Ország-Világ, 1900 (21. évfolyam, 1-25. szám)
1900-06-03 / 23. szám
ORSZÁG-VIÁG 4481900 1900 ORSZÁG-VILZÁG 449 r ormi n mriniiiiiiiimmirrH minrmim rím Ilii; II Hogy is volt csak ? Hogy is került ő ide erre a hosszútornáczú, komor nemesi kúriára? Hogy is lett ő ennek a beteges, öreg, igénytelen fekete embernek a felesége? Ő, az ünnepelt, híres szépségű Dombay Ágnes. A szép asszony összébbhúzta teli keblén a gallérját. Fázik ! Vagy talán annak a borzasztó kényszernek az emlékére rázkódott úgy össze, mely őt férje karjai közé hajtotta? Mert hiszen a szép májusi este olyan enyhe, olyan szelid, mint egy ártatlan leányszív ábrándja. Egy félig elfojtott, mélységes mély sóhajtás mint kigyósziszegés tör elő a keskeny piros ajkak közül, vagy talán az akáczvirág kábító illatát szivja magába Dombay Ágnes olyan mélyen, hosszan, élvezettel ? A hold elő-előbukkan afátyolként úszkáló fehér felhők közül s időnkint megvilágítja Tardosy Kálmán összeroskadt alakját, amint az kényelmes székében teljesen megfeledkezve szép feleségéről, békésen szundikál, mintha csak a békák harmonikus muzsikájára ütné fejével a taktust. Ágnes sokáig hidegen, komolyan nézett férjére. Arcza olyan, mint egy rózsa ; szeme, az a mély fekete szempár villog, keskeny piros ajka szorosan egymásra zárva azt látszik mondani: meg kell lenni, akarom ! — Kálmán! — sziszegi félhangon. Tardosy összerezzen, előzékenyen fordul nejéhez és azt kérdezi tőle : — Te szóltál, lelkem ? — Igen — felelte Ágnes most már határozottan. — Kérlek, hallgass meg, elmondok neked egy történetet, amit meg kell tudnod. — Á ... á ...! — ásított a férj álmosan — történet. Majd máskor, lelkem, máskor. Most hagyj pihennem, nagyon kellemes az este és jól esik ez a mély csend. — Nem máskor, Kálmán — mondta az aszszony idegesen. — Most mindjárt. Légy figyelmes, kérlek, rólam van szó. — Rólad? — kérdezte Tardosy meglepetve — az más, akkor hát beszélj édes,egészen fül vagyok. — Sokszor kérdezted tőlem, hogy leányságom, fiatalságom daczára honnét vettem azt a bátorságot, hogy egészen szokatlan módon felajánljam magamat neked, mikor még nem is ismertelek. Most elmondom, mi tett oly kétségbeesetten bátorrá. Tardosy arcza őszinte kíváncsiságot fejezett ki és szeme élénken figyelve pihent a bájos fiatal asszonyon. — Apám, mint tudod, egy banknál igazgató volt, anyám elszegényedett baronessz lévén, ki nagyúri hajlamait nem bírta levetkőzni, daczára annak, hogy atyám fizetésén kívül semmi vagyonnal nem rendelkeztek, oly pazarul költekezett, hogy a kiadás jóval túlhaladta a bevételt. Atyám egy ideig igyekezett őt korlátok között tartani, de anyám makacsságával szemben megtört minden akarata. Nagyon-nagyon szerette anyámat, azért volt gyenge. A fényűzés tetőpontját akkor érte el, mikor én 16 éves lettem és bevezettek a világba. Anyám, mint mondta, vissza akart ültetni a saját világába, tehát először is a mágnásbálba vitt el. Azt mondják, szép voltam. Én csak azt tudom, hogy sokat tánczoltam. Másnap olvastuk a lapokban, hogy én voltam a bálkirálynő ,és a fővárosnak egy éj alatt ismert szépsége lettem. E naptól kezdve estély, bál, színház egymást váltották fel. Én nem ismertem szüleim vagyoni helyzetét, magam körül nagyúri háztartást, fényt, pompát láttam mindenütt s nyugodtan, boldogan repültem az élvezetek árjába. Bármerre, bárhova mentünk, körül voltam véve udvarlókkal és szüleimtől nem egyszer hallottam azt a megjegyzést, hogy legszebb vagyok, tehát igyekezzem kis nővérem érdekében az áldozat is herczegi koronát szerezni fürjeimre. Három évig tartott ez az őrült hajsza, anélkül, hogy a várva-várt párti jelentkezett volna. Egy reggel jókor meg akartam látogatni az akkor már mindig szomorú édesapámat s már a kilincsen is volt a kezem, mikor belülről beszédet hallottam. Atyám beszélt, de olyan panaszos, síró hangon, a milyenen én még nem hallottam szólani. Meglepetve állottam meg a küszöbön s hallgattam atyám vezeklő szavait:— Ó, vess meg, Emmám, fordulj el tőlem, a nagy bűnöstől, sikkasztóvá lettem, tízezer forint hiányzik a kezelésem alatt levő pénztárból. — Rettenetes! — sziszegte anyám halkan, azután írta Cs. Gurrs Matild, hangosabban mondta: — Ernő, ezt helyre kell tenned, érted ? Még ma pótolnod kell. — Honnét ? Miből ? — nyögte atyám kétségbeesetten. — Tegnap láttam csak, hogy mennyire ismerik kétségbeesett helyzetünket. Képzeld, Duczi báró tőlem, az apától — itt már apám a fogát csikorgatta és kiáltott — kérte Ágnest tízezer forintért. — Pszt. — intette anyám — hallgass! Ne kiabálj anynyira, — aztán még halkabban folytatta: — Te Ernő, hátha megtennénk ... Senki... Tovább nem folytathatta, mert apám rákiáltott: —• Hallgass, nyomorult! Én szobámba szaladtam. Borzasztó! Annak a Duczi bárónak felesége volt s anyám odaadott volna ! Kétségbeesett, megzavarodott agyammal nem tudtam gondolkozni, szívem úgy fájt, úgy dobogott, nem tudtam sírni. Egy megmagyarázhatlan ösztön futni késztetett, nem tudtam hova, merre. Fülem zúgott. Fejem, arczom égett, s egyszerre csak megcsendült az emlékezetemben öreg orvosunk szava, aki egyszer azt mondta nekem: — Ismerek egy már nem fiatal, de derék, becsületes embert, a ki fele vagyonát, életét odaadná, ha a másik felén ezek a fekete szemek ragyognának neki. Akkor leányos kiváncsiságból megkérdeztem: ki az ? Azt felelte: — Tardosy Kálmán, dúsgazdag földbirtokos N.-ben. Leültem Íróasztalomhoz és írtam neked s csak azt kötöttem ki, hogy tízezer forintot küldj nekem rögtön, ha ajánlatomat elfogadod. — Délután átadtam a pénzt és megkértem atyádtól a kezedet — mondta a férj bizonyos büszkeséggel. Ágnes igent intett a fejével és folytatta : — Szegény atyám, mikor átadtam neki a tízezer forintot, zokogva borult a kezemre s csókjaival, könyeivel halmozta el azt, s mikor szólni tudott, megmentőjének, megváltójának nevezett. — Hát te, édes Ágnesem,— kérdezte Tardosy feleségétől — te felelj őszintén, megbántad-e, hogy hozzám fordultál ? — Őszinte leszek. Hallgass meg nyugodtan és tanácsolj ! Szüleim meg voltak mentve. Anyám kigyógyult hóbortjából és nővérem Hanka már a legjobb úton volt arra, hogy szerény polgárasszony legyen belőle. És én — szólt az asszony szomorúan — áthatva hálámtól, jóságodból öt évet elégedetten töltöttem melletted. De hat hónap óta egy bűnös, tiltott érzelem uralja egész lényemet. — Ágnes ! Mit beszélsz ? Megőrültél ? Az asszony a földre sütötte szemét s búsan rázta a fejét. — Az igazat, Kálmán, nem őrültem még meg. Ágnes nem nézett az urára, nem látta annak a féltékenységtől, bámulattól eltorzult arczát. Csak beszélt tovább, mintha nem is élő lénynek, hanem annak a közelben levő, fák közül karcsún kiemelkedő renaissance stilű kastélynak beszélne, mely a holdvilág fényétől megvilágítva olyan volt, mint egy óriási aczélmetszetű kép. — Úgy van, — mondta mindig lázasabban — szerelmes lettem. Nem tudom mikor kezdődött, talán az első pillanatban, melyben megláttam István grófot. Mikor tisztába jöttem érzelmeimmel, kötelességérzetem, eszem meghatározták az irányt, melyen haladnom kell. Eltávolítani őt közelemből annyi lett volna, mint bevallani szerelmemet. Én mást tettem, írtam rögtön Hankának, jöjjön hozzám, mert arra számítottam, ami látszólag be is következett, hogy István, meglátva a szép, üde, 18 éves leányt, beleszeret, vagy ha nem is, de Istvánnal nem kell egyedül lennem soha! Megtörtént! Ó, mennyit szenvedtem én ! Hanka és István ma már férj és feleség, nászúton vannak. De egy pár szó, melyet István búcsúzáskor súgott fülembe, engem a kétségbeesésbe hajtott, mert azt jelenti, hogy hiába volt titkolódzásom, emberfeletti önuralmam, szenvedésem. Mert azt jelenti, hogy Hankát csak azért vette nőül, hogy közelemben lehessen feltűnés nélkül. Mert azt jelenti, hogy jövőben még kétségbeesettebb harczot kell vívnom kötelességeimmel, vele, magammal, s ha te nem segítesz . .. Ekkor mintegy tanácsot kérve feltekintett az ő, rendesen oly higgadt, nyugodt férjéhez , de a rémületről csak annyit tudott mondani: — Jaj Istenem. Idegen, állatiasan eltorzult arcz meredt reá gyilkos szemekkel. Szegény Ágnes ! Ezekben a szemekben meglátta azt az örvényt, melybe nemes őszintesége belesodorta és elborzadt tőle. Mikor az asszony elhallgatott, Tardosy mintegy igézet alól felszabadulva, dühvel ragadta meg a szép Ágnes karcsú kézcsuklóját és durván rázta azt.• Felelj, te gyalázatos, nagyravágyó koldus ! Mit súgott neked az a gazember ? De Ágnes nem felelt. Már akkor nem félt, csodálatos nyugalom szállta meg. Nagy fekete szeme odatapadt az égre, amelyen éppen akkor futott keresztül egy csillag. A szép aszszonynak az jutott eszébe, hogy de könnyen halnak meg a csillagok. Ez talán az övé volt. — Hallod, te hálátlan, aljas kigyó, tudni akarom, mit súgott a füledbe! — ordított Tardosy magánkívül és felugorva helyéről, megragadta felesége vállait. — Vegye le rólam a kezét! — mondta Ágnes, olyan tekintettel, hogy Tardosy önkéntelenül engedelmeskedett. — Nincs többé semmi mondanivalóm. A szép asszony felemelkedett és nyugodtan, lassan, mint egy alvajáró bement szobájába. Ott egy ideig gondolkozott, azután azt mondta valakinek, aki pedig nem volt ott: — Milyen ár egy kis boldogságért! — Nem kell! Azután egy szép kis revolvert vett fel íróasztaláról, nyugodtan megtöltötte, félresimította szép magas homlokáról hajtincseit, karcsú ujjaival pedig kikereste halántékán az ütőerét, odaszorította a revolver csövét, biztos kézzel húzta fel a kis öldöklő csecsebecse ravaszát és a fegyver eldördült. fia Mire a megrémült Tardosy bevánszorgott, már a szép Ágnes nem élt. — Lehullott! Meghalt ! Könnyen, mint a csillagok.