Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 27-53. szám)
1894-11-11 / 46. szám
750 6 sz ép magyar nyelv, drága ítincs, "Világnap legszebb éhe, Regény a^ többé nem liftes, örökül nyeri tégedet .8 a foil megilílfel íc! j2ord egyedüliségben élsj, ißvelv, melynek nincs iif párja, dRordontalan, testvértelen, Hgés^ világfái idegen, [Dicső, magasztos, árva. jl minden szavad oly nyílt, nemes, Dos önfudaííal lelve, Te komoly, bátor és igaz, Te vagy, le flösse, férfias, JJ szabadságnál* nyelve. O1y diadalmas líódífó J]mindig ajérf maradiál, J]2erf egy szent ezredév előli Donalapító hadverőkípős kebliből fakadtál. .8 ajéri vagy olyan mélabús ß ajérf vagy oly merengő, j02erf bár akad sebükre ír, j minden szavadból újra sír .Sok viharos esjtendő. ß magyar nyelv Ví-V*- S merésjSjé, sjabadröpluvé, jmagyar sjó, ajérf leffél, jdlerí győzelmes tusák spinén szabadsághősökből sjivén jSerdültél, nevel bedjél. ß ajérf vagy olyan lisjta, sjení ß ledér sjól sohsem szálfál, flperf kényelemben nem pubuli, [fpenye divaíboj nem símúli X^ilé^ek nyelve voltál. 8 ajéri fogsj élni örökkön Örökké, drága nyelvünk, jfperf a mi benned hangra lel, [fpalbatlanságot érdemel jU mi független lelljünk! S ajérí vagy olyan Halaid báprájíaí fényességed, glierí örök-ifjd bő szivek, vagy költők, népükköl hívek Xfjítottab meg téged! B ajérí vagy olyan gyásjíeli, Áíjönv böjt Robogva pergő, jelerí elveszíett csatád után .Sírfái egy nemmel bánatán, Te szívrájón kesergő. ORSZÁG «VILÁG Beszélgetések a gentrykről és zsidókról TSll^ScScC|jDdfl Följegyezgette: VADNAY KÁROLY — Némelyik műve — veje ellen a demokrata, — én rám úgy hatott, mint nemzetközi szellem terméke. A zürichi egyetem kurtahajú orosz nőjét, az angol és franczia ifjút s a svájczi vendéglő nőjét festette eleven színekkel s csak utóbb kezdte rajzolgatni az alföldi nép alakjait, a komoly nazarénust, az akaratában erős pásztorembert, a duhaj legényt és kikapó menyecskét. — Téved. Mindjárt legelső könyvében a Káprázatokban, nem az idegen tárgyú elbeszélések mutatnak leginkább az író kiváló tehetségére s a művész eleven érzékére, hanem a Taedium vitae, az elszegényedett gentry megragadó rajza. Ebben a genjeben alig rajzoltak nálunk jellemzőbbet, igazabbat. Hogy minden sorában valódi magyar termék, azt elismerték angol írók is, kik nagyon fogékonyak az idegen föld szaga és színe iránt. — Nyilatkoztak róla ? — Igen, egy ténynyel, — feleltem. — Az én lányom gyorsan és alaposan tanulta meg a nyugati nyelveket. Még nevelőházba járt, mikor Mme Adam meglátogatta hazánkat s többi közt kifejezte óhajtását, hogy mennyire szeretné megismerni Az ember tragédiáját, melyet akkor a Nemzeti színházban nem adhattak elő, mivel az Ádám ábrázolója Rómában időzött. Csak legalább a franczia nagy forradalom jelenetét olvashatná el, de nincs meg francziául! Lányom ezt a jelenetet prózában lefordította neki francziára, mit a híres asszony nyilvánosan is megköszönt La patrie Hongroise- ban. Ez a siker felbátorító lányomat, hogy jó ismerőse , Justh Zsigmond első kötetéből angolra fordítson egy elbeszélést. Külföldi tárgyat akart, gondolva, hogy azt jobban méltányolhatják. Én arra buzdítom, hogy éppen a legmagyarabbat válaszsza, mert az lesz az angoloknak új és érdekes. Lefordította tehát a Taedium vitaet s elküldte az előkelő közönségű Entertaining Gazettenek. [Vége] Nem bíztam benne, hogy közölhesse. De kiadta mindjárt legközelebbi számában, szívesen kiigazgatva az angol stíl némely hibáit s kérve a fordítót, hogy küldjön egyebet is, de mindig ilyen specziálisan magyart. Nos, uraim, amit az angol elismert, a nemzeti bélyeget, azt mért vitassuk el tőle éppen mi, magyarok. A demokrata megadta magát. — Kívánnám, — úgymond, — hogy minden gentry ilyen európai magyar legyen ! Nagy kár, hogy meghalt. — A másik példám él, — folytattam, — s arra szolgál bizonyságul, hogy zsidó kézben sem marad ám meg, firól-fira, minden vagyon, mert akad már köztük is, ki bolondul pazarol. íme, a tegnapi Hivatalos Értesítő, s abban ez a hirdetés. Tessék felolvasni. Árverezés volt a Rankenstein Vili nagybirtokos bedecsi kétezer holdas ingatlana ellen, a tornyos kastéllyal és régi parkkal. — Ismerem ezt a jószágot, ■— mondta Péter bácsi. — Valaha a Bedecsey báróké volt, kik rég elúsztak az új idő hánykódó hullámain. Az öreg Rankenstein, ki terménykereskedésből gazdagodott meg, főleg pedig zabból a franczia-olasz-osztrák háború idején, vette meg elég olcsón s a fia, ki már Hohenheimban tanúit, mintagazdasággá tette. — Az unokája pedig, — folytatta a házigazda, — botorúl elprédálta. Felcsapott talmi-gentrynek s utánozta a környékbeli ifjú urak kedvteléseit s hogy ezek bevegyék maguk közé, — bár mindig csúfolkodtak vele, — egyre futott utánuk és velők. Tartotta őket kölcsönnel, pezsgővel, drága szivarral; kártyázott velök bolondul; megvette drágán sántult lovaikat s egymásután nyűtte a négyes fogatokat; vadászatokat rendezett nagy költséggel és kaczér hölgyekre pazarolt nekivakultan. Eltanulta az úrfiaktól a duhajkodást, de nem a szeretetreméltó vonásokat. A többit bevégezte a börzejáték. — Emlékezem, — tette hozzá Péter bácsi, — hogy réguti háromezer holdas pompás birtokát már két évvel ezelőtt elárverelték. Ki is vette meg csak ? — Koháry Jenő, — felelte a házigazda. — Elszegényült gentry-család sarja, ki korán észrevéve, hogy semmiből vagy kevésből nem lehet uralkodni, neki fogott a tanulásnak s lett belőle a megye leghíresebb ügyvédje, annyit keresve, hogy ma ott ő a negyedik virilista. — Kinek-kinek érdeme szerint, — fordult Péter bácsi nagy elégtétellel Lajos öcsémhez, — amint jól vagy rosszul használja idejét. — Vagyis nem fajtatulajdonság dönt, hanem az egyéni igyekezet, — jegyzem meg. — S ha ebből az utóbbi két esetből valami általános igazat próbálnánk levonni, talán az volna, hogy aki fáradsággal szerzi vagyonát, jobban is meg tudja becsülni, mintha csak úgy könnyű szerrel beleszületett volna. Ha ma a Rankensteinek közt kevés a préda, onnan van, hogy még nem régóta urak. Idővel az ő utódaikat is gondatlanná, könnyelművé teszi az úrhatnamság, mint a mi korunkban sok gentryt. Szóval forog a kerék s annak fordúl fölfelé, a ki okosan s annak lefelé, ki botorán éli világát, tartozzék bármely fajhoz, bármely felekezethez. A szomszéd teremben fölzendült a zongoraszó. Egy kedves asszony játszotta bravourral Chopin egy balladáját. — Menjünk, Lajos öcsém, hallgatni, — szólt Péter bácsi felállva. — Abban a játékban több az összhang, mint a mi vitánkban. — Voltakép, — nyájaskodott a házi asszony, — abban is csak különböző hangokból támad az összhang. Tessék jönni beázni! 1894