Ország-Világ, 1895 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1895-12-08 / 49. szám

770 - dalra gratuláltak... talán még irigyem sem volt. Jó volt, minden jó volt. Csak az én bensőmben volt egy hang, egy félő érzés, melynek hullámzá­sai a csöndes éj homályában meg-megdöbbentet­­ték lelkemet és elfeledették még a legsikerültebb császárfürdői bál emlékeit is, midőn lelki szemeim előtt megpillantottam a nagy kérdőjelet, hogy hát most ? ? . . . Mi lesz most ? ? . . . Hogyan fogok megfelelni azon várakozásnak, melyet egy ilyen eklatáns siker maga után von... A félelem és úgyszólván a bizalmatlanság egy neme vegyült örömeimbe és mondhatom, nem kevéssé meg­zavarta azt . . . Éppen mikor visszakészültem Düs­seldorfba, hogy átköltözzem Párisba, kiütött a német­­franczia háború, melynek lezajlását Düsseldorfban vártam be. De midőn a kommune utolsó ágyúi elhallgattak, siettem Párisba, hol azóta tartózkodom. Valóban meg voltam lepetve, hogy ne mondjam megijedve azon érdeklődéstől, melylyel a francziák, művészek és műértők irántam viseltettek s midőn azt hittem, hogy a lefolyt világrendítő dráma min­dent elfeledtetett a francziákkal — a legélénkebb mozgalmat tapasztaltam minden iránt, a mi művé­szet, vagy bármily neme a szellemi életnek. A­mi pedig saját csekélységemet illeti — nevemre bár kevesen emlékeztek, vagy legalább kevesen tudták azt kimondani, — de a Siralomház szerzőjét (l’hauteur du dernier jour d’un condamné) min­denki ismerte és ki-ki temperamentuma szerint elragadtatással beszélt róla és érdeklődéssel kér­dezte : mit csinálok most ? . . . Ekkor már hatá­rozottan megijedtem és félve gondoltam rá, hogy csakugyan mit fogok most csinálni, hogy azon a polc­on, a­hova akkor a közvélemény helyezett, megállhassak, mert hisz tudtam, hogy most még sokkal többet kellene adnom, hogy eleget adjak — és erre nem éreztem magamat képesnek. Mind­azonáltal bizalommal és lelkesülten fogtam munká­hoz, midőn atelierem be lett rendezve. Meglepett, hogy mennyien látogatnak. Első­sorban Goupil, ki már Düsseldorfban fölkért, hogy a­mit csinálok, arra adjam neki az elsőbbséget. Ezt megígértem és ígéretem szerint megmutattam neki vázlataimat, melyeket kivinni akarok. Ez pedig a következő két genre-kép volt: Az éjjeli csavargók és egy Családi jelenet. Goupil ez utóbbit megrendelte. Az éjjeli csavargókról, mint nagyobb kompozíczió­­ról, nem szólt, de ez nem gátolt abban, hogy a másikkal egyidejűleg hozzáfogjak. Nagy kedvvel és lázas munkavágygyal fogtam dologhoz. Minden a legkedvezőbb és legbiztatóbb alakban mutatkozott. Goupil a megrendelt képre előlegezett és tömte volna a zsebemet pénzzel, de előleget a képre csak azon arányban fogad­tam el, a­mint a kép haladt. És haladt is gyor­san. ... De egyszerre csak a kétely hidrája ütötte fel fejét bennem. Úgy tetszett, hogy tévúton va­gyok . . A látogatók bár nagy érdekkel kisérték munkáim előmenetelét, de a Siralomházról min­dig oly elragadtatással szóltak, hogy az még bizal­matlanabbá tett mostani munkáim iránt és gyak­ran elégedetlenül semmisítettem meg este, a­mit egész nap csináltam. Goupil folyton fizetett és mire a kép végre elkészült, annak árát havonkinti rész­letekben már fel is vettem volt s mintegy a kéte­lyektől gyötörve jelentettem Goupilnak, hogy a kép készen van, elviheti. El is jött másnap megnézni és átvenni. Egy kis megjegyzést tett a színre nézve : ha nem-e talán egy kicsit sötét ? — de nem azért, hogy átdolgozzam, mert másnap, reggel em­berei megjelentek, hogy elvigyék. De ezen megjegyzés, összevágva az én benső kételyeimmel, tökéletesen megzavart. Irtóztam a gondolattól, hogy ez most nála, hol egész Páris művészei és műértői megfordulnak, ki legyen ál­lítva ! Mert tudtam, mily kíváncsian várják a Sira­lomház szerzőjének egy új képét és Szinte hal­lottam a csalódás kitöréseit és az első siker er­kölcsi felelőssége valódi teherként kezdett lelkemre nehezedni. Leverten ültem képemmel szemben s mintegy ösztönszerűleg nyúltam ecseteimhez s öt percz múlva nem volt előttem csak egy bemázolt vászon­darab ... Megkönnyebbülten lélekzettem fel, mintha egy halálos ellenségemmel bántam volna el . . . Ámde a következő pillanatban eszembe jutott, hogy hisz ennek a képnek az árát én már fölvet­tem , hogy nagy része el is fogyott ... és hogy holnap reggel jönnek a képért . . . Mit adok ne­kik? Ez egy kissé gondolkodóba ejtett, mert még nem oly régen ment jól dolgom, hogy már kapitá­lisom lehetett volna és most a­helyett, hogy 20.000 frankot kerestem volna, annyival tartoztam. -Izgatott éjjelem volt, de a gondolat, hogy vere­ségem el van legalább napolva, megnyugtatott s a megkezdett Éjjeli csavargókba helyeztem min­den reményemet, hogy az majd megment. Elaludtam s másnap reggel, mintegy új életre ébredve keltem föl. Ott volt a telieremben egyik felől a bekent vászon, mint illúzióimnak szomorú sírköve, más­felől az Éjjeli csavargók megkezdett kompozícziója és abban ez illúzióim és reményeim újjáébredése. Másnap reggel csakugyan jöttek Goupil emberei a képért s miután nem volt nekik mit adni, magam mentem Goupilhez elmondani, hogy mi történt. Ő túlzottnak tartotta skrupulusaimat, de megértve annak okait, belenyugodott, hogy újra kezdjem. Munkácsy Mihály Blaha Lujza Gyarmathy Zsigáné Vadnay Károly Felekiné Munkácsy Flóra Lendvayné Fáncsy Ilka Or­SZÁG-VIL­ÁG 1895

Next