi békéért, egy csepp nyugalomért százezer szuronyt kell mozgósítaniok. Aztán a sok csapás, ami magát a családot sújtja. Legtöbbet érő tagja, Mihály nagyherczeg, a pétervári akadémia elnöke, hosszú idő óta gyógyíthatatlan beteg. A czár élet és halál közt lebegett soká; a hatalmas autokrata szánandóbb lett a legnyomorultabb alatttvalójánál; a halál csak megváltás lett rá nézve. Nejét, az özvegy czarevnát is megbetegítette a sok aggodalom, szenvedés. Idegzetét támadta meg a kór, ki tudja, hová fejlődik betegsége ? Az új czár egy menyegző előtt áll, amire udvari diplomáczia, kormányok számítása kényszeríti: minden, csak a maga hajlandósága nem. Láz kínozta, súlyos kórgyötrötte a livádiai beteget. Gyógyulni jött ide s íme, a halált találja meg. De bár eljött ez érte nagyhamar, mégis mily hosszú volt az út, mely nyugalmas tévébe elvezet! Mennyi szenvedés, mennyi kín gyötrötte meg addig elcsigázott, kimerült testét! Mennyi tépelődés, baj, tán önvád is tépte meg elkomorult, rideggé vált lelkét ! Bizony, azt a bíbort nagyon drágán fizetteti meg a sors! S most, hogy ez a beteg már kiszenvedett, ha ráteszik a koronát utódja fejére, mi sors várhat arra is ? Előde életéből micsoda példát, milyen biztató reményt olvashatnak ki ? Súlyos az a korona, amit örökségül kap ; vele kapja egy roppant birodalom kormányzásának minden gondját, a régi elégületlenségeket, kiirthatatlan forradalmárokat, bombavetésre, gyilokra mindig kész összeesküvőket. Az orosz czár halála-h Az orosz czár Az orosz trónörökös és menyasszonya Az orosz czárné OHSZAG-VILÁG 1894