Ország-Világ, 1899 (20. évfolyam, 27-52. szám)
1899-08-20 / 34. szám
1899 Gsatássek, inkább átkos kín ssivemben, Bavart szavakkal sírjon fájdalom, E tint tompa nyugalommal megpihenve Tapossak elnyűtt, régi utakon, ifjúságtól még meleg véremnek G Onden, cseppjébe szálljon egy pokol, Gsak egykedvű közönynyel ne heverjek, 30ol köznapiság, te uralkodói. Gsatázzék inkább.. Erem arra vagy hivatva büszke lelkem, Deres bárányként bánjanak veled. Dijtörsz igádból fényes küzdelemben, u berton.edu százfelé reped. Oda, oda, hol szennyet szór az égre, vér, az ártatlanul untatett, ^Bilincset verni zsarnokok fejéhez Én, büszke lelkem, ez az óhajod. Esszélt halálnak vérssivé fajával El nem ijeszthet gyáva félelem, Gsak megtanilna hitem,, hogy halállal sem ér még véget munka, küzdelem. Hogy túlvilág van, s lelkem ott is bátran Jk zsarnok lelkeket megölheti, örök munkába hogy gyorsabban kezdjen, dey még most megnyitnám az utat neki. Nagy György: Az 1867-iki kiegyezéshez király és nemzet ezt a klauzulát fűzték : »Borítsunk fátyolt a múltra«. Ezt a klauzulát - amelyet nem Ischlben találtak ki — akkoriban szó nélkül elfogadta mindkét fél. Azóta százszor is bebizonyosodott, hogy az a pókhálószerű takaró, amelyet a múltra vetettek, nagyon átlátszó és folyton kikandikál alóla a lóláb. Nem fátyolt, hanem ponyvát kellett volna borítani a múlt eseményeire s főként arra az érczszoborra, amely annyi visszavonásnak volt már az okozója. Most, hogy elvitték régi helyéről, ponyvába takartan kellett volna elexpediálni a híres császárvárosba, ahol Lueger és a többi maskara síppal, dobbal, nádi hegedűvel üdvözölték volna a »dicső svarczgelb tábornokot«. Nem ! Ilyen hatalmas rükverczkonczentri rungot még az osztrák hadsereg se mert csinálni, hanem lassan »menetelnek« hátrafelé. A Szentgyörgy-térről a kadétiskola udvarára rukkoltak és majd csak onnan mennek a Nirvánába, talán hamarább, mint azt mi és katonauraimék gondolnák. Már a főhős, a »dicső tábornok« egészen eltűnt a többi körül. Nevét nem emlegetik, csontjait nem találják s a katonaság rendőri fedezet mellett gotterhaltézi meg az elesett hősök vándorló csontjait. Tartsa bárki szégyennek, bajnak vagy szerencsétlenségnek, hogy azt a vándorló oszlopot a kis katonák közé állították, ütközzék meg bárki Lobkowitz ama szavain, amelyben ő példaként állítja fel a kis katonáknak a harczos emlék alatt nyugvó hősöket, én éppen ellenkezőleg, a legjobb és legalkalmasabb mementónak tartom azt ott. Hadd lássák a mi fiaink, hogyan vándorolnak az olyan hősöknek csontjai, akik úgy tették meg kötelességöket, mint az az esküszegő tábornok. Hadd lássák, hogy ötven esztendő elmúltával még a nevét se szabad kimondani annak, akit a magyar föld meg se tűrt magában, a nemzet pedig megvetéssel fordul el emlékétől. Ez a szobor többet használ ott a nemzetnek, mint amennyit árt a kis katonáknak. Sőt tovább megyek. Ha én a magyar sajtó vagyok, egy hanggal se emlékeztem volna meg erről a katonai ünnepségről. Egy betű nem sok, de annyit se kellett volna írni arról a roskadozó oszlopról. A teljes ignorálás, a megvetés jobban fájt volna azoknak, akik a heczczet rendezték, mint a siralmas jeremiádák. Nem kellett volna a budavári dicső emléket egy napon emlegetni azzal a bolygó oszloppal. Hisz a régi ósdi czopfot már erősen pusztítja az idő vasfoga s a hajdani kardcsörtető generálisok ma már békéltető faktorokként akarnak fellépni a nemzet és hadsereg között. A bécsi katonai újság kérlelve ír a magyar nemzethez, melynek fiai szintén tagjai a védőerőnek. Ezt mi tudjuk régen, kár, hogy ők erre csak most jöttek rá. Talán a Wacht am Rhein hangjai ébresztették fel őket?! Ha még sokáig tart ez a huzavona közöttünk, akkor a német zenekarok az osztrák Gotterhalte helyett a franczia Marseillaiset tanulják be, hogy azzal tisztelegjenek a franczia államfőnek s hátat fordítanak az osztrák barátságnak, hogy majd azután szembenézzenek az egykori szövetséges társsal. Hisz már odáig vagyunk, hogy talán delegáczió se lesz az idén. Az osztrák parlament végkép felmondta a szolgálatot, a kormány pedig az alkotmány revízióján gondolkozik. És a mi közös hadseregünk még ilyenkor is meg «£■ A hét története. s próbálja felemelni azt a fátyolt, amely oly sok hegedő sebet takar. Aki azonban azt hiszi, hogy mindez azért történik, mert a hadsereg nem nemzeti, hanem csak osztrák, annak megmutatjuk a legnemzetibb hadsereget, a francziát. Kell-e nagyobb ellentét a polgárság és katonaság között, mint a minő most ottan van. A dicső hadsereg testestől-lelkestől ellensége a respublikának és szívesen visszaállítaná a császárságot, amelytől több tekintélyt és több fényt remél. A katonának nem imponál a polgári államfő, mert ő más embernek, más intézménynek tartja magát, mint a polgárság és a polgári társadalom. Más a neveltetése, más a becsülete és gondolkozásmódja. Ez az, ami koronként ellentétbe helyezi a katonát a polgárral. És a franczia hadsereg, amelynek nem volt erős kormányosa, korrumpált lett. Casimir Perier, a volt köztársasági elnök panaszkodik, hogy a hadügyminiszter meg se kérdezte őt, mikor hatvanezer katonát szabadságolt és hogy mindig mellőzték, ha valamely fontosabb dologról volt szó. Hát hogy lehet ilyen hadsereggel revánsra gondolni ? Ez a korrumpált kaszt most ott vergődik a rennesi törvényszék előtt. Volt hadügyminiszterek, a franczia hadsereg neves tábornokai hazugságot hazugságra halmoznak, hogy magukat és a hadsereget kirántsák a hínárból. Jól írja egy angol újság, hogy ilyen esetben az angol bírák nem is folytatnák a tárgyalást, hanem egyszerűen felmentenék a vádlottat. Francziaországban ez egészen máskép van. Ott sokan félnek az igazságtól és még most az utolsó perczben is bonyodalmakat támasztanak. A per közepén rálőnek Dreyfus egyik ügyvédére, Laborira, hogy ezzel még jobban összekeverjék az ügyet. Jól tudják ők, hogy Labori mester a keresztkérdésekben, aki rövidesen a vádlottak padjára juttatna sok nagynevű generálist, azért akarták őket elveszíteni. Demange egymaga nehezebben fog boldogulni az intrikusokkal, akik pedig nem tudnak egyéb bizonyítékot felhozni, minthogy »szerintük, az ő meggyőződésük szerint Dreyfus bűnös«. Ez a lövés azonban többet bizonyított Dreyfus ártatlansága mellett, mint amennyit akarnak ellene bizonyítani Merkier és a többiek, akik a díszes kompániába tartoznak. Na, de nemsokára dűlőre jut ez a sok port felvert ügy is és akkor talán örökre letűnik a napirendről az a lidércznyomás, amelynek Dreyfus-ügy a neve. Most még csak azon gondolkoznak, hogy lakhatnék jól a kecske és hogyan maradhatna meg a káposzta is... De azért még ma se tudjuk, hogy mi lesz hát a per vége: felmentik-e Dreyfust és elítélik-e hamis vádlóit ? Mert, kérem alásan, a francziák eszejárásán még a Herkó Páter se tud eligazodni!... Azt mondják, hogy a Dreyfus-ügyet a zsidók fújták oly nagygyá, amilyenné lett. Hát még ha úgy is lenne, akkor se csodálkoznék rajta. Magok a francziák az okai, akik azzal érveltek és érvelnek, hogy mert Dreyfus zsidó, hát azért volt képes az árulásra. Na, kérem, ha ilyen czímen ítélnek el egy embert és méghozzá talán ártatlanul, lehet csodálkozni azon, ha a zsidók be akarják bizonyítani azt, hogy egy zsidó is van olyan jó hazafi, olyan franczia, mint egy más vallású. Azt is mondják, hogy a zsidók, ha valami baj éri őket, összetartanak. Hát ez se szégyen, hanem erény. Bár nagyon jól tudhatjuk, hogy vallási, főkép pedig szertartási dolgokban éppen ők veszekesznek egymással a legtöbbet. Egy vallásfelekezet se oszlik annyi árnyéklatra, mint Izrael ivadékai. Évszázadok óta pörlekednek egymás között a vallási dolgokban. De azért most is nagy mozgalmat indítottak a Palesztinában való letelepedés végett. Bázelben éppen most üléseztek a cionisták, akik a Palesztinában való letelepedés ügyéről tanácskoztak. Nem lehetetlen, hogy a politikai átalakulások könnyen megvalósítják ezt az ideát, ha nem is éppen olyan ideális értelemben, ahogy a régi Judeát képzelik. Ha ez meglesz, úgy a zsidóság újra nemzet lehet, faj, amely asszimilálhat vagy asszimilálódhat, de amely idegen hazában mégis csak vallásként szerepelhet. Erről azonban ma még nem igen kell komolyan beszélni, mert Törökország, a nagybeteg ember még soká eltengődhetik a folyton forrongó Keleten, amelyből mint egy kráter vetődhet felszínre az újkori Judea. És most a világeseményekről és társadalmi kérdésekről térjünk át két árva leány levelére, amelyet Ilona és Etelka intéznek a magyar közönséghez. Ki ez a két leány ? Ki ? E. Kovács Gyula árvái, akik most összegyűjtik nagynevű apjuk kiadatlan költeményeit, hogy megajándékozzák azzal a magyar irodalmat. Ha Kovács Gyula nem lett volna az a nagy színész, aki volt, akkor is megérdemelné, hogy a naivságig rajongó Múzsájának áldozzunk. De megérdemli azt a két árva leány, akiknek »imádott édes atyjuk« azt a versgyűjteményt örökségül hagyta. Pénzt nem tudott összegyűjteni, hát ezt, meg a nagy nevét hagyta rájuk. Szebb, tartósabb örökség ez, mint a homályos utakon összekuporgatott milliók. De olvassák el azt az előfizetési felhívást, amelyet lapunk más helyén közlünk, ebből megtudni mindent. Hol nyomják, ki ír hozzá bevezetést, mennyi lesz az ára és hová kell azt beküldeni . . . Kovács Gyula nemcsak költeményeit, de árváit is reánk hagyta. Ők azonban nem kérnek könyöradományt, csak azt szeretnék, ha megvenné mindenki, aki édes atyjokat szerette, azt a verskötetet, amelyet legközelebb kiadnak. E. Kovács Gyula az az író volt, aki mindent ingyen irt, semmiért se fogadott el honoráriumot, sőt örült, ha lelkes tollával így is szolgálatot tehetett a magyar irodalomnak. Olvassuk csak át Az én E. betűm czímű czikkelyét, amely most folyik lapunkban, abból is megtudhatjuk, hogy mily örömet okozott neki az, ha valamely lapba írhatott. Sajátos, eredeti volt az ő tolla, mely híven tükrözte vissza egész egyéniségét. Naiv volt és önérzetes. Ilyen a két leánya is: Ilona és Etelka. Olvassák csak el előfizetési felhívá- ORSZÁG-VILÁG 539