Ország-Világ, 1899 (20. évfolyam, 27-52. szám)

1899-08-20 / 34. szám

1899 Gsatássek, inkább átkos kín ssivemben, Bavart szavakkal sírjon fájdalom, E­ tint tompa nyugalommal megpihenve Tapossak elnyűtt, régi utakon, ifjúságtól még meleg véremnek G­ Onden, cseppjébe szálljon egy pokol, Gsak egykedvű közönynyel ne heverjek, 30ol köznapi­ság, te uralkodói. Gsatázzék inkább.. Erem arra vagy hivatva büszke lelkem, D­eres bárányként bánjanak veled. Dijtörsz igádból fényes küzdelemben, u­ berton.edu százfelé reped. Oda, oda, hol szennyet szór az égre, vér, az ártatlanul untatett, ^Bilincset verni zsarnokok fejéhez Én, büszke lelkem, ez az óhajod. Es­szélt halálnak vérssivé fajával El nem ijeszthet­ gyáva félelem, Gsak megtanilna hitem,, hogy halállal s­em ér még véget munka, küzdelem. H­ogy túlvilág van, s lelkem ott is bátran Jk zsarnok lelkeket megölheti, örök munkába hogy gyorsabban kezdjen, dey még most megnyitnám az utat neki. Nagy György: Az 1867-iki kiegyezéshez király és nemzet ezt a klau­zulát fűzték : »Borítsunk fátyolt a múltra«. Ezt a klauzulát - a­melyet nem Ischlben találtak ki — akkoriban szó nél­kül elfogadta mindkét fél. Azóta százszor is bebizonyoso­dott, hogy az a pókhálószerű takaró, a­melyet a múltra vetettek, nagyon átlátszó és folyton kikandikál alóla a­­ lóláb. Nem fátyolt, hanem ponyvát kellett volna borítani a múlt eseményeire s főként arra az érczszoborra, a­mely annyi visszavonásnak volt már az okozója. Most, hogy elvitték régi helyéről, ponyvába takartan kellett volna elexpediálni a híres császárvárosba, a­hol Lueger és a többi maskara síppal, dobbal, nádi hegedűvel üdvözölték volna a »dicső svarczgelb tábornokot«. Nem ! Ilyen hatal­mas rükverczkonczentri rungot még az osztrák hadsereg se mert csinálni, hanem lassan »menetelnek« hátrafelé. A Szentgyörgy-térről a kadétiskola udvarára rukkoltak és majd csak onnan mennek a Nirvánába, talán hamarább, mint azt mi és katonauraimék gondolnák. Már a főhős, a »dicső tábornok« egészen eltűnt a többi körül. Nevét nem emlegetik, csontjait nem találják s a katonaság rendőri fedezet mellett gotterhaltézi meg az elesett hősök ván­dorló csontjait. Tartsa bárki szégyennek, bajnak vagy szerencsétlenségnek, hogy azt a vándorló oszlopot a kis katonák közé állították, ütközzék meg bárki Lobkowitz ama szavain, a­melyben ő példaként állítja fel a kis kato­náknak a harczos­ emlék alatt nyugvó hősöket, én éppen ellenkezőleg, a legjobb és legalkalmasabb mementónak tartom azt ott. Hadd lássák a mi fiaink, hogyan vándo­rolnak az olyan hősöknek csontjai, a­kik úgy tették meg kötelességöket, mint az az esküszegő tábornok. Hadd lássák, hogy ötven esztendő elmúltával még a nevét se szabad kimondani annak, a­kit a magyar föld meg se tűrt magában, a nemzet pedig megvetéssel fordul el emlé­kétől. Ez a szobor többet használ ott a nemzetnek, mint a­mennyit árt a kis katonáknak. Sőt tovább megyek. Ha én a magyar sajtó vagyok, egy hanggal se emlékeztem volna meg erről a katonai ünnepségről. Egy betű nem sok, de annyit se kellett volna írni arról a roskadozó oszlopról. A teljes ignorálás, a megvetés jobban fájt volna azoknak, a­kik a heczczet rendezték, mint a siralmas jeremiádák. Nem kellett volna a budavári dicső emléket egy napon emlegetni azzal a bolygó oszloppal. Hisz a régi ósdi czopfot már erősen pusztítja az idő vasfoga s a hajdani kardcsörtető generálisok ma már békéltető fakto­rokként akarnak fellépni a nemzet és hadsereg között. A bécsi katonai újság kérlelve ír a magyar nemzethez, melynek fiai szintén tagjai a védőerőnek. Ezt mi tudjuk régen, kár, hogy ők erre csak most jöttek rá. Talán a Wacht am Rhein hangjai ébresztették fel őket?! Ha még sokáig tart ez a huzavona közöttünk, akkor a német zene­karok az osztrák Gotterhalte helyett a franczia Marseillai­­set tanulják be, hogy azzal tisztelegjenek a franczia állam­főnek s hátat fordítanak az osztrák barátságnak, hogy majd azután szembenézzenek az egykori szövetséges társsal. Hisz már odáig vagyunk, hogy talán delegáczió se lesz az idén. Az osztrák parlament végkép felmondta a szolgá­latot, a kormány pedig az alkotmány revízióján gondol­kozik. És a mi közös hadseregünk még ilyenkor is meg­ «£■ A hét története. s­ próbálja felemelni azt a fátyolt, a­mely oly sok hegedő sebet takar. A­ki azonban azt hiszi, hogy mindez azért történik, mert a hadsereg nem nemzeti, hanem csak osztrák, annak megmutatjuk a legnemzetibb hadsereget, a francziát. Kell-e nagyobb ellentét a polgárság és katonaság között, mint a minő most ottan van. A dicső hadsereg testestől-lelkes­­től ellensége a respublikának és szívesen visszaállítaná a császárságot, a­melytől több tekintélyt és több fényt remél. A katonának nem imponál a polgári államfő, mert ő más embernek, más intézménynek tartja magát, mint a polgár­ság és a polgári társadalom. Más a neveltetése, más a becsülete és gondolkozásmódja. Ez az, a­mi koronként ellentétbe helyezi a katonát a polgárral. És a franczia hadsereg, a­melynek nem volt erős kormányosa, korrum­pált lett. Casimir­ Perier, a volt köztársasági elnök panasz­kodik, hogy a hadügyminiszter meg se kérdezte őt, mikor hatvanezer katonát szabadságolt és hogy mindig mellőz­ték, ha valamely fontosabb dologról volt szó. Hát hogy lehet ilyen hadsereggel revánsra gondolni ? Ez a korrum­pált kaszt most ott vergődik a rennesi törvényszék előtt. Volt hadügyminiszterek, a franczia hadsereg neves tábor­nokai hazugságot hazugságra halmoznak, hogy magukat és a hadsereget kirántsák a hínárból. Jól írja egy angol újság, hogy ilyen esetben az angol bírák nem is folytat­nák a tárgyalást, hanem egyszerűen felmentenék a vád­lottat. Francziaországban ez egészen máskép van. Ott sokan félnek az igazságtól és még most az utolsó percz­­ben is bonyodalmakat támasztanak. A per közepén rálőnek Dreyfus egyik ügyvédére, Laborira, hogy ezzel még job­ban összekeverjék az ügyet. Jól tudják ők, hogy Labori mester a keresztkérdésekben, a­ki rövidesen a vádlottak padjára juttatna sok nagynevű generálist, azért akarták őket elveszíteni. Demange egymaga nehezebben fog boldo­gulni az intrikusokkal, a­kik pedig nem tudnak egyéb bizonyítékot felhozni, minthogy »szerintük, az ő meggyőző­désük szerint Dreyfus bűnös«. Ez a lövés azonban többet bizonyított Dreyfus ártatlansága mellett, mint a­mennyit akarnak ellene bizonyítani Merkier és a többiek, a­kik a díszes kompániába tartoznak. Na, de nemsokára­ dűlőre jut ez a sok port felvert ügy is és akkor talán örökre letűnik a napirendről az a lidércznyomás, a­melynek Dreyfus-ügy a neve. Most még csak azon gondolkoznak, hogy lakhatnék jól a kecske és hogyan maradhatna meg a káposzta is... De azért még ma se tudjuk, hogy mi lesz hát a per vége: felmentik-e Dreyfust és elítélik-e hamis vádlóit ? Mert, kérem alásan, a francziák eszejárá­­sán még a Herkó Páter se tud eligazodni!... Azt mondják, hogy a Dreyfus-ügyet a zsidók fújták oly nagygyá, a­milyenné lett. Hát még ha úgy is lenne, akkor se csodálkoznék rajta. Magok a francziák az okai, a­kik azzal érveltek és érvelnek, hogy mert Dreyfus zsidó, hát azért volt képes az árulásra. Na, kérem, ha ilyen czímen ítélnek el egy embert és még­hozzá talán ártatlanul, lehet­­ csodálkozni azon, ha a zsidók be akar­ják bizonyítani azt, hogy egy zsidó is van olyan jó hazafi, olyan franczia, mint egy más vallású. Azt is mondják, hogy a zsidók, ha valami baj éri őket, összetartanak. Hát ez se szégyen, hanem erény. Bár nagyon jól tud­hatjuk, hogy vallási, főkép pedig szertartási dolgokban éppen ők veszekesznek egymással a legtöbbet. Egy vallás­felekezet se oszlik annyi árnyéklatra, mint Izrael ivadékai. Évszázadok óta pörlekednek egymás között a vallási dol­gokban. De azért most is nagy mozgalmat indítottak a Palesztinában való letelepedés végett. Bázelben éppen most üléseztek a c­ionisták, a­kik a Palesztinában való letelepedés ügyéről tanácskoztak. Nem lehetetlen, hogy a politikai átalakulások könnyen megvalósítják ezt az ideát, ha nem is éppen olyan ideális értelemben, a­hogy a régi Judeát képzelik. Ha ez meglesz, úgy a zsidóság újra nemzet lehet, faj, a­mely asszimilálhat vagy asszi­milálódhat, de a­mely idegen hazában mégis csak vallás­ként szerepelhet. Erről azonban ma még nem igen kell komolyan beszélni, mert Törökország, a nagybeteg ember még soká eltengődhetik a folyton forrongó Keleten, a­mely­ből mint egy kráter vetődhet felszínre az újkori Judea. És most a világeseményekről és társadalmi kérdésekről térjünk át két árva leány levelére, a­melyet Ilona és Etelka intéznek a magyar közönséghez. Ki ez a két leány ? Ki ? E. Kovács Gyula árvái, a­kik most össze­gyűjtik nagynevű apjuk kiadatlan költeményeit, hogy meg­ajándékozzák azzal a magyar irodalmat. Ha Kovács Gyula nem lett volna az a nagy színész, a­ki volt, akkor is megérdemelné, hogy a naivságig rajongó Múzsájának áldozzunk. De megérdemli azt a két árva leány, a­kiknek »imádott édes atyjuk« azt a versgyűjteményt örökségül hagyta. Pénzt nem tudott összegyűjteni, hát ezt, meg a nagy nevét hagyta rájuk. Szebb, tartósabb örökség ez, mint a homályos utakon összekuporgatott milliók. De olvassák el azt az előfizetési felhívást, a­melyet lapunk más helyén közlünk, ebből megtudni mindent. Hol nyom­ják, ki ír hozzá bevezetést, mennyi lesz az ára és hová kell azt beküldeni . . . Kovács Gyula nemcsak költemé­nyeit, de árváit is reánk hagyta. Ők azonban nem kér­nek könyöradományt, csak azt szeretnék, ha megvenné mindenki, a­ki édes atyjokat szerette, azt a verskötetet, a­melyet legközelebb kiadnak. E. Kovács Gyula az az író volt, a­ki mindent ingyen irt, semmiért se fogadott el honoráriumot, sőt örült, ha lelkes tollával így is szol­­gálatot tehetett a magyar irodalomnak. Olvassuk csak át Az én E. betűm czímű czikkelyét, a­mely most folyik lapunkban, abból is megtudhatjuk, hogy mily örömet okozott neki az, ha valamely lapba írhatott. Sajátos, eredeti volt az ő tolla, mely híven tükrözte vissza egész egyéniségét. Naiv volt és önérzetes. Ilyen a két leánya is: Ilona és Etelka. Olvassák csak el előfizetési felhívá- ORSZÁG-VIL­ÁG 539

Next